Jakabszálláson csak egy évig laktam édesanyámmal a keskeny nyomtávú vasút közelében Ördögh Feri bácsi tanyáján. Feri bácsi egyedül maradt családjából egy nagy házban, ahol a szocialista rend kihasználva az egykori „kulákbirtok” adottságait disznó és bika fedeztető telepet alakított ki. Ugyanakkor nagy kegyesen megengedték a lakhatást a magányos öregnek. Édesanyám házvezetőnőként került oda, mivel Zala megyei otthonunkból kiebrudaltak bennünket. Édesapám nem jött velünk, mert ekkoriban épp a hazánkat ideiglenesen megszállva tartó nagy testvér katonái vendégszerető gondoskodását élvezte valahol a magyar-szovjet határ mellett.
Az emléktörténet kezdetén éppen egy katonai dzsip fenekén feküdt három ellenforradalmár társával együtt. A baj nem ez volt, hanem az, hogy rajtuk is feküdtek keresztben négyen, fiatal egyetemista felkelők a Mecsekből. Közöttük egy vékony szeplős süldőlány is nyújtózott félig ájultan. Amikor megpróbálta zsibbadt karját kihúzni a rajta fekvő majd százkilós postamester mellkasa alól, a fölöttük trónoló szovjet vitéz odaszúrt egyet a bajonettjével a feleslegesen ficánkoló fruska vállába. A vállból bőven patakzott a vér, apám (mert ő volt a majdnem százkilós postamester) megpróbálta a kezével összefogni a sebet. Egészen addig amíg valamelyik szovjet katona sűrű káromkodások között meg nem állította az ellenforradalmárokat szállító gépjárművet. A négy egyetemistát a vérző lánnyal együtt lecibálták a járműről. Így a tizenhat fogolyból csak három négyes csoport maradt egymásra fektetve a járművön és a kocsi elszáguldott a harcosok hazája irányába.
Valamikor a huszadik század végén mesélte ezt a történetet édesapám, aki addig szinte sohasem beszélt nekem az életét, sorsát és az én életemet is meghatározó történelmi eseményről, ötvenhatról. Pedig ez az egyetlen iskolaév nagyon szép volt egy mesebeli kalandokra áhítozó tízéves kisgyerek számára.
Szemérmes időszak volt ez akkor a mesélő családjában, nem magyarázták el a srácnak, hogy apja miért hagyta el őket, merre csavaroghat, amikor azelőtt szinte soha nem tűnt el egyetlen napra sem mellőle és nála hét évvel fiatalabb kis húga mellől. Most meg neki kellett vigyázni rá, hogy be ne tévedjen az udvaron épp férfiúi kötelességüket teljesítő bikák, vagy kan disznók felségterületére. A különleges eseményt érdeklődéssel tanulmányozta volna a fiú, de édesanyja váratlanul visszatért a kert végéből és hangosan pörölt a sráccal:
-Megmondtam, hogy erre tilos járnotok, meg ne lássalak benneteket még egyszer itt!
Ezért idő előtt vége szakadt hősünk biológiai gyakorlati oktatásának.
A fiatalember kíváncsiságát elnyomva szomorúan bóklászott el a tanya másik végébe, ahol egy kiszáradt sziksós terület mellett felfedezett néhány barna bőrű embert. Vályogvető cigányok fogyasztották éppen ebédjüket, közösen kanalazva egy ütött-kopott lábosból a nagy adag tarhonyát. Mintha húscafatok is keveredtek volna az ételbe. A fiú megbámulta a feltűrt szoknyájú és nadrágú mezítlábas férfiakat és nőket, akiknek nadrágja és szoknyája majdnem derékig fel volt tűrve, meztelen lábukra és combjukra rászáradt a sár. Halk csókolomot köszönt és tágra nyílt szemmel figyelt a csapatból egy nála alig néhány évvel idősebb csinos arcú cigánylányt. A lány foghíjas anyja nézett fel a fazékból és látva a srác pillantását nevetve nyújtott egy kanalat a mesélőnek. Csak annyit mondott: kéne? Egyél hát!
Hősünk elvörösödött és ijedten rohant vissza édesanyjához a tanyába. Mikor elmondta neki kalandját, az csak annyit jegyzett meg:
-Jól tetted fiam, hogy nem kóstoltad meg, az a gyanúm, hogy sündisznó-pörkölttel kínáltak…
Ezután kalandjaim miatt szigorúan rám parancsolt édesanyám, hogy maradjak a házban húgommal és Feri bácsival. Az öreg írástudatlan paraszt bácsi furcsa különös meséket mondott el kis húgomnak és nékem. Viszonzásul megkérdeztem olvashatok-e fel neki én is valamit. Örömmel fogadta a felajánlást így nap mint nap egy darabokra esett Petőfi kötetből a János vitézt kezdtem el mesélni neki. Feri bácsi nagy örömmel fogadta házába a mi kis családunk mellett Jancsit, Iluskát és a győzelmes huszárokat is. Húgomnak még unalmasnak és nehezen érthetőnek tűnt a felolvasott vers, ezért azt kérte, hogy inkább Feri bácsi meséjét hallgassuk. Szerepet cseréltem tehát vele, és meglepetéssel hallottam, hogy a gonosz gazda és Iluska gonosz mostohájának történetét beépítette a saját meséjébe az öreg…
Eltelt egy-két hét és bekerültem a jakabszállási általános iskola negyedik osztályába. Az új tanítónéni Edit néni mindjárt felfedezte, hogy többet tudok osztálytársaimnál, valószínűleg azt is tudta, hogy miért kerültem nem pont a tanév elején az iskolába. Ennek ellenére azt éreztem, hogy a gyerekek elfogadtak, csak a tanítónéni kissé mesterkélt kedveskedő hanghordozása némiképp túl játszott kedvessége zavart valamennyire.
Ugyanakkor kifejezetten megszerettem a tanyasi életet, az iskolából a kisvasút sínek mellett néha még futva is sikerült megtennem a majd nem két kilométeres útszakaszt hazáig. A tanya a madzagvasút Kocsis tanyák elnevezésű megállójától mintegy ötven méterrel beljebb feküdt. Sikerült jól megismernem a vidék faunáját és flóráját, még a tiltott területnek számító istállók környékét is bejártam. Barátságot kötöttem a bikák és kan disznók tevékenységét koordináló nagy magyar pulival, Bojtival és a telek többnyire illuminált állapotban botladozó felügyelőjével. Történt egyszer, hogy egy fedeztetésre behozott tehén elszabadult és Bojti kutya igyekezett gyorsan visszaterelni a karámba a félénk állatot. Ezalatt a már kivezetett Dollár nevű bika zokon vette az elutasítást és a most is részeg telepvezetőn átgázolva próbált utána eredni a szűziesen viselkedő tehénkének. A lényeg az, hogy a megtaposott Gyula bá kórházba került.
Talán ez az eset ösztönözte arra a jakabszállási pártszervezet egyik alvezérét, hogy meglátogasson bennünket a tanyán. Elmondta édesanyámnak, hogy tud arról, hogy miért nincs ott a férje és sajnálja, de nem látja annak lehetőségét, hogy a kisfiát rendesen nevelni és eltartani tudja. Ezért felszólította, hogy pakolja össze a holmimat és ő másnap elvitet engem egy megfelelő nevelőotthonba.
Édesanyám „megköszönte” látogatója „jóindulatát” majd valóban összerakta legfontosabb holmijaimat. Másnap reggel már Szegeden voltunk édesanyámmal, az Alsóvárosi Apáca utca egyik kis lakásában. Keresztanyám, anyu húga vett gondozásba, mivel ő éppen a Szegedi Tanárképző Főiskola egyik menzáján volt szakácsnő. Így hamar megismerhettem új általános iskolámat is.
Ezután véget ért az iskolák közötti vándorlásom és életem egyik legnagyobb nyereményeként szegedi diák lettem.
