Úgy alakult, hogy aznap, mikor Las Vegasba érkeztünk, éppen július negyedike volt. Indulás előtt Irvine-ben, a reggelinél átestünk életünk első földindulásán (rengésén). 6,4, a Richter-skála szerint – ami nem egy Kádár-kori nagyáruház. Epicentrum – ami ugyancsak nem áruház – a tervezett útvonalunktól északra. Vagyis az epicentrumot térben ötvenöt mérfölddel, időben két órával kerültük el. A szálloda étkezőjében lefényképeztem a tévéképernyőt, a Szőke meg kiröhögött, ugyanez meglesz a neten. Persze, de úgy éreztem, ez valóságosabb, ittésmostabb.
Mellesleg szinte észre sem vettük a rengést. Fáradtak voltunk, örültünk az előttünk álló autózós napnak. Előtte négy napon át jártuk Disneylandet, San Diego SeaWorldjét, és a Universal stúdiót Roxforttal, zuhanólifttel, egyebekkel. Több, mint harminc mérföldet gyalogoltunk, és több tucatszor repültünk, ugráltunk, pörögtünk, rázkódtunk, siklottunk. Szóval ott, a reggelizőasztalnál azt hittük, megszédültünk egy pillanatra, hogy megérkezett az elmúlt napok flashbackje. Csak akkor gondoltunk földrengésre, mikor egymásra néztünk. Senki sem rángatta meg az asztalt, de mindenki érezte.
Másnap este a vegasi Hotel Bellaggio színháztermében néztük a Cirque du Soleil előadását, amikor megrángatták az egész üléssort. Határozottan rángatták, jobbra, balra, jobbra. Pár másodperc volt az egész. Mire azonosítottuk – most már rutinosabban, mint előző nap reggel – vége is volt. Ezt követően többen felálltak és távoztak az előadás közepén. Mert az előadást folytatták. Pánik nem tört ki. Ez a második rengés 6,9 – más források szerint 7,1 erősségű volt. Megegyeztünk, hogy ez már elfogadható mérték, úgyhogy kihúzhatjuk a bakancslistáról.
*
Az első földrengés előtti estén Irvine-ban két perzsa házaspár ült a mellettünk lévő asztalnál. A Közel-Keletet azonosítottuk, de nem tippeltünk részletesebben. Ők annál inkább. Olyannyira, hogy meg is szólítottak, áruljuk el, milyen nyelven beszélünk. A tippjeik közül a bolgár volt a legközelebbi. Másnap este Las Vegasban, amikor a tűzijáték után hazafelé iparkodtunk, azon tűnődtem, ha megkérdezik, honnan jöttünk, vajon mit kellene mondani? Irvine? Los Angeles? San Francisco? Hungary?
Annak idején sokat jártunk Gyergyószárhegyre. Mikor megérkeztünk és beültünk a Csűrbe, rendre megkérdezték, honnan jöttünk. Mindig ugyanazt feleltük. Pestről. Addig ment ez, hogy elkezdtünk tervezni egy utat a Fekete-tenger megkerülésére. Csak azért, hogy egyszer azt felelhessük: Odesszából. Legalábbis én főleg azért. Meg igazából a Himaláját akartuk megkerülni, a Fekete-tengert csak bemelegítésnek szántuk.
A honnanjövés már Adynak sem volt mindegy. Nagyváradi újságíróként kétkötetes helyiérdekű költőként ér Pestre, vagy Párizs felől akármilyen csavargóként. És ebben nem csak a sznobizmus van, nem csak az, hogy ne találják már ki olyan egyszerűen, ki vagyok (magam sem tudom).
Akármilyen szándékkal megy valahová az ember, akárha csak azzal, hogy onnan érkezzen meg máshová, ha megteszi az utat, az már benne lesz, nem csak a lábában. Mondhatni sosem ugyanaz jön le a hegyről, mint aki felment. És viszont. Annak idején tehát hiába is játszottunk a gondolattal, nem lettünk odesszai utazók, maradtunk unalmas pestiek.
Las Vegasba viszont igenis úgy érkeztem, mint aki San Franciscótól Los Angelesen és San Diegón keresztül jött: valóban semmi másra nem vágytam, mint hogy pár napig az óriási aranyszínű hasáb tövében heverésszek a medence partján, délelőtt jeges vizet, estefelé gintonicot kortyolgassak, pihenjek, és próbáljam feldolgozni az élményeket: hogy ki is vagyok én most.
Októberben tudtuk meg, hogy két évvel korábban és három emelettel lejjebb, mint ahol esténként nyugovóra tértünk, Stephen Paddock 64 éves nyugdíjas könyvelő, mesquite-i lakostüzet nyitott, és 59 ember ölt meg fegyvereivel, majd öngyilkos lett.
