Balogh Ádám: Felettem az ég 3. – Bérfüst

Jöhetnek is a kolbászokért, mondta a telefonba az öreg füstölőmester, mi pedig szüleimmel azonnal indultunk, hogy mihamarabb elhozzuk azt a hat szálat, amit pár napja adtunk be füstölésre a disznóvágás után. Az öreg a kapuban várt minket, majd egy kis pajtába vezetett, ahol mindenhonnan lógtak a kolbászok, sonkák, szalonnák, és olyan volt ott, mint valami cseppkőbarlangban, amiben hússá és zsírrá változott a kő és a víz, és én mélyen beszívtam a füstölt húsok illatát, mint az asztmások a barlangok gyógyító levegőjét. Na, kisfiú, kitalálod, melyek a tiétek, kérdezte a mester, mire én gyorsan végigpásztáztam a terepet, és mosolyogva mutattam a hat szál kolbászra, ami úgy csillogott a magasban, mintha a pajta csúcsdísze lett volna. Az öreg bólintott, majd megsimogatta a fejemet, és hozta is a létrát, majd olyan fürgén mászott fel a legfelső fokig, mintha a húsokból lecsöppenő zsírral kenné az ízületeit. Leemelte a kolbászainkat, és ugyanolyan gondossággal adogatta le apámnak, ahogyan átvette tőle füstölésre, apám pedig passzolta is tovább nekem, és én úgy egyensúlyoztam az alkaromon átvetett kolbászokkal, mint udvari szatócssegéd a királyi kelmével. Az öreg elővett a zsebéből egy bicskát, vágott egy kis darabot az egyik szál végéből, mire én rögtön nyitottam is a számat, és szüleim hagyták, hogy én döntsem el, ínyünkre való lett-e a füstölés, ahogyan a piacon is mindig én döntöttem az ebéd utáni dinnyéről a lékelés után. Becsuktam a szemem, ráharaptam a karikára, ami olyan füstös volt és omlós, mintha a mester füsttel lehelt volna életet a rostok közé ragadt lélekmócsingokba. Elégedetten bólintottam, és ennyi elég is volt, beleraktuk egy szatyorba a kolbászokat, apám kifizette az öreget és indultunk is. Miután hazaértünk, átvetettük a kolbászokat az erkélyen előkészített rúdon, majd apám vágott egy-egy karikát mindenkinek, és megjegyezte, türelem, száradnia kell még. Kicsit kiszellőztetek, mondta anyám, miután rám dobta a takarót lefekvéskor, és én legszívesebben azt mondtam volna, csak azután takarj be, ha már kinyitottad az erkélyajtót, adjon a paplan libbenése egy kis hátszelet a kolbászszagnak, de csak annyit mondtam, ma ne mesélj semmit, már nagyon álmos vagyok, és ő talán betudta a télnek, hogy kicsit hidegebb vagyok a mesékkel, pedig csak annyi történt, hogy alig vártam, kinyissa az ajtót, majd lekapcsolja a villanyt és kimenjen a szobámból, én pedig végre kimászhassak a takaró alól, és úgy osonjak ki az erkélyre, mintha a mester pajtájába lopódznék be egy kóbor falatért. A kolbászok elé húztam a kissámlimat, ráálltam, vágtam egy karikát, és miközben rágtam a falatot, arra gondoltam, milyen jó, hogy ugyanaz az illat fogja átjárni a szobámat esténként, mint amit az öreg pajtájában éreztem, és én tudtam, minden este rá fogok járni a kolbászokra, mielőtt kiszáradna a hússal együtt az illat is.