“A versbeszélő, a kötet legutolsó szavaival a hiábavalóságot énekli meg, de épp ez a megéneklés mutatja, hogy élet és erő van ebben a költészetben. Olyan fokú életigenlés, amelyet nem a derűs és a jövőt igenlő, munkáló, váró tettrekészség, hanem a mindenen túl-lét rezignált helyzete hoz létre.” – Nagygéci Kovács József kritikája
