Tóth-Bertók Eszter a filmes világból érkezett az oNline Szövegműhelybe, amelynek kezdetektől lelkes és kitartó tagja. Sárváron született, Pécsett tanult, Filmtudományi és Vizuális Tudományok szakon végzett, szabadúszó filmes újságíróként jelenleg is foglalkozik filmekkel, és most már irodalommal is. Első regénye (Amolyan lépcsőházi, szerelmes) 2016-ban jelent meg. Az alábbi novellát a Szövegműhely egyik műhelyfeladatára írta. Fogadják szeretettel. – Szeifert Natália
Amióta az apja is meghalt, Dávid utál elmenni a családi összejövetelekre. Már előző nap azon szorong, hogy inget kéne felvennie, pedig egyébként eszébe sem jut, hogy az öltözékével foglalkozzon. De ha a bátyja írja neki este az utolsó üzenetet Sopronból, hogy mikor ér be a vonattal, mert érte megy kocsival, akkor egyből összeszorul a gyomra és előveszi a szekrényből az inget. Összesen három van neki. Az egyik az apjáé volt, elhozta otthonról. Azt utálja a legkevésbé, de még ha azt veszi fel, akkor is olyan érzése van, mintha egy nagyon kellemetlen csaj szorongatná a nyakát. Elég, ha csak ránéz az ingre, és vagy attól fordul fel a gyomra, hogy látja az utolsó képeket az apjáról, ahogy integet a karjaival, hogy hagyjátok már a picsába, miközben a mentősök a kanapé mellett küzdenek az újraélesztéssel, vagy azt, ahogy Anna, az utolsó barátnője ott áll mellette és bámulja magukat a tükörben, hogy aztán félmosollyal odavesse neki: Szexi vagy ingben.
Nem ingben megy – dönti el minden alkalommal, majd újra és újra megfogadja, hogy többet az életben nem agyal ennyit ilyen tök felesleges dolgokon. Végül aztán mindig úgy alakul, hogy agyal és ingben megy. Mire odaér a bátyjáékhoz, már nem is érzi magát olyan rosszul benne. Kitti persze rögtön megjegyzéseket tesz rá. Mondja, hogy túl csinos a MÁV-nak, hogy így szinte már embernek néz ki, hogy nem is érti, miért nincs barátnője, és ha esetleg poénnak szánja, Dávid akkor sem érzi annak. Amint levette, azonnal venné is vissza a kabátját. A keze mozdul is, de még csak magában próbálta el párszor, milyen lenne egyszer az első kellemetlen megjegyzés után nem zavartan vigyorogni, hanem azt mondani, hogy Tudjátok, mit? Én most hazamegyek. Vagy már egyből a meghívásra azt írni, hogy nem. Hogy nem ér rá. Hogy nincs kedve. Hogy egyszerűen nem jön. Nem jön, és kész.
Huszonhatodikán zsúr. Jössz, ugye? – kapja az üzenetet különböző hónapokban, különböző dátumokkal, és azt válaszolja, hogy jövök, de közben mást sem érez, csak azt, hogy semmi kedve az egészhez. Pedig nem kéne feszengenie, a testvéréhez megy. Gyerekkorukban éjjelente az egyikük takarója alá zseblámpával bebújva olvasták a Batman-képregényeket, és olyanokon versenyeztek, minthogy ki tud több szotyit megbontani és megenni három perc alatt, vagy hogy az esti fürdésnél ki bírja tovább a víz alatt tartani a fejét a kádban.
Lassan és magától értetődően távolodtak el egymástól. Egyetemista korukban még mindketten ugyanakkor mentek haza. A talpukat a másik talpához nyomva aludtak a rövidebb oldaluknál egymáshoz tolt heverőkön. Aztán megbetegedett az anyjuk, és úgy döntöttek, hogy a gyerekszobából betegszoba lesz, a heverők pedig egymás mellé kerülnek, franciaágynak, úgy mégiscsak kényelmesebb. Akkor már csak úgy voltak otthon, hogy estefelé jöttek is el. Az anyjuk temetésének éjjelén az egymás mellé tolt heverőkön aludtak. Dávid álmában sípcsonton rúgta a bátyját. A rúgás rohadtul fájt a bátyjának, hetekre ott is maradt a folt a lábán, de sosem említette meg. Azután alig voltak egyszerre otthon. Az apjuk ment hozzájuk. Hol az egyiküket, hol a másikukat látogatta meg. Mindketten albérletben laktak és egyformán felhúzták magukat, amikor az apjuk a kulcsostálban gyűjtött aprójukat nézegette és egyből azzal jött, hogy otthon itt meg itt vannak eldugva az értékesebb órák, meg az aranyékszerek, a házat és a hegyet pedig maguk adják el a testvérével, ne húzza le őket semmilyen ingatlanos. Hagyjuk ezt, jó? – mondta neki Dávid is, meg a bátyja is, aztán egyszer csak ott álltak ketten a nagyszobában és azt kérdezték egymástól, hogy Mit is mondott, ki az ingatlanos?
Ahogy ott ül a skandináv stílusban berendezett kétszázötven négyzetméteren babakék vendégpapucsban, Dávid mindig azon gondolkozik, hogy vajon a testvére is olyan idegennek látja-e őt, mint ő a testvérét. Az is eszébe jut, hogy a bátyja még nem is látta a lakását, pedig végre egy bakelit-lejátszót is tudott venni, meg néhány ritka lemezt. A legjobban azokat szeretné megmutatni neki. De nem tudja, hogyan hívja meg magához, amikor egyébként csak születésnapokon, meg karácsonykor találkoznak. És akkor is mindig ő megy hozzájuk. És mindig olyan ajándékot vesz a gyerekeknek, amilyet Kitti mond. Van, hogy nem is csak a játék nevét, hanem a cikkszámot írja meg neki. Dávid szerint azért van az egész, mert egyszer az egyik gyereknek egy sokkal idősebbeknek való könyvet vitt. Azóta sosem visz könyvet ajándékba.
Amint megérkezés után belép az előszobából a nappaliba, már azon gondolkozik, melyik is az a vonat, amelyikkel a leghamarabb hazamehet. Olyankor látszik rajta, hogy agyal. Kitti szóvá is szokta tenni, megkérdezi tőle, hogy merre jár éppen, de Dávid csak mosolyog és nem válaszol semmit. Úgy érzi magát, mintha egy idegen ember álmába csöppent volna és hiába is próbálna kijutni belőle. Pedig nézegeti az ajtókat, az ablakokat, az összes lehetséges kijáratot, de tudja, hogy felesleges lenne megpróbálnia elindulni bármelyik felé, a lába sem mozdulna.
Ebéd közben a legrosszabb. Ahogy hallgatja a családi és a munkahelyi történeteket, meg a vékony hangú gyerekeket, elkezd távolodni az étkezőasztaltól. Néha van, hogy megszólal, máskor csak hangtalanul rág. Közben felidéz régi emlékeket. Attól van, hogy rosszabb. De van, hogy kicsit könnyebb lesz tőle az egész. Akkor már nem is egy álomban van, hanem otthon, a kisszobában. Eszi a borsos tokányt, amit Kitti készített, de a szotyi ízét érzi, meg az izgalmat, ahogy a bátyja és ő egymással versenyeznek.
Bizseregni kezd a talpa. Azóta tud így bizseregni, amióta kiskamaszként felfedezte, hogy ha úgy alszik el, hogy a bátyjával összeérintik a talpukat, félálomban azt érzi, mintha nem is két talp, nem is két ember lenne ott, hanem csak egy.
