Fób szokásos sétáját tette. A lábai is haladtak egy képzelt ösvényen, a gondolatai is, s ahogy ezek az ösvények kanyarogtak, úgy és arra haladt, úgy gyorsult vagy lassult a tempója. Most éppen megtorpant egy ruhabolt kirakata előtt, ahonnan a saját tűnődő arca nézett vissza a némileg idejétmúlt öltözékben lévő alak válla fölött, s két-három kifejezéstelen tekintetű, de roppant elegánsan öltözött dáma arca között. Egyszer hallotta e szavakat: „utolsó divat”, s akkor felkapta a fejét, csak nem? De nem, természetesen nem arról volt szó, hogy e mindenség résztvevői belátták volna mindenségük egyetemes értelmetlenségét, sőt, épp ellenkezőleg! Abban az időben az „utolsó divat” kifejezés már nem egy szezonra vonatkozott, sokkal inkább egy hétre, esetleg egy-két napra, az igazi központokban pedig már beszéltek délelőtti és délutáni divatról is.
Fób maga sem tudta, miért torpant meg a kirakat előtt. Talán, mert valami bizarr ellentmondást érzékelt a halott, és soha nem is élt nők napra kész öltözéke és a sehonnan sehová tartó megmerevített mozdulataik, s üres tekintetük között. Ahogy Fób ott ácsorgott, két, fentiekhez hasonló tekintetű dáma futott össze a bolt ajtajában, de mikor egymásra ismertek, arcuk azonnal megelevenedett. Vagyis hát leginkább fölvette azokat a vonásokat, amelyek úgyszólván kötelezőek a jobb társaságokban, miszerint saját tökéletes állapotunk látszatának kifejezését, egyszersmind a másik személye iránti múlhatatlan érdeklődés látszatáét. Fób fél füllel hallgatta a csevegésüket, fél szemmel látta, amint a boltból kijövő nő a másik érdeklődésére előhúz egy reklámtáskából egy ruhadarabot. „Egyszerűen le kellett már cserélnem” – hallotta Fób, és megütötte a mondat a szívét. Nem fordult oda, így nem láthatta, mi is az, amire azt a bizonyos dolgot le kellett cserélnie a nőnek.
De Phil akkor már tudta, miért is állt meg a próbababák előtt. Arcuk hidegsége emlékeztette arra, akit ő szeretett, s aki azelőtt egy órával mondta meg neki, hogy nem szereti őt. Tulajdonképpen nem is ezt mondta, hanem azt, hogy nem érez semmit, hogy évek óta nem érez semmit már egyáltalán, nem csak Phillel kapcsolatosan, hanem sehogyan sem, s ha mégis, akkor az nem egyéb, mint fáradtság vagy félelem. És ebben a nagyon is egyenesen és becsületesen elmondott mondatban mégis benne volt az, ami a nő számára alig is volt fontos, hiszen amit érzett, de főleg, amit nem, az az ő egész sorsát kockára vetette a legkomolyabb téttel, s a Phil iránti semmit nem érzése csak egy kicsiny, úgyszólván elhanyagolható darabka volt a rettenetes nagy, az egész életre kiterjedő semmit nem érzésben. Phil szívét sem markolta már az a jeges rémület, ami, tudta biztosan, egy évvel korábban szorongatta volna, ha ezt a mondatot meghallja. Fájt, persze, hogy fájt, de most mégis inkább csak egyre növekvő szomorúságot érzett.
Sokat beszélgettek ebben az utolsó évben az életükbe réges-régen befúródott tövisekről, s egynémelyiket képesek is voltak óvatos ujjakkal kihúzni azokból a régi sebekből egymásnak segítve. És ahogy így szedegették ezeket a tüskéket, egyre valóságosabbnak látták egymást, és nem saját személyük nélkülözhetetlen és elmaradhatatlan tartozékának, ahogy egy testrésztét érzi az ember, hogy az az ő része. Vagyis nem is érzi, csak úgy tudja, vagy még csak nem is tudja, hiszen olyan magától értetődő természetességgel az önmagának a része, hogy ezt sem konstatálni, pláne kimondani nem szükséges, ahogyan a testrészeit sem veszi sorra az ember minden nap, hogy ez a bal lábam, ez a jobb lábam, rajtuk a lábujjaim, lábfejem, aztán a bokám, a vádlim, lábszáram, s fölötte a térdem, a külső és belső combom, majd a csípőm, fenekem, derekam, hasam és hátam, s odabenn sorra a belső szerveim a bordáim között, s aztán a vállaim, karjaim, két kezem, a nyakam, a torkom és tarkóm, koponyám és az arcom, a fejem, s benne az agyam, s benne az énem és a tem. Nem veszi ezt így sorra az ember.
De most már nem érezte ezt, és azt is tudta, sokkal könnyebben viselné, ha a szeretett nő egy másik férfira cserélné őt, valaki másra, aki talán jobban megfelel az utolsó divatnak, aki maibb és valóságosabb személy a számára, mint ő, mert akkor talán a nő is valóságosnak érezhetné magát újra. Mert akkor nem a hidegre és a semmire cserélne, ami már tulajdonképpen meg is történt, ez a csere, csak most lett fölismerve, vagy most lett összeszedve a bátorság a kimondáshoz, hogy ez a csere megtörtént. Közben a két nő, immár együtt visszament a boltba, de Phil még mindig a kirakatot bámulta, aprólékosan feltérképezve a látványt, és regisztrálta, hogy nem írták ki az árakat, azt, hogy minek mi az ára, talán mert szégyellték, vagy éppen ellenkezőleg, azért, mert aki ide betért, azt egyáltalán nem érdekelte, hogy miért mennyit kell fizetni.
