“Volt egy csapat, amelyikben nem egy, hanem több ilyen vízhordó zseni is játszott együtt éveken át. Amikor az, hogy ugyanannak a csapatnak drukkolok, azt tudta jelenteni, hogy: ugyanazoknak. Beleértve az edzőt.” – Lábjegyzetek rovatunkban ezúttal András László írása
A néhai Videoton Kovács Ferenc irányításával a 84-85-ös szezonban UEFA-kupa döntőt játszott. Madridban, igaz, már tét nélkül, a hazai 0:3 után 1:0-ra nyert Májer góljával. Abban a sorozatban a Vidi – még nem mol! – túljutott a PSG-n és a Manchester Uniteden is. Most ez utóbbi két csapat játszik oda-visszavágót egymással a számunkra régóta elérhetetlen BL-sorozatban.
Éthosz. Furcsa ezt leírni egy futballcsapat kapcsán. Nem vagyok kitartó, pláne nem fanatikus drukker. Számomra a drukkolás lehetőségét nem a klubszínek jelentik. Nem nőttem bele semmiféle drukkerségbe – apám sem volt drukker, sosem vitt ki meccsre. Gyerekkoromban próbáltam drukkerré lenni, de hát az nem olyan könnyű.
Ugyanakkor, azt hiszem, nem vagyok ún. „divatszurkoló” sem, legalábbis nem tartom annak magam. De néha tudok drukkolni. Mondok egy példát. Írtam is már, hogy pl. a Reálnak sosem drukkoltam (divatból sem), mert jól elvannak nélkülem. De Roberto Carlost például nagyon szerettem. Egy vízhordó zseni, aki tizenegy évig játszott ugyanabban a klubban, amikor már jószerével mindenki évenként váltott csapatot.
Volt egy csapat, amelyikben nem egy, hanem több ilyen vízhordó zseni is játszott együtt éveken át. Amikor az, hogy ugyanannak a csapatnak drukkolok, azt tudta jelenteni, hogy: ugyanazoknak. Beleértve az edzőt.
Ferguson Manchestere volt az a csapat, amelyiknek drukkolni tudtam. Roy Keane, a Neville-fivérek, Scholes, Giggs, Butt, csapata. Schmeichelé. Később Van der Saaré. Mert a jó – és szerethető – kapus is fontos! És persze, játszott itt Cantona, Beckham, Cristiano Ronaldo – de a sztárok mindegy is. Hanem a csapat!
Az elmúlt tíz év Barcelonája Messi Barcelonája, Reálja Ronaldo reálja volt. Passz. Így fog megmaradni. Persze lehet mélyelemezni, de az már egy másik sportág. Az éthosz pedig az lenne, hogy egy csapat (legalábbis a magja) együtt játszik éveken át, és ez a mag a meghatározó, ettől lesz a csapat az, ami. A többieket úgy válogatja a szintén zseniális edző, hogy illeszkedjenek ehhez a maghoz. Nem értek a focihoz, ezért nem is tudom elemezni, mi is volt még a „titok”. Számomra ennyi, amit fentebb leírtam. Közösség és történet. Legalábbis nekem erre van szükségem, és attól a csapattól megkaptam.
Ferguson után jött a homály a Unitednél, kínosan hosszú évekig. Ugyanazt éreztem, mint a magyar válogatottnál: nem valódi. Drukkolnom kéne, de nem tudok, mert, noha nem tudom megmagyarázni, de érzem, valahogy hamis az egész. Nem is volt kedvem nézni. Nem is néztem. Olvastam a híreket, eredményeket, nyilatkozatokat, közben éreztem: reménytelen.
Néha valaki megszólalt az öregek közül, miszerint a MU nem játszhat így. Közben ezek az öregek – a ’92-es ifik[1] – együtt megvették a Salford VI. osztályú csapatát. Ez valahogy jólesett. Hogy együtt vannak, az. Közben vártam, hogy aki dönthet, vegye már észre, hogy ez így nem jó. És akkor végre észrevette. És végre hozott egy jó döntést. És decemberben jött Solskjaer. Aki tíz évet játszott ebben a csapatban. Aki tudja, hogy miről szól ez az egész. És neki újra elkezdtem drukkolni.
Számomra nem igazán fontos, hogy klubrekord győzelmi sorozattal indított. Az csak jelzi, hogy valamit elkezdett. Az csak arra jó, hogy a döntéshozókat az irányba lökdösse, hogy hagyják dolgozni. Nyilván fog majd vásárolni is, de azt várom tőle, hogy építkezzen. Szóval, kezdtek úgy játszani, ahogy a Manchesternek kell. Kihagyta – végre! – Fellainit a csapatból. (Számomra ő mindent megtestesít, ami nem a MU.)
A PSG elleni párharc első meccse volt az első, amit hosszú évek után megnéztem. Jobb volt a PSG. Gyorsabbak, pontosabbak voltak. Nem találtuk az ellenszert. Nem tudtuk tartani a labdát, nem tudtunk mit kezdeni vele az ellenfél tizenhatosánál. Nem játszottunk jól, ki is kaptunk. Persze, jó lenne nyerni Párizsban, pláne jó lenne továbbjutni. Hazudnék, ha azt mondanám, nem érdekel. De igazából az a fontos nekem, hogy elkezdődött egy új történet, egy új építkezés, új közösség lehetősége. És drukkolok Solskjaernek, mert van miért.
[1] http://www.origo.hu/sport/futball/20190214-meghalt-eric-harrison-manchester-united-neveloedzo.html
