49 (K HG és béldaképe, Babits Bihály)
K HG nem bolt dáthás, amikor ezt a jegyzetét írta. Csak úgy gondolta, hogy kellő alázattal ő is folytathatja Karinthy ragyogó jellemzését az alliteráció mesteréről, aki tudvalévőleg Szekszárdon született, színésznőt szeretett. És így tovább. Karinthy tudta, hogy írtok ti. K HG csak varázslótanonc volt. Állandóan kísérletezett, hogy megfejtse: hogyan írtak ők. (Persze csak olyan szinten, mint Goethe Zauberlehrling-je.)
K HG nem csupán a költő közismert nagy verseit, a Húsvét előtt-öt, a Petőfi koszorúi-t, a Balázsolást, vagy a Botozgatót szerette olvasni, de sokat játszott a költő talán legismertebbé vált nyelvi hangszerével, az alliterációval is. Még iskolás sem volt, amikor már fújta a családban hallott alliteráló mondókát a kanizsai káplárról, ki kilenc kiló kukorica kását kapált ki. Csak később tudta meg, hogy eufemisztikusan a káplár cselekedetét édesapja változtatta a kissé logikátlan kikapálásra. Így aztán, már iskolás korában nagy gyönyörűséggel teljesítette ki a mondókát, osztálytársai örömére: Kolbász Karcsi katona, káplár, kedden kilenckor a kiskanizsai kaszárnya kapujában, kétrétgörnyedve, krákogva, kegyetlen köhécseléssel, keserves kínok között, később körbe-körbe a kerítés körül kalandozva kilenc kiló kukorica köles-kását kakált ki. [K HG elnézést kér a főhős nevének átkeresztelése miatt, de ha a fél évszázada hallott mondókát idézi fel, akkor az állítmány mellett az alany megnevezése is szalonképtelen lett volna. Azt tette, amit Gyulai Pál Madách civilizátorával tett, amikor a hősnőt Zielarschból Sachsra változtatta.]
Komolyra fordítva a szót: K HG-nak a közelmúltban egy szegedi színházi előadáson esett le a tantusz, hogy még nem írt jegyzetet erről a poeta doctusról, Pedig szegediként hosszú éveken át naponta járt el munkahelyére menet egy Vitéz utcai ház emléktáblája előtt és gondolt arra, hogy milyen isteni kegy lehetett volna, ha Babits tanár úr óráin ott ülhetett volna az iskolapadban. Vagy legalább kollégák lehettek volna egy tantestületben… Ehhez is későn született.
Ilyen kósza álmok kísértették, amikor megint megállt a ház előtt, fáklyával a kezében. A fiatalok fáklya-füstös felvonulása a ferencesek felé, a rendház kvadriumába indult, ahol a már említett előadás tartatott. A haldokló Babitsnak, aki már nem tud megszólalni csak beszélgető füzeteiben, felesége, Török Sophie felolvasta a Jónás könyvét. Mivel K HG számtalanszor tanította Babits bibliai parafrázisát középiskolás diákjainak, együtt mormolta, mondta a színésznővel a szöveget:
Most már tudom hogy nincs mód futni tőled
s ki nem akar szenvedni, kétszer szenved.
De te se futhatsz, Isten, énelőlem,
habár e halban sós hús lett belőlem!”
Ekkor nagyot ficánkodott a Cethal,
Jónás meg visszarugott dupla talppal.
S uj fájdalom vett mindkettőn hatalmat:
a hal Jónásnak fájt, Jónás a halnak.
(Vajon miért ezt részletet választotta KHG???)
K HG megrendülten, reszketve élte át a viharos történelmi korral, és Babits emberi drámájával kiteljesített, Kaj Ádám író-rendező által megteremtett előadást. A katharzis-hatást, a remegést a valóságában is kitörni készülő vihar erősítette fel. Mintha maga a természetfelelős jóisten és a szakrális színhely is beszállt volna a nagyszerű rendezésbe és Babits-Jónás próféta megidézésébe – gondolta K HG. Felvillant még emlékezetében egy másik csodálatos magyar Jónás-parafrázis. Ambrus Zoltán novellája, a Ninive pusztulása. Érdemes lenne összevetni ezt a két művet, érdemes lenne a novelláról is előkotorni emlékeit, gondolta. De majd egy másik jegyzetben … A Jónás könyve annyira eltöltötte szívét-lelkét, hogy lecsapta a laptop-fedőt, és elment sétálni ismét, a Vitéz utca irányába…
