Mottó: „Elég nyomasztó kérdések ezek.” Rovatunkban, mely egy kortárs dalszerzőtől, Szabó Benedektől kölcsönözte mottóját, alkotóknak teszünk fel általános érvényű kérdéseket, remélve, hogy a megszületett válaszok személyes hangon szólva, de sokakat megérintenek. A kérdések megfogalmazásához magyar írók szövegeit hívtuk segítségül.
Februári válaszolónk Kácsor Zsolt író, újságíró.
„Hol van a virtus diadalma?” (Csokonai) – avagy Mekkora bátorság kell az alkotáshoz?
Az irodalmi alkotáshoz nem bátorság kell, hanem szorgalom, idő, élményanyag és gyakorlás, továbbá a saját tehetségünk és tehetségtelenségeink beható ismerete, vagyis annak belátása, hogy vannak olyan képességek, amelyeknek birtokában vagyunk, s vannak olyanok, amelyeknek nem. De nem akarom megkerülni a kérdést. Tizenkilenc éves koromban, 1991-ben jelent meg az első írásom az Élet és Irodalomban, és akkor még fogalmam sem volt róla, hogy amit csinálok (azaz közlésre írok), az voltaképpen gátlástalanság, amihez bátorság kell. Én nem voltam bátor, se nem gyáva, hanem meggondolatlan. Valamikor negyven fölött kezdtem megrémülni tőle, hogy az írásaimban kiadom magam, s nem vagyok tekintettel olyan személyes dolgokra, amikre tekintettel kellene lennem. Ami azt illeti, másokra sem voltam tekintettel, gátlás nélkül kiírtam magamból a családtagjaimat, a szerelmeimet, de közben egy percig sem jutott eszembe, hogy ezt bátorságból csinálom-e. A közepesnél jobban sikerült írásaimban a szöveg vezeti önmagát, nem én a szöveget, és közben nem tudom megkérdezni tőle, hogy megvan-e hozzá a bátorsága.
„Miért szükség nékem a haláltól félni?” (Csokonai) – A lenni/nem lenni kérdése.
Amilyen bénító erő a halálfélelem a személyes mindennapokban, olyan termékenyen hat az irodalomban. Ha nem volna halál, nem volna irodalom sem. Ha elmarad a szembenézés az elmúlással, akkor az életnek nincsen tétje. A halálfélelem olyan, mint egy hatalmas folyam: életet ad, de ha kiárad, akkor rombol. Nincs olyan nap, amikor ne gondolnék az elmúlásra, néha úgy érzem, mintha haláledzésen lennék: jó ideje tréningezem, hogy amikor eljön a pillanat, jól csináljam meg az előadandó gyakorlatot.
„Néném, mint vagyunk, hogy vagyunk?” (Mikes Kelemen) – avagy Mi újság?
Kelet-európai ember vagyok, itt semmi újság, újdonság, fejlemény. Szemléletesnek tartom, hogy a Római Birodalom csak a Dunáig terjeszkedett, mintha már akkor tudták volna, hogy Pannónián túl semmi remény. Szóval semmi újság, ugyanúgy élünk, mint ezerötszáz éve: lemondott rólunk a világ, és cserébe mi is lemondtunk róla. Ha a kérdés személyes, akkor lásd az előző válaszomat a haláltréningről.
„Az írás „..gyermekjáték az egész, // Sármunka”? (Arany János) – avagy Az ars poeticaról.
A Mesterrel egyetértek, de éppen fordított értelemben: ha az írás gyermekjáték, akkor ennél a gyermekjátéknál nincs komolyabb, marcangolóbb és kíméletlenebb önismereti foglalatosság a földön. Ami az ars poeticát illeti: nem hiszem, hogy nekem volna olyanom, mert az ars poetica (mint normaképző tényező) csak közösségi, társadalmi, publikus keretek között értelmezhető. Azaz szerintem akkor van értelme, ha az alkotó nem csupán a saját maga számára fogalmaz meg egy sajátos művészi iránymutatást vagy programot, hanem a publikum elé tárja, mintegy meghirdeti. Én semmilyen iránymutatást vagy irodalmi programot nem akarok meghirdetni, csak írásokat közlök. Hogy ezekből kihüvelyezhető valamiféle arc poetica, az természetes, viszont nem tehetek róla.
„Mi is hiányzik énnekem // Avégre, hogy költő legyek?” (Arany János) – avagy Hogyan lettem azzá, aki vagyok?
Nem tudom, hogy azzá lettem-e, aki vagyok, mert még nem értem az út végére. Szerintem csak a halálunk beállta után összegezhető, hogy kik voltunk, viszont ezt az időigényes munkát már nem mi végezzük el. Ha a kérdés az irodalmi tevékenységre vonatkozik, akkor egyszerűbb a válaszom: mióta írok és olvasok, azóta tudom, hogy író vagyok. Nem kellett azzá lennem. Ez olyan természetes, mint az, hogy kék a szemem. Hogy milyen író vagyok (rossz, közepes, jó, olvasható stb), az már más lapra tartozik.
„Visszapillantsz-e?” (Kemény István) – avagy Könyvek, zenék, etc. , vagy idők, helyek, amik jók voltak.
Könyvek: Ady Endre, Arany János, Honoré de Balzac, Charles Baudelaire, Thomas Bernhard, Bethlen Miklós, Biblia, Bibó István, Borbély Szilárd, Fernand Braudel, Pierre Chaunu, Agatha Christie, Esterházy Péter, Hajnal István, Hamvas Béla, Ernst Hemingway, József Attila, Kertész Imre, Kovács András Ferenc, Krúdy Gyula, Kukorelly Endre, G. G. Marquez, Móricz Zsigmond, Nádas Péter, Parti Nagy Lajos, Rejtő Jenő, José Saramago, Georges Simenon, Mihail Solohov, Szekfű Gyula, Szív Ernő, Lev Tolsztoj, Voltaire, Vörösmarty Mihály.
Zenék: Minden, ami J. S. Bach, és minden, ami (amerikai) blues.
Idők: az európai kulturális és tudományos aranykor a XVII. század közepétől a XIX. század végéig.
Helyek: a Föld számomra legfontosabb országai Magyarország (Budapest); Egyesült Államok (nyugati part); Franciaország (Marseille).
„Hisz vannak, ugye, vannak jó helyek, // hol lesz az a hely? hol legyen?” (Kántor Péter) – avagy Mi lesz?
A Nap kitágul, vörös óriássá válik, és fölperzseli a Föld nevű bolygót mintegy 5 milliárd év múva. Ennyi időnk van még. Furcsa belegondolni, hogy nem csak mi magunk pusztulunk el, hanem minden, ami életet adott. Nem lesznek kontinensek és óceánok. Furcsa.
„Még hogy ideálom, hát mi az?” (Bereményi Géza) – avagy A példaképekről.
Irodalmi példaképeim voltak régebben, de ma már nincsenek. Úgy értem, igyekeztem és igyekszem beépíteni magamba mindent, ami számomra egy-egy íróból fontos, de nem vágyom arra, hogy hasonuljak bárkihez. Mindenesetre mélységesen tisztelem a nagy munkabírást. Ebben az értelemben példaképem Balzac, Krúdy, Szív Ernő.
„Magyarország messzire van”? (József Attila) – avagy Haza a magasban, mélyben, lövészárkokban, vagy egészen máshol?
Az emberiség történetét tekintve a haza meglepően újkeletű fogalom, mármint például ahhoz képest, hogy a Tanach szerint a zsidóság már 3 ezer éve a szülőhazájaként tisztelte a Szentföldet. Számomra a haza az a társadalmi közösség, amely a magyar nyelvet beszéli, és osztozik a magyar nyelvet beszélő közösség történetében. Mivel a magyar nyelv elterjedése szűk földrajzi helyhez kötött (ellentétben például az angollal, franciával vagy spanyollal), számomra a haza ott van, ahol a legtöbben beszélnek, írnak és olvasnak magyarul: vagyis a Kárpát-medencében.
„Lel-e uszadékfát az Ararát vad // csúcsán a szú-civilizáció?” (Baka István) – avagy Kitekintés a (nagy szóval) világra.
Minden idősödő emberi generáció hallat olyan hangokat, hogy „régebben minden jobb volt”, a „mai nemzedékek rosszabbak, mint az előzőek”, „a világ a vesztébe rohan, „elvesztek és kivesztek a régi értékek”, „a mai fiatalok a mai öregekhez képest satnyák” és így tovább, és így tovább a végtelenségig. Már az ókori római íróknál is olvasni efféle panaszkodást, ami szerintem megalapozatlan mind történeti, mind kulturális, mind civilizációs értelemben. Emiatt a Baka István versére is jellemző borongás tőlem idegen. Olyan ez a szomorkodás, mint az idős emberek panaszkodása arról, hogy régebben jobb volt az ételek íze – holott tán csak arról van szó, hogy öregségünkre a nyelvünk ízlelőbimbói eltompulnak. Ettől függetlenül a fiatalság számára minden íz új és mámorító. Tudomásul kell venni, hogy ezen a Földön civilizációk jönnek és mennek, társadalmak virágoznak és elbuknak, népek keletkeznek és kihalnak. Ez az élet rendje. A mi civilizációnk is elpusztul majd, ezen lehet keseregni, de fölösleges. Mindig azt kell szem előtt tartani, hogy az emberiség (a nagy egészt tekintve!) elképesztő fejlődést produkált az elmúlt 3 ezer évben. A filozófiai és matematikai gondolkodás eredményei lenyűgözők, a technika hihetetlen mérnöki csodákra képes. Kétszáz éve még nem folyt meleg víz a csapból a háztartásokban, napjainkban pedig a bolygóközi térben utazgatunk. Most a civilizációs fejlődés ívéről beszélek, s nem azt állítom, hogy a világban minden rendben van. Mert hiszen vak nem vagyok: látom, hogy globálisan milyen problémákat okoztunk magunknak a túlnépesedéstől kezdve a túltermelésen át a bolygó megmérgezéséig. Ennek dacára rendületlenül bízom az emberi észben és kreativitásban: hiszem, hogy az intelligencia megoldásokat talál a saját maga által okozott, de emberi erővel még megoldható válságokra.
(Fotó: Fülöp Dániel Mátyás, forrás: 24.hu)
