Gyere csak be, mondta a lány és láthatóan nem érdekelte, hogy nem hozzá indultam, hiszen hallhatta, hogy mindenhová bekopogtam a kollégiumban. Sorban kopogtam be minden ajtón, nem tudtam, ki fog nekem ajtót nyitni, és hogy mi vár az ajtó mögött, csak azt tudtam, hogy a lány nem engedett be, pedig a villámhárítón másztam fel érte, hogy bejussak a kollégiumba az egyik nyitva felejtett ablakon. Hallhatta a hangomon, hogy részeg vagyok és csak a testét akarom és valóban, spicces is voltam, ami ezt a lányt, aki ajtót nyitott nekem, nem érdekelte, beengedett a szobájába, és nem csak hellyel kínált, hanem vörösborral is. Miután felbontott egy palackkal, a dugót, mint valami pecsétet a falhoz nyomta és akkor láttam, hogy valami készül ezen a falon. Hogy tetszik? – kérdezte, és én bólintottam, de a szememben látszódott, hogy látok ki mást, csak azt, hogy valami készül. Elmosolyodott, és kinyitotta a szekrényét, amely ajtajának belső fele tele volt ragasztva meztelen férfiakat ábrázoló skiccekkel, grafikákkal, és ahogy megláttam ezeket a kis vázlatokat, rögtön megjelent előttem, mit is fog ábrázolni a falfestmény. Impresszionista akt? – kérdeztem, ő pedig erre, hogy inkább pointilista, mire én hümmögtem egyet, mert nem volt olyan előismeretem ezzel az irányzattal kapcsolatban, hogy érdemi beszélgetést tudjak folytatni róla.
Minden alkalommal, amikor felbontok egy üveg bort, a falhoz nyomom a dugót, de csak egyszer! – mondta a lány. Bármennyire is szeretném folytatni, nem teszem, muszáj valamiféle türelmet gyakorolnom, kordában kell tartanom a mohóságomat. Volt már olyan is, hogy három üveg bort ittam meg csak azért, hogy folytathassam a művemet, ezt a hatalmas testet, és kérdezhetnéd, miért nem használok többször egy dugót, hát azért, mert ezzel a fajta mesterségesen lassított alkotással tapasztalom meg, hogy milyen újra és újra látni a képet, de nem lefesteni, így sokkal jobban körvonalazódik, mit is szeretnék, itt van velem egyre markánsabb kontúrokkal, nap mint nap erősödik a kép és egyre biztosabb vagyok abban, mit is szeretnék, nem kapkodom el, nincs egy félresikerült dugóvonás sem, mindegyiknek tudom előre a helyét és csak várnom kell, hogy eljöjjön az újabb alkalom, hogy közelebb kerülhessek a vágyott képhez, ami ezután végig itt lesz a falamon és nem csak a falamon, hanem a fejemben, viszem magammal mindenhová, ahogy már most is ott van, szinte már annyira beégett, hogy ha nem festeném le, akkor is ott lenne velem már örökre, de mégis látni akarom a falon, hogy ha valami miatt minden törlődne az agyamból, akkor legyen nyoma annak, mi járt a fejemben. Milyen izgalmas, hogy fizikailag ott sem kell lennie a modellnek ahhoz, hogy lefessem és nézd, ezeknek a kis vázlatoknak itt a szekrény ajtaján csak annyi köze van ehhez az alakhoz, hogy technikailag felkészült legyek, illetve hogy minden alkalommal kifessem magamból azt a feszültséget, ami legszívesebben a falon robbanna, de muszáj tartanom magamat ahhoz, hogy mindig csak egy vonás, talán azt akarom, hogy minél tovább tartson, minél tovább itt legyen velem ez az alak, mert engem mindig is csak addig érdekelt valami, amíg meg nem festem. Amikor elkészül egy festmény, elengedem a képpel együtt az alakot is, majd újabb és újabb alakokat keresek. Tudod mi rémít meg? Hogy addig formáltam, addig véstem be a fejembe ezt a képet, hogy életre kelt. Észrevetted, hogy mennyire hasonlít rád? Amikor kinyitottam az ajtót, és megláttalak, hát ledöbbentem, mert az alak, aki a fejemben van, ugyanígy néz ki, mint te, és vajon mi a garancia arra, hogy miután kilépsz ezen az ajtón, minden törlődik a fejemből, mert a kép túlnőtt saját határain és életre kelt, és ma éjjel adott a lehetőség arra, hogy befejezzem a művemet, kihasználjam, hogy itt vagy, megkérdezzem, lefesthetlek- e téged. Milyen érdekes, hogy látlak, de mégsem úgy, ahogy elképzellek, hiszen fel vagy öltözve. Én az alakot meztelenül és arc nélkül látom, most meg itt állsz előttem arccal és ruhában, tehát mondhatni, összeállt a kép, de valami mégis hiányzik. Talán kiérzed a hangomból, hogy nem a hátsó szándék vezérel, amikor megkérdem, levetkőznél nekem, hogy lefesselek?
Egy ilyen monológ után nem arra gondoltam, hogy miféle szofisztikált megoldás ez arra, hogy ágyba csábítson, mi több, semmire nem gondoltam, csak aludni akartam, meg inni még némi bort, ezért mondtam, hogy most nem vetkőznék, de ha valamikor lesz aktszakkör, akkor szívesen elmegyek és akkor lefesthet ott nyilvánosan és senkinek nem kell majd magyarázkodnia, hogy mi is történt kettőnk között, ő pedig erre, hogy keddenként van az aktszakkör, de ne menjek, mert ő nem akarja senkinek megmutatni, ami csak az övé. Ha akkor már fotóztam volna, megértettem volna, hogy mit érez, mert amikor olyan kérdéseket kapok más fotósoktól, hogy mi lenne, ha elmennénk együtt fotózni, akkor mindig visszautasítom az ajánlatot, mert nem tudom elképzelni, hogy valaki ugyanazt fotózza, mint amit én, és utána megbeszéljük, hogy micsoda kiváló fotót készítettünk, mert nekem a fotózás mindig is egy magányos tevékenység volt, és persze azt rögzítem, amit más is láthat, de szeretném magamnak az érzést, hogy az a pillanat csak az enyém, az én belső világomban létezik valamiféle univerzum, ami leginkább egy érzés, és ennek az univerzumnak a szereplőit és történéseit mindaddig nem látom, amíg az fel nem fedi egy-egy kis szeletét, és ehhez az érzéshez csak egyedül tudok eljutni, olyan burok vesz ilyenkor körül, mint ezt a lányt a szobája, ott másnak nincs helye a képen kívül, és amikor ez a burok körbevon, azonnal elő kell vennem a kamerámat és rögzíteni az én univerzumom történéseit, képeket alkotni arról, amit nem ismerek, minden fotóm egy dugónyomat a falon, és valahol rettegek attól, hogy az univerzumom összeáll, teljes képet kapok mindarról, amit eddig kerestem és ezt a beteljesülést onnan fogom érezni, hogy elmúlik ez a sodrásszerű, kirobbanó érzés, csak nézek és nem látok, a beteljesülés hiányként fog megjelenni, amit kénytelen vagyok elfogadni, ahogyan azt is, hogy a kamerám ellopásával elvették tőlem az univerzumom ajtajának kilincsét, hiába kopogtatnak, képtelen leszek beengedni őket és azt kérdezem magamtól vajon mikor fogok beleőrülni abba, hogy tele van a fejem képekkel, amiket nem tudok rögzíteni.
