Volt egy izgalmas tervem Nagy Lajos Képtelen természetrajza által ihletett írás. Ebben a különleges és ritka emlősöket bemutató és jellemző szócikkek előtt egy Kosztolányi Dezső – fordítás álljon mottóként:
A kihalt tengeritehén egy este
a Müllerné őnagyságát kereste.
Fölírta néki egy papírra halkan
e mondatot: “Én már régen kihaltam.”
Ezt körbe adták szépen a terembe,
s a tengeritehén elment merengve.
(Christian Morgenstern: Séance)
Következik a Vietnam és Laosz északnyugati határánál fekvő dzsungelben élt és már régen kihaltnak vélt kancsil, akit nemrég ismét élő csoportokban találtak meg a dzsungel mélyén. Ez a nyuszi nagyságú és az őzikére hasonlító páros ujjú patás a hír hallatától kezdve boldoggá tette a meseírót.( A kancsilt, nem túl szerencsésen a publicisták szarvasegérnek nevezték el, a meseíró inkább a kedvesebb nyuszi-őzike megnevezést javasolná.)
A húsvéti nyuszi a gyerekeké. A tél előtt megismert, esőerdőkben ugrándozó, kicsiny kissé kancsal kancsil az öreg vakon tapogató alig látó írni tanulgató vaksi vénülő félvak félanalfabétáké. Főképp a homályban is icinke-picinke darabot meglátni óhajtó meseféleségeket fabrikáló egykori tanárok és nyuggerek kedvence, lehet ez a mesésen ritka emlős.
Egy szeánszon majd egyszer a kihalt tengeri tehén neve mellé felírják a kis kancsal kancsil nevét is. De most örvendezzünk, hogy él és talán még a különc mesélgető vakírókat is túl éli majd.
A mesélő képzeletében tehát ez a veszélyeztetett emlős igazi unikum: szép, szeretetre méltó és ritkasága miatt valószínűleg a végső eltűnésre ítélt nyuszi – őz kihalását már előre is megsiratta a vakíró, annak dacára, hogy igen megbízhatatlan és szinte csak legendás alakja volt képzelete állatkertjének. Nem úgy, mint az életre valóság, az egészség és a hosszú élet tökéletes szimbólumának tartott csupasz turkáló.
A másképp földi kutyának is nevezett apró rágcsáló számos olyan jellemzőt is magának tudhat, mint amilyenhez hasonlót csupán az élővilág nem emlősökhöz tartozó élőlényei között ismerhettünk meg. Ez a mini emlős (8-9 cm hosszú) kolóniákban él és mint a méhek vagy hangyák a szaporodást is hozzájuk hasonlóan intézi el: nekik is királynőjük van a föld alatt, akinek legfőbb feladata a faj fenntartása. Évente több alkalommal hoz világra 4-5-től 10-20-ig terjedő számban két gramm súlyú kis kopasz utódokat a földalatti járatokban. Ezek az utódok rendkívül gyorsan önállósodnak, a csupasz turkáló királynője esetében szó sem lehet az emlősöknél megszokott családi nevelésről. A piciny vak emlősök egész életüket a föld alatt töltik és szervezetük hialuronsav termelése egész életük folyamán egyenletesen magas, nem öregszenek nem betegszenek le könnyen. Nem félnek az öregedés ráncaitól, hiszen születésüktől kezdve ráncos, csúnya kis emlősök ezek a földi kutyák, olyanok, akiknek életkora tízszeresen meghaladja a hasonló paraméterekkel rendelkező kis rágcsálókét. Nem kell félniük a ráktól a fertőzésektől, sokak szerint a legtökéletesebb élőlények. Mégis ennek a szuperlénynek egyetlen pozitív tulajdonságát sem irigyelte el a meseíró. Nem óhajtott vele sem találkozni, nem szeretett volna a csupasz turkáló számtalan előnyös tulajdonságából egyetlen egyet sem magáénak tudni. Még mesélni sem akart róla többet. Hogy miért? Nézzétek csak meg nyájas olvasók az itt következő képet! Ha ilyen egy mese vége nagyon gyorsan, nagyon messze fussunk el véle!
