Abban az időben Phil özvegy édesanyjának egy szegedi vasutas udvarolt. Valami tisztviselőféle lehetett, egyenruhás, de nem mozdonyvezető, nem is kalauz. Hogy munkája miatt, vagy a szépasszony után járt-e olyan gyakran Pesten, avagy összekötve a kettőt egymással, Phil nem tudhatta, csak azt tapasztalta, hogy igen sokszor kellett anyjával és N. úrral hármasban sétálgatnia. N. úr nagy híve volt Nietzschének, s mint minden nagy hív, több is volt annál, valóságos apostol. Ezek a lelkesek mindig előbb szaladtak elújságolni a világnak, mit is hallottak, mielőtt valóban felfogták volna annak a jelentését, pláne, azelőtt, hogy nekiláttak volna megvalósítani. Ez utóbbira többnyire nem is szokott sor kerülni, vagy csak teljes félreértés formájában. Phil kicsi volt, nem értette ezeket a fejtegetéseket, amiket az anyja bólogatva hallgatott, s nem értette azt sem, miért kell nekik a legkülönbözőbb helyeken sétálgatniuk ezzel az emberrel, aki még a tiszai árvízről is úgy volt képes beszélni, hogy az Phil számára nem volt kevésbé unalmas, mint az iskolában az algebra magyarázata. Azt pedig végképp nem értette, mi szüksége, mi oka van az anyjának arra, hogy az apja után egy ilyen alak társaságát keresse, úgyhogy Phil, amikor csak tehette, valamelyest elszakadt tőlük, s más szórakozás után nézett.
Így kerültek többször is erre az elhagyott állomásra, amit N. úr bizonyára jól ismert, mert a halott Istenről szóló fejtegetéseit meg-megszakította holmi vasúti szakszövegekkel, miközben Phil kóbor macskák után kajtatott, próbálván becserkészni és magához szelídíteni őket. Néha egy vonat vágtatott keresztül a tájon, olyan sebességgel, ami arra utalt, hogy minél hamarabb szeretné maga mögött tudni ezt a helyet. Ha a vonat zaja elült, Phil ismét hallotta a távolból N. úr beszédének hangját, s éppen arra kapta föl a fejét, hogy ez a mormogás abbamaradt. Körülnézett, és látta, amint eltűnnek a hatalmas vörös-lilán pompázó bokrok között. Akkoriban még nem tudta ezeknek a virágoknak a nevét, nem tudta, hogy rododendronnak vagy azáleának is hívják őket, de hát nem tudott még sok minden egyebet sem, kis gyermek volt, az algebrát sem tudta példának okáért, igaz, azt azóta sem tanulta meg. A rododendront viszont megtanulta, s azt is, hogy noha illata bódító, a méhek mégis képesek ellenállni neki, mert talán tudják, hogy a méze mérgező.
A macskacserkészésben való jártasságát használva nesztelenül odalopakodott a bokrokhoz, és addig óvakodott előre, amíg ismét meghallotta a hangokat. Az anyja szelíd suttogását, ami most mégis másképp hangzott, mint amikor elalvás előtt Phil fejét simogatva becézte őt, aztán meghallotta a férfi rekedtes suttogását is, de még nem értette, mit mondanak, úgyhogy tovább furakodott a kábító illatban úszva, a bokrok tövéhez lapulva, mint egy apacs harcos, aki az ellenséget kikémlelni készül. Akkor megint meghallotta a férfi hangját, Tötszike, mondta a férfi, és Phil arra gondolt, hogy ez biztosan ennek a virágnak a neve. Aztán már meg is pillantotta őket. A férfi állt, a nő előtte térdelt, a férfi éppen igazított a nadrágján valamit, s azt kérdezte az anyjától, tötszik-e? És akkor Fóbot valami hihetetlen, azelőtt soha nem érzett megsemmisítő vágy, szégyen és harag fogta el egyszerre, érezte, ha lett volna Isten, és nem lett volna egészen bizonyosan halott, ahogyan N. úr oly sokszor elmondta már, akkor bizony bottal verte volna a világnak ezt a kicsike darabját velük együtt, keserűen, összeszorított foggal, konokul verte volna, amíg szét nem omlik végképp, amíg felismerhetetlenné nem válik örökre.
