Nem vagyok biztos benne, hogy ezt el tudom mesélni. Ugyanakkor biztos vagyok abban, hogy most semmi mást nem tudnék elmesélni.
Várni. Várni valamire, amiről tudjuk, be fog következni. Valakire, akiről tudjuk, meg fog érkezni. Legalábbis ez a valószínűbb. Hacsak valami nagy baj nem történik. Ami ezen túl van, az nem várakozás, hanem reménykedés. Esetleg hit. Reméljük, hisszük, hogy megtörténik. Hogy eljön. Vagy, hogy hazaér…
Volt, van úgy, hogy nem várni, csupán hinni, remélni lehet, hogy hazajön, aki elveszett. Békés vidék és idő emberei nem is tudják, mit jelent ez. Amikor a hazatérés nem hétköznapi tény, nem rutin, nem evidencia, hanem csoda. Vagy éppen lehetetlen.
Sosem tanultam a Jenyiszej mellékfolyóit. Három héttel ezelőttig. Most már tudok egyet: Abakan. Ahol a Jenyiszejbe torkollik, ott van egy azonos nevű város. 165 ezren lakják. Köztük egy Alexander (Szása) Nemkov nevű ember, aki a nagyapám testvérének az unokája.
Az oroszországi iratok tanúsága szerint Grigorij Mihajlovics Nemkov (sz. 1892, Motorsk) 1915. április 28-án tűnt el a fronton. Aztán – ahogyan a Műúton megjelent szövegben írtam[1] –– előkerült Tiszaföldváron hadifogolyként, majd feleségül vette Bucsai Rózsikát, és született három lánya. Az 1930-as évekig tudta tartani a kapcsolatot az otthon maradottakkal. Az édesanyja azt írta, menjen haza, a bátyja, Trofim (ő Alexander nagyapja) azt, hogy ne, mert nem jut hazáig élve. Trofimnak igaza lehetett, mert néhány másik hadifogoly felkerekedett, és megesküdött a maradóknak, hogy értesítik őket, merre járnak, de soha a hírüket sem hallotta senki többé.
1952 és 55 között Grigorij legkisebb lánya (édesanyám) Leningrádban tanult az orvosi egyetemen, és próbálta felvenni a kapcsolatot a szibériaiakkal. Sikerült levelet váltani, de egy idő után abbamaradt a levelezés. Ezzel kapcsolatban Szása felesége, Natalja Nemkova két hete a következőket írta nekem: „Liza azt írta, Grigorijnak nagy honvágya volt, és szeretett volna találkozni a rokonaival, de 1956 után a levelezés abbamaradt. A Magyarországon történt események miatt Trofim és a rokonok nagyon aggódtak Grigorij családjáért. 1956-57 körül a falusi tanács elnöke beismerte, hogy egy magyar levél érkezett, de visszaküldték, és azt írták, Nemkovék nem élnek Motorskban. Trofim nagyon mérges lett, és neheztelt, hogy miért nem tájékoztatták a levélről. Erre mit válaszoltak neki: kevés volt a 9 év deportálás?”
Akkor csak annyit tudott anyám, hogy nem kapott választ, és a kapcsolat megszakadt. Aztán meghalt a nagyapám, Grigorij Mihajlovics, aztán lett a családnak más ezer baja, aztán már mondhatni, nem is voltunk család, és az egész feledésbe merült. Anyám ugyan egyszer-egyszer felvetette, hegy meg kéne keresni a szibériai rokonokat, de az ilyesmihez valahogy sosem volt alkalmas az idő. Maradt egy mítosz, egy legenda.
Anyám minden ellenkezése dacára csinált neki egy fb-profilt a nővérem. Ezt a fb-profilt találták meg a rokonok. Akik a kétezres évek elején újrakezdték a keresést, immár Jelizaveta Nemkova után – de néhány betű eltérés miatt tizenöt évig nem jártak sikerrel. A fb viszont felkínál hasonló betűsorokat. Anyám nem reagált, mert nővérem minden unszolása ellenére nem használta a profilját. Így Szásáék elkezdték megszólítani az ismerősöket. Én is kaptam cirill betűs ismerősnek jelölést, de a KGB-től való ősi rettegésem okán azonnal töröltem. Végül volt feleségem kapcsolt össze Zsenyával, aki Magyarországon él, férje magyar, és barátnője Natalja Nemkova, aki amellett, hogy Szása másod-unokatestvérem felesége, hobbiból családfát kutat.
És innentől kezdve már sima ügy volt. Ráadásul Natalja – még mielőtt ránk talált volna – készült Magyarországra. Tegnapelőtt voltam vele Tisztaföldváron a nagyapám, sírjánál.
Majd három hétig nem tudtam hová tenni ezt a történetet. A Szőke tegnap is kérdezte, milyen érzés. Nem tudom. Leginkább olyan, mint amikor mítoszokat olvas az ember, és egyszer csak megelevenednek, és ott vagyok benne én is, az egyik szereplő a sokadik folytatásban. De ugyanaz a mítosz, amiről annyit hallottam.
Nataljával meggyújtottuk a mécsest és a gyertyát, letette a koszorúkat. Lefényképeztük egymást és magunkat, mert noha a temetői szelfiknek különösen ellene vagyok, ezek itt most dokumentumok, amiket több ezer kilométernyire keletre és nyugatra nagyon várnak.[2] Aztán mondtam Nataljának, hogy beszélgessenek oroszul, és odébb sétáltam. A szemem sarkából láttam, ahogy dobálja a válla mögé a kereszteket pravoszláv módra. És akkor végre elbőgtem magam.
És
eszembe jutott, hogy azt a szöveget 2014-ben azzal fejeztem be, vajon mit
gondolna Grigorij Nemkov arról, hogy 5700 kilométerre onnan, ahol született,
egy olyan nyelven van a neve a fejfájára írva, amiről élete első húsz évében
azt sem tudta, hogy a világon van. És eszembe jutott, hogy a nagyapám temetésén
addig sose tapasztalt rettenetes hideg szél fújt, mintha egyenesen Szibériából.
Mesélte édesanyám, Jelizaveta Grigorjevna.
[1] http://www.muut.hu/archivum/7816 A szöveg megjelent in: Rasszista utazások (Scolar, 2018)
(Egy ilyen szövegben nagyon bosszantóak a tárgyi pontatlanságok. A születési dátum 1892-93 – orosz oldalon 1892-t tudnak, magyar részről, 1893-at. Születési hely: Motorsk. A fogságba esés 1915.)
[2] Anyám és a nővérem ugyanis Kanadában él.
