pm néhány napja
avagy mi gurult az asztal alá 2017 júliusában
1
egy mondat, nem lehet, hogy ne az jusson elsőnek az eszembe, az ablakon is bejön, tolakodón: „Ne hagyjuk, hogy…” – még az is jobb, ha elindulok a fogorvoshoz
2
szájsebész, fogorvos, röntgen aztán elölről, várószoba várószoba után, félkába nyugtalanságomban számolgatok, mindent, madarakat az ablakpárkányon, a művirág leveleit, a napokat, jé, az idei évből épp száznyolcvankét nap van mögöttünk, ahogy előttünk is ugyanannyi, kitüntetett nap a mai, tükörközépen, az év tengelyében, ideális a várakozásra, honnan tudhatják ezt várakoztatóim, kétlem, hogy kiszámolták volna
3
ma kinőtt a fogam, hogy milyen drágán és talán nem is véglegesen, pedig egy hónap kínzás árán, azt most hagyjuk, fő az, hogy mégis újra van, újra nevethetek, akár teli szájjal, akár a végén is
4
még mindig a fogaimnak örülök, amikor legutóbb kitörtek, azt kellett volna „nem hagyni” – gondolom és megijedek – a közös bajt, lám, ilyen magától értetődően írják felül a magánsóhajok (?)
5
„Ne hagyjuk…”, no de hogyan ne hagyjuk, amikor jön szembe, mondjuk neki és ha akkor is, megátalkodottan, csak azért is, akkor keményebben, kétkezi érvekkel (?)
6
és ha nem jön az istennek se, akkor vegyük el a kedvét, jó előre, ha neki nem, hát az olyanféléknek, a fajtájának, radikálisan, egyszer s mindenkorra, hogy tanuljon belőle, hogy tanuljanak belőle
7
jut eszembe: „Ki nevet a végén?”, soha sem szerettem, monoton játék volt, és nem kellett hozzá ész, de leginkább azért viszolyogtam tőle, mert csak egymás rovására lehetett – szívből jövően(?), felhőtlenül(?) nevetni
8
erkélyemről egy sövényen túli garázstetőre (is) látok, tetején a hullámpala árnyékos hepéi (hupái?!) ideálisak macskadagonyának, ha süt a nap, előbb-utóbb kerül oda elterült cirmos, olykor több is, néha össze is marakodnak, de most mintha ugyanazt a csíkos parasztmacskát látnám, csak nem hegemónia van kialakulóban (?)
9
locsolom az erkélyt, meleg ellen, de talán tovább toporgok a kelleténél, várom a tigriscsíkos új jövevényt és elődjére gondolok, a pár éve eltűnt garfieldi fenségű Vörire – remélem, jól megy a dolga, ha már – miként azt Ildi megállapította(?)- vidékre kellett utaznia a rokonaihoz
10
meddőnek érzem az igyekezetem: minden napra egy tojás, július: harmincegy alkalom, harmincegy (igaz, akár igencsak bővített) mondat – Chamfort a francia aforizma (talán legnagyobb) mestere, életműve, ami abból minden antológia vándordarabja: jó, ha van kéttucat mondat – ne legyen inkább kérdés(?), az legalább kevésbé hivalkodó
11
a fiam születésnapja, a „Kismirkó” napja, amikor én voltam annyi, mint ő most – az egyik kedvenc játékom az időt összeméricskélni – nyolcvanötben, akkor jött Gorbacsov, amikor apám volt annyi, akkor halt meg Sztálin, és most…, de hagyjuk, akár annyival is beérhetnénk, hogy Kismirkó nagyobb nálam egy centivel
12
a virágtartókban virágföld, arról még én tehetek, minden más megy magától: felsőbb emeletről lehullott (kiköpött?) szotyola, madárürülékkel, széllel érkezett vándormag, magától burjánzó, igénytelen, mint a kövirózsa, ami nő, a felét, ha felismerem, jórészét nyilván gaznak mondaná az őszinte szemlélő, én azonban elégedett vagyok velük, lehet, hogy „virágaim” is jöttmentek, de ők választottak engem – felelősséggel tartozom értük
13
örvénylő forgásban ereszkedik valami, mögötte a Nap, nem tudom kivenni, mi lehet, végül a lábam elé hull: vöröses madártoll, ritka fajta, verőfény, tiszta üresség mindenfelé, sehol semmi – angyaltoll lehet, mi más (?)
14
ma meg Malina három éves, ő a legkisebb és ez még mindig csak a kezdet, jön sorban majd’ mindenki, július a születés hava mifelénk, aki késett pár napot, az is legalább oroszlán, persze ez butaság, nem számít semmit (még szerencse, hogy ahogy mondják: nem kell hinnünk benne ahhoz, hogy hasson)
15
meddőt írtam pár napja, de talán inkább tolakodó, önfontosító az igyekezet, minden napra egy mondat, egy mondat, de miről is, semmiképp a zsarnokságról, azon már túl kell legyünk, de mégis leginkább érdekes, tanulságos, önleleplező ez az igyekezet, mintha terapikus hozama volna
16
már nem kell hagynunk (elviselnünk), hogy „Ne hagyjuk…”: azt mondták, tegnapig tervezték a kampányt, ma leszedik azt a mondatot – de leszedhető, letakarható, elrakható-e, ha már elhangzott egyszer
17
gyerekkortól barátommal holtra nevetjük magunkat egy sakkálláson, a többiek értetlenek, én mégis egyre biztosabb vagyok benne, hogy (akár szemben sok jól alátámasztott elmélettel) a humor és a játék az emberré válás, aztán meg az emberi lét pillérei
18
a vizes vébé derekán egy fennfelejtett(?) „Ne hagyjuk…” óriásplakát előtt vízilabda-szurkolók hangoskodnak a minket sújtó, vélt bírói elfogultság miatt – humorból torokra forrasztandó nevetés, játékból agresszió: lépdelünk szépen az emberré válás bevégezhetetlen útján
19
elátkozott! – mondta, pedig nem volt babonás: anyám egyszerűen gyűlölte a tizenkilencest, házszámot, naptári napot, még a 19-es villamost is kerülte, hogy miért, nem tudta magyarázatát adni, végül, mintha csak azért is bizonyítani akarna, meghalt tizenkilencedikén
20
midőn ezt írtam, tiszta volt az ég, hun meg esett, a franc se tudott eligazodni
21
csőtörés van a Szigeten, a dunai házunkban: jön a falból a szobába a víz – a világ nagyobbik részén mit nem adnának, isteni csoda lenne, ha jönne a falból a víz, itt meg kész katasztrófa
22
kicsit lejjebb a Dunán, 561 éve Nándorfehérvárnál július huszonkettedikén, az volt aztán a katasztrófa, még szerencse, hogy kivételesen nem nekünk – hallani is a ráckevei harangszót, ide hallatszik
23
a szakember szétvert mindent, nem jön a víz sem, megnyugszik mindenki, most már minden rendben (!?) van
24
most már akkor is korszakos győzelmet arattunk, történelmet írtunk, visszamenőleg igazoltunk és feledtettünk sok minden igazolhatatlant és feledhetetlent, ha megnyílik az egész felfújt túlzás alatt a föld, már csak ilyenek vagyunk, hisz nyertünk –mi(!) nyertünk– egy aranyat a vébén – veszteni persze nem mi vesztettünk volna, hanem Hosszú Katinka
25
egy szürkekék kismadár, azelőtt nem láttam, jó ha volt tíz centi, napokon át fáradhatatlanul hordott mindenfélét az ajtófélfa és a falon kívül rekedt kábelek alkotta szegletbe, műve már egész lakályosnak látszott, kulcsrakésznek, mikor elmaradt, ma már nem jött többé, megette a macska, vagy egyszerűen csak elment a kedve tőlünk – az egésztől (?)
26
ahol csak úgy járnak-kelnek a kitelt becsületű, kóbor használtmacskák, mindennapos a békétlenség, a fölös fészekpusztítás, ott egy úrmacska isten áldása, nem jön több idegen állat, az ottani erősködők is átkerülnek az út túloldalára, ott többé nem más csinál neki tetsző rendet
27
ma születtem, de ki tudja, az ember a saját születéséről csak másodkézből, holmi szóbeszédből szerez tudomást, sosem tudhat semmi közvetlent, semmi bizonyosat
28
ismét a tigriscsíkos, a többiek már meg sem próbálnak feljutni a garázstetőre, ott szuszog kiterülve és rám sem hederít, most már biztos, nem kockáztatunk, ha kimondjuk: történelmi a pillanat, egy új kor hajnala, a felejthetetlen Vöri évei, majd hosszabb interregnum után új Úrmacska született
29
a fogaim, egy úrmacska, a csőtörés, féltucat születésnap, én, mennyi égbekiáltó jelentéktelenség és persze a harangszó a víz felől, épp ahogy egy hete, s hogy kiért szól, ugye, ne kérdezzük most se, mert az újra (vagy még mindig) egy másik történet, mások, jöttmentté tettek égbekiáltó jelentéktelenségeiről, hogy legalább mi ne jussunk az ő sorsukra, s hogy ezért netán tartozunk is valamivel
30
vashordóból isznak rumot, cudar népek jönnek – arra ébredtem, hogy ezt a mondatot ismételgetem – vajon hogyan folytatódik
31
2017, 7, 31: a mai nap és mind a három prímszám, ez bizonyosan jelent valamit – ha nagyon akarom
(Megjelent a Pannon Tükör 2017/5. számában.)
