„Nem minden magyar tehet arról, hogy magyar.”[1] Továbbmegyek: nem minden magyar tehet arról, hogy gyáva vagyok és ugyanakkor erőszakos. Ezt fontos már az elején leszögezni, mert most a biciklizésről lesz szó, és ott az a leosztás, hogy ők: normálisak és németek, szemben velük meg én: veszélyes és gyáva vagyok és magyar.
A biciklizés olyan, mint a nyelvtanulás, amíg egyedül csinálod, észre sem veszed, mennyire rosszul. 2020-21 telén, erről majd lesz, már volt szó, naponta jártam be Erknerbe és a műszak végén vissza, gond- és reménytelenül pumpálva felfagyott murva lyuggatta kerekeket, aztán feladtam és toltam az eszközt. Napjában 1-2 liter cukros lé, sutyiban 8-10 nugett a cég fizette öt eurós étkezésen felül, és így sem tudtam hetvenkét kiló fölé hízni. Stressz, fizikai munka, éjszakázások, a sötét, igazi boldogtalanság, a fél kettőre hetykén hazatolt bringák hőskora, éjjel-nappal egy bármekkora malőrnyire a pátoszt nem ismerő, kétségbeeséstől, amit egyedül az ásító, vigyorszerű sírás rövidíthet meg, és az is csak akkor, ha eljött az ideje.
Az efféle nagyívű gesztusokat, mint a fagyott úton kerékpározás, éppúgy érvényteleníti, ha kitavaszodik és elindul a forgalom, ahogy a fejben hibátlan és gördülékeny mondatokat is artikulálatlan, makogásszerű péppé zúzza az út a másik ember hallójáratáig. Minden többszereplős helyzetben satufék, kezdetben, azaz most, ennyi telik tőlem, megvárni, amíg elmúlik, továbbgurul a két vagy a négy kerék, elvonul a szembejövő. Ezzel nem csak az a baj, hogy gyáva és időigényes lépés, a legfontosabb, hogy veszélyes. Egy olyan közegben, ahol létező, mozgó valamiként, sőt: valakiként tartják számon azt, aki láthatóan létezett és mozgott, amíg észre nem vette, hogy látják, a közeg tagjait ugyanúgy kizökkenti a dolgok rendes menetéből, ha hirtelen megdermed és vár, mintha felbőgetné a motorját vagy pillangószárnyat bontana. A részvétel nem tetszőlegesen szakítható meg: otthon maradni lehet, hazamenni lehet, de a színjátszóköri gyakorlatokból, unatkozó kistanárok tartotta tornaórákból ismerős szoborjáték, az nem fér bele. Emberek számolnak azzal, hogy nagyjából csinálod tovább, amit eddig, esetleg javítva, ha addig rosszul, nem a makulátlan önazonosság az elvárás, hanem a konzisztencia.
Nem plakátolták tele az arcommal a várost, nem írtak névtelen kioktató levelet, balesetet nem okoztam. Mit csinálsz, ember, mondták többször, a hangsúly ugyanaz, mint az a kurva anyád otthon. Ez a rosszallás az eddig tapasztalt maximum, nem érzek visszafogottságot a hangjukban, amikor csalódottan emlékeztetnek, mi vagyok, ha már azt, hogy ki vagyok, önként visszavontam. Ugyanakkor a gyávaságnak van egy másik, rendszerszintű és aktív megnyilvánulása is. Ezen a fronton a következő elvek ütköznek: harminchat év tanulsága, hogy az erősebbnek, nagyobbnak, nehezebbnek, hangosabbnak áll a világ, vagyis a biciklis, ha nincs saját sávja, ott közlekedik, ahol ő a nagyobb: a járdán. Ezzel áll szemben a négymilliós város szokásjoga: a jármű helye az úttest, a gyalogosé a járda. Az autós nem rohan, a biciklis betartja a jobbkéz-szabályt, akkor is, ha ő a kedvezményezettje. Ha gyáván, azaz legyünk nagyvonalúak: nagyvonalúan elengedi a balról érkező nagyobbat: a rendszert ássa alá, amely azonban, mint a Rock and Roll, a Real Madrid vagy a joguralom, nagyobb (kell, hogy legyen) mindannyiunknál. Ugyanakkor a rendszer, ha az elemei nem hisznek benne, nem rendszer többé. Ebből a szempontból épphogy megrövidítem a balról érkezőt azzal, hogy elengedem: annyival gyengébb a konszenzus, amire mindenki biztonságérzete épül.
Szóval figyelek, jobbra tartok, úttesten biciklizek. Sőt: Mégis mit csinál, torkoltam le a minap a benzinkút előtti térdig érő gizgazba fasszal az ötéves lányomnak hugyozó kamionsofőrt. Tekertünk tovább, vigyorgott tovább, nem történt semmi. De örültem, hogy világosan és jól hallhatóan számon kértem egy szaremberséget valakin, úgy, ahogy magyarul sohasem mertem.
[1] J. Hasek: Svejk, a derék katona kalandjai a világháborúban. Ford. Réz Ádám.
