Mert ennek a laptopnak lelke van. Lehet, hogy nagyobb lelke, mint azoknak, akik az utcákon elektromos rollerekkel száguldoznak és ott hagyják keresztbe állítva a járda közepén, mit sem törődve a gyalogosok lelkével. Az éppen arra járó vakírót kizökkenti álmodozásából ez a szituáció. Pedig épp egy fantasztikus mese ötletén töprengett séta közben. Ez járt az eszében:
Hol volt hol nem volt hát inkább többnyire csak nem volt, de azért csak-csak volt valami. Történt, hogy időközben a legfőbb segítőtársai a szemei szabadságot vettek ki. Sajnos a bal szeme az annyira forradalmár szellemű lett, mint a baloldal mindenütt a világon. Annyira forradalmár, hogy úgy gondolta egye meg a fene, nem szolgálok többé semmilyen úrnak. Beszüntetem a fáradságos látást, örüljön csak a gazda, hogy végre nem fájnak a szemei. Ugyanis először azzal kezdték, hogy úgy fájtak, hogy, se éjjele se nappala nem volt tőlük nyugodt. Hiába adta felesége a fájdalomcsillapítókat, hiába csepegtette szemeibe a megjegyezhetetlen nevű cseppeket, hiába szúrta a doktor néni a szemgolyójába az injekciókat. Kezdett már bele őrülni. De lényeg a lényeg: a kúrák eredményesek voltak. A bal szem ugyan továbbra is sztrájkolt, de a jobbik már halványan látni kezdte a nyomtatott sorokat. Annyira nem viszont, hogy önállóan össze is tudja olvasni.
Tehát ennek mesének a bevezetője is arról tanúskodik, hogy most sem sikerült előre lépni. A mese ezért óhatatlanul elhagyja a Való Világot, a reális értéket és mértéket. Következzen ezután inkább az abszurd, a fantasztikum és a lehetetlen területeinek felkutatása.
Akkor próbáljunk egyet mesélni. Mint ahogy már előbb is elkezdtem, hogy hol volt hol nem volt volt egyszer egy valami. Meg volt egyszer egy valaki, egy mesélő, aki írja ezt az új mesét. Közben hosszan hosszan azon töpreng, gondolkodik, töri a fejét, hogy mi is volt az a valami. Ami volt egyszer vagy nem is volt talán? Hiszen a mesében is mindig hol volt hol nem volt. Hát például az, hogy a vakíró jó mesét írjon, az többnyire nem volt. Hiszen nem mindig sikerült rátalálnia az igazán megfelelő, odaillő szavakra. Elmondani azt, amit nem lehet vagy, amit lehet, de nem szabad, vagy amit lehet ugyan de nem illik. Szóval ilyen nehézségekkel kell szembenéznie a szerencsétlen vakírónak.
Hát kezdjük is el a hosszú bevezető után a rövid mesét! Hol volt hol nem volt élt egyszer valaha a világ végén is túl, a harmadik csillagrendszer mögött az Androméda köd közvetlen szomszédságában, a Tejút egy legmesszebbik kanyarulatában egy sajátos égi tünemény. Ebben az égi tüneményben az volt a különleges csoda, hogy a mi Naprendszerünk tükörképe jelent meg a Galaktikának ezen az oldalán. A Galileiről elnevezett bolygórendszerben hat a mi Jupiterünkhöz hasonlítható óriás bolygó mellett a mi belső bolygóinkra emlékeztető négy kisebb égitest keringett. Legközelebb egy jelentéktelen forró gömb, a rendszernek a mi Merkúrunkra hajazó tagja volt látható. A következő három Föld-szerű bolygó érdekessége, hogy piros, fehér és zöld színben világította meg őket Napjuk, a Galilei. Az első közülük olyan szép piros volt, mint Piros Ildikó. A második az fehér volt, mint Hófehérke, de szerencsére nem olyan, mint a hét törpe. A harmadik bolygó zöld színben foszforeszkált, azt állította magáról, hogy ő a Galilei rendszer zöld pártjának tagja, egy környezetbarát égitest. A négy bolygó elhatározta, hogy az Androméda köd ijesztő fenyegetése és a rendszer nagy bolygóinak nyomasztó hatalma miatt szövetkeznek és összefognak. A Galilei rendszer lázadozó négy tagját a Tejút végéről, a Földről ide tévedt magyar űrhajós bejegyezte az űrhajónaplóba: megtaláltam a visegrádi négyek tükörképét a Galilei rendszerben. Oda szólt legénysége egyetlen tagjának, a zseniális tudással felvértezet komputernek, Thétának. (Théta a görög abécé egyik betűjének neve, nem azonos Détával a Star Trek sorozat hozzá hasonlítható tudós emberi robotjával.)
-Théta térképezd fel a Galilei négy legkisebb bolygóját, vizsgáld át, hogy élnek-e rajta hozzánk hasonló emberek. Théta erre működésbe lépett és néhány perc zörgés, csattogás, nyikorgás után rekedt hangon jelentett a parancsnoknak.
-A legkisebb a mi Merkúrunkra hajazó tűz forró égitesten semmiféle szerves élet nem jöhetett létre. A másik három kicsit nagyobb bolygót átvizsgálva nem találtam semmiféle nyomát emberekhez hasonló élőlényeknek.
A parancsnok szomorúan legyintett: -Akkor mehetünk haza, ismét hiába kerestünk olyanokat, akikkel szót tudnánk érteni. Nem hiszem, hogy őseink és rokonaink ebbe a csillagrendszerbe eljutottak volna.
Ám Théta nem teljesítette a parancsot. Újra megszólalt kattogva, zörögve, rázkódva, (hiába ebből is látszik, hogy ezt a robotot a magyar ipar találta fel és gyártotta).
-Meg kell jegyeznem parancsnok úr, hogy értelmes, tudattal rendelkező élőlények a Földhöz hasonlító harmadik bolygón léteznek, kapcsolatba lépjek velük? Egyáltalán nem emberformájúak, alakjuk leginkább a mi mamutfenyőinkre emlékeztet. Némelyikük csúcsa bolygójának legfelsőbb légrétegéig is felnyúlik.
-Remélem nem valamiféle szörnyek vagy gonosz szellemek ezek-jegyezte meg a parancsnok.
-Pihenjen egy-két napot uram, amíg mindent kiderítek az itteni viszonyokról.
Ezután három napi pihentető alvás után Théta megnyomott egy harsányan csengő vekkeróra gombot: A parancsnok feltápászkodott és kinézett az űrhajó teleszkópján. Théta jelentése nem volt túlzottan biztató. A mi Földünkhöz hasonló bolygón emberek ugyan nem élnek, de tudatosuk és gondolkodásuk messze túl szárnyalja a földi emberekét. Komputerünkre a következő üzenet érkezett tőlük:
Üdvözöljük a Föld bolygóról hozzánk eljutott képviselőt. Megértettük nyelvüket és az űrhajón lévő rádió- és videóeszközöket tanulmányozva megállapítottuk, hogy számunkra az a helyes stratégia, ha visszaküldjük önt és tudós robotját a Földre. Annyira nyugtalan, izgő-mozgó lények Önök, életük hossza is olyan rövid a miénkhez képest, hogy úgy döntöttünk kitöröljük agyukból azokat az adatokat, amelyek nyomán ismét ide tévedhetnének. Mint hallják megtanultuk nyelvüket, a videókból láttuk a Föld ezerszínű tájait, de láttuk a gonoszságot, a háborúkat és a televízió műsorokat is Önöknél. Ezért vissza küldjük Önöket Földjükre, és kitöröljük agyukból a látogatásuk emlékezetét.
A parancsnok dühösen ugrott neki Thétának, ám ekkor nagy csörömpölés következett. Majd se kép se hang nem jutott többé el hozzá. Az utcán hevert. Mindene fájt a piros, fehér, zöld színeivel hívogató bolygó látványát a megszokott szürke, homályos őszi utcakép, színes falevelekkel borított őszi járda és kemény fekete beton váltotta fel. Térde vérzett, csuklója egy elektromos roller alkatrészei közé szorult be.
Théta, Théta nem vigyáztál rám nyöszörgött a vakíró, miközben egy kedves járókelő hölgy megkísérelte felemelni a sebesült „űrutazót.”
És itt lett a mesének vége, kedves olvasó fuss el véle! De messzire fussál rohanj, rohanj!
