Legújabb lapszámunkban Izsó Zita, Bene Zoltán, Kántor Zsolt, Bubits Tünde, Juhász Zsuzsanna, Patócs Molnár János, Lackner László, Kertai Csenger, Nyerges Gábor Ádám, Veszprémi Szilveszter, Juhász Kristóf, Szamosvári Bence és Csabai László szövegei. Utóbbi szerzőnk novellájának részletével ajánljuk a lapot.
Csabai László: A három kamerád (háborús mesék No2.) – részlet
Martos őrnagy zászlóaljparancsnok a helyettesét ülteti a sofőr mellé. Maga az Opel Blitz vezetőfülkéje mögött áll. Ahová a fehér zászlót tűzték. Más nincs a platón. Egyedül övé itt felelősség, jó, ha ez az ellenségnek is nyilvánvaló. Utánuk jön hat „országos jármű”. Ez az egyszerű lovas szekér hivatalos elnevezése. Aztán következik a zászlóalj megmaradt hetven tisztese, honvédje. A szekerek lassan jönnek, mert igazodniuk kell a gyalogosokhoz, a teherautó is lassan döcög, mert igazodnia kell a szekerekhez. Itt-ott meg is áll bevárni őket.
Martos Endre a távolban Huszt várának romjait véli felfedezni. Eszébe jut a Kölcsey epigramma. Rossz előjelnek érzi. Pedig érettségin ezt húzta és dicséretet kapott az elemzéséért. „Hexameter plusz pentameter az distichon” – dörmögi most.
A falvacska neve: Nevetlenfalu. Először azt hitte, el van írva a térképen, de nem, tényleg így hívják. Közelednek hozzá. Semmi mozgás. Ez nem szokatlan. A lakosság fele nyugat felé menekül, a maradék pedig a tanyákra, a zsombékosokba. Legfeljebb a fiatal fiúk várják be az oroszokat, és azok a férfiak, akik tudnak ruszinul vagy legalább szlávos a nevük, esetleg ortodox vallásúak. Az oroszok (akik nagy része valójában kazah, kirgiz meg üzbég) ezekkel finomabban bánnak. Állítólag.
A teherautó befordul az első utcába. Ez egyik porta előtt, a csatornaparton szakadt női szoknya és ing. Martos felsóhajt. Bár borzalmas történéseket jeleznek ezek a ruhadarabok, egyúttal azt is, hogy itt a Vörös Hadsereg. Ami most jó. Legalábbis hinni kell benne. Ha már az ország vezetői így döntöttek.
Hetek óta mindenki a közelgő kiugrásról-átállásról suttogott, amikor ma déli egy órakor Tavaszy rádióbemondó felolvasta a kormányzó nyilatkozatát, mégsem hitte senki. Tavaszy még kétszer felolvasta. Ekkor már elhitték. Ráadásul Martos megkapta Dálnoki Miklós vezérezredes személyes parancsát is az átállásra. Elmondta a tisztjeinek. Senki nem ellenkezett.
A főtér olyan, hogy lehetne bárhol az országban. Református templom és hozzá nagyon hasonló katolikus templom. Községháza. Sok nádfedeles hosszúház.
És üresség. Se oroszok, se helyiek.
Martos három felderítő csoportot jelöl ki. Feladatuk a nagyobb utcákat házanként bejárni, és ha bárkit találnak, azt a zászlóaljtörzshöz kísérni.
A csoportokat vezető őrmesterek berúgják a kapukat, bejárják a portát, s visszatérve mindannyiszor széttárják a karjukat.
Martos parancsot ad, hogy üzemeljék be a gulyáságyút. Bableves főznek a szakácsok. Mint majd’ minden nap.
Négy körül végre motorzúgást hallanak. Felkészülnek a fogadásra. Elöl áll Martos a fehér zászlóval. Megfordul fejében, hogy csak a zászlóalj egy részét kéne maga mellé állítani, a többieket kibiztosított fegyverrel fedezékbe rendelni, de nincs idő végrehajtatni ezt a tervet, mert már elébük is vágódik egy W-152-es katonai személygépkocsi. Majd a nyomában öt teherautó. Mindegyik tankelhárító ágyút húz, és mindegyik raktere dugig van német katonákkal.
Martos kezéből kiesik a fehér zászló, ami semmit nem ér, mert elkapja a német parancsnok. Egy tányérsapkás, lehajtott fejű Waffen-SS tiszt. Vállapján két arany csillag. Standartenführer, ami a hagyományos hadseregek ezredesi rendfokozatának felel meg. Tehát rendfokozati elöljáróra Martosnak. De ha csak egy nyomorult káplár lenne, akkor is ő lenne itt a főnök, mert a németek kutyába sem nézik a magyarokat, s ezt olyan nyíltan kimutatják, hogy a magyarok is elkezdik kutyába sem nézni önmagukat. Ez a német tiszt is annyira biztos a dolgában, hogy csak int a magyar bakáknak, hova rakják egy kupacba a fegyvereiket. És azok oda rakják. A standartenführer elégedetten bólint. Előveszi pisztolyát, felhúzza, és Martos fejéhez emeli.
És ekkor végre egymás szemébe néznek.
– Endre! – mondja meglepődve a német.
– Felix! – mondja meglepődve a magyar.
Nincs lövés.
A dunai birodalomban uralkodik az idős Ferenc József, Magyarországon a nagy taktikus Tisza István, Ausztriában a parlamentet feloszlató Karl Stürgkh, Budapesten az államosítgató Bárczy István, Bécsben a nagy zsidófaló Karl Lueger helyett a már csak mérsékelten zsidófaló Richard Weiskirchner. Bécsújhelyen viszont nem politikus vagy politikai párt az úr. Hanem a Hadiakadémia.
„A három kamerád segíti egymást
Kenyerük zsoldjuk megosztják
Nincsen tőlük jobb barát
Becsapják, legyőzik a halált
A ha-ha-ha-ha-lált…
A ha-ha-ha-ha-lált…” – énekelte a három kamerád.
Felix Kärntner, a grazi likőrgyáros fia, Alexander (eredetileg Alexandru) Greanu, a nagyváradi román görögkatolikus parókus fia, és Martos Endre egy nyárligeti hivatalnok fia.
Félix és Endre utálhatnák egymást. Például ’48 meg Világos miatt. De nem utálják. Mivel barátok. Alexander és Endre utálhatnák egymást. Erdély miatt. De nem utálják. Hanem honfitársaknak tartotják. És Félixet is. Mert barátok. És valóban honfitársak. Egy furcsa, de létező birodalom lakói. Melynek megtartása lesz majd a feladatuk. És bizonyosan készülnek is erre. Valahol tudat alatt. Mert az agyuk leginkább mégis a nők körül jár.
A gazdag bécsújhelyi polgárok rémálma egy elzüllött katonatiszt-vő. És álma egy délceg, nemességet kapó tábornok-vő. Az utóbbi ritkább, mégis sok polgárlányt megreszkíroznak a szülők.
Ingridet Alexander hódította meg. Előre bejelentkezés nélkül vizitálhatott nála, otthonától elkísérhette az aktuális bál helyszínére. A vonzalom kölcsönös volt.
– Nagy fába vágtad a fejszéd te kis román! – figyelmeztette Ingrid sokszor Alexandert. – Én egy kapitális zsákmány vagyok. Apám gazdag, kikeresztelkedett zsidó, anyámnak legalább egy tucat katonatiszt rokona van. Én szép vagyok. A hajam olyan vöröses szőke, a bőröm olyan fehér, a szemem olyan kék, mint egy ősgermáné. És okos is vagyok. Meg tiszta. És nagyon tudok szeretni. Engem nagyon meg kell becsülni!
Alexander bólogatott. Minden szava igaz volt a lánynak. Még csak nem is túlzott.
– Gyere te kis román, táncoljunk. És vezess!
Alexander bemutatta barátainak Ingridet. Mindketten halálosan beleszerettek. Felix biztosította Alexandert, hogy megérti az érzéseit, és továbbra is feltétlen barátja marad, de mindezektől függetlenül meg fogja ölni. Hisz Ingrid kell neki. Nélküle nem élhet.
Mindhárman tudták, hogy ez nem üres beszéd.
Viszont mielőtt még Felix a föhrenwaldi párbajligetben pisztollyal megölhette volna Alexandert, Gavrilo Princip Szarajevóban egy pisztollyal orvul megölte Ferenc Ferdinándot és Chotek Zsófiát.
Alexander a szerb frontra került, Felix a galíciaira. Endre maradt az akadémián kiképzőtisztnek. Ingriddel együtt várták a két barát visszatérését. És közben Ingrid beleszeretett Endrébe. S mivel kéznél is volt, feleségül ment hozzá.
A nevetlenfaluba bevonuló Felix nem a községházát, hanem az egyetlen míves épületet, a Grün féle Szent Anna gyógyszertárat jelölte ki szállásának. Két torony is hivalkodik ezen a piroscserepes épületen. S a tornyocskákon magyar zászlók. (Grün Ignác nagyon igyekezett bizonyítani nemzethűségét. A fellobogózáson túl még húsz mázsa gabonát és egy rakomány gyógy- és kötszert adományozott a Honvédségnek. Semmit nem ért el vele.)
– A katonák csak a parancsomat teljesítették. Minden felelősség az enyém! – mondja Endre Felixnek, mikor egyedül maradnak a patika-lakás nappalijában.
– Persze, hogy a tiéd. Az meg az enyém, hogy mit kezdek veled. Adjalak át a magyar tábori csendőrségnek? Vagy a magyar elhárításnak? Vagy a honvédkerület parancsnokságának? Vagy a Gestaponak? Vagy inkább főbe lövöd magad?
– Nem tudom. Kérek egy kis gondolkodási időt.
– Jó. Addig igyunk!
Rumot isznak, ami a Wehrmachtban a szokásos tiszti ital, és pálinkát, ami a Honvédségben. Felix örül, hogy barátjával még eltölthet egy kis időt. És persze, hogy Ingridről is hallhat. Endre megmutatja neki a fényképét. A nő, gyermek kezét fogva, égető szépségét anyaságával puhítva még szebb, mint a régi szép időkben. Felix nyel. Innia kell.
– Ingridnek nem volt gondja a szármázásával?
– Itt arról senki nem tud, hogy…
– Egy gyermeketek van?
– Igen. Ő is Endre. Bölcsészhallgató. Költőnek készül. Ingrid segít neki, javítgatja a verseit. Úgy megtanulta a nyelvünket, mintha magyarnak született volna.
– Tehát jó feleség.
– A legjobb a világon. Sajnálom, hogy ezt kell mondanom, de…
– Ne sajnálkozz! Ha már elvetted tőlem, legalább… legalább boldogan éljetek!
– Te megnősültél?
– Nem volt rá időm. Meg folyton vándoroltam. Laktanyából laktanyába – mondja Felix, pedig azért nem szerzett magának asszonyt, mert mindegyik jelöltet Ingridhez hasonlította. – És… mégis… hogy telnek Ingrid napjai?
– Nyárligeten élünk. Innen száz kilométerre. Egy szép kertes villában. Ingrid vezeti a háztartást, dirigálja a cselédeket. Mint egy igazi tisztfeleség. Sokat jótékonykodik. A katolikus iskolát…
– És amikor magában van?
– Olvas. Rádiót hallgat. Újabban a belgrádi német slágeradót.
– Gyűjti még a bélyegeket?
– De még mennyire! Meg az üvegeket.
– Az üvegeket?
– A szép borosüvegeket. Meg a szódavizes palackokat. És az üvegvázákat.
– Furcsa – mondja Felix, pedig azt még nem is tudja, hogy Ingrid gyűjti az utcán talált tégladarabokat, madzagokat, elszáradt faleveleket is. Már tele van ezekkel a pince, és dührohamot kap, ha a férje ki akarja dobni a sok szemetet. A takarításkor összesepert port meg egy nagy zsákban raktározza. Ezen kívül folyton repedéseket keres a falon. Sokszor felébred éjjel, és kirohan, nehogy rádőljön a ház.
– Meglátogathatlak titeket? Ne félj, nem azért, hogy visszahódítsam.
– Szívesen látunk. De mégis, mikor?
– Majd, ha a rohadt németek végleg elbukják ezt a háborút.
– A rohadt németek? Hát te nem az vagy? – kérdi csodálkozva Martos Endre, mert a közvélekedés szerint az osztrák származású Wehrmacht és SS tisztek a legnémetebbek, legkegyetlenebbek. Bizonyítaniuk kell a poroszoknak. – Az vagyok. De már nem sokáig. Ostmarkból újra Ausztria lesz.
