Béla és Ani a teraszon élvezték az őszi napfényt, plédekbe burkolták ernyedt testüket, és forró, édes, sűrű italokat fogyasztottak. Béla gombakrémlevest kanalazott fél literes bögréből, Ani tejszínes-vajas forró csokoládét ivott, amibe bőven tett fahéjat és szegfűszeget. A fűszerek finom illatába azonban zavaró tényező került, amikor szokatlan irányból, a pálinkafőző felől kezdett fújni a szél. Miután szilvavirágzástól érésig a házaspárok között lezajlott a „befőzzük vagy kifőzzük” vita, most indult a kifőzés szezonja. Béla ölébe engedte a bögrét, és megtörte Ani békés üldögélését:
– Mindjárt elmegyek.
– Máris? Dehát le sem vetkőztünk!
– Nem úgy, babácska! Hanem most jut az eszembe, hogy a Karcsi bácsi kérdezte a jómúltkor, még mikor csak virágzott a szilva, hogy nem-e vinném el neki a cefrét a sírköveshez. Én mondtam, miért is ne. Úgy érzem, aktuális.
– Pont most, vasárnap?
– Hány óra?
– 10.30.
– Akkor igen. Kilencre beszéltem meg vele. Eljön velem? – vetette fel Béla, megelőzve a halkszavú szemrehányást, hogy Ani minek ment annyit éjszakára dolgozni, hogy szabad legyen a hétvégéje, ha most íme, Béla nem használja ki a szabadnapot.
– Igen – mondta Ani, és már sietett is, hogy további fél óra alatt gyorsan felöltözzön, így két óra késéssel megérkeztek Karcsi bácsihoz, felpakolták a cefrét és a bácsit, és indultak a sírköveshez.
– De miért a sírköveshez visszük a cefrét? – ötlött fel Aniban, miközben az utánfutón elhelyezett hordók zötykölődését hallgatta.
– Kifőzi neki.
– Kifőzi nekem – válaszolta együtt Béla és Karcsi bácsi.
– De akkor nem sírköves, hanem az csak a beceneve?
– Igen.
– Melyik igen?
– Az, hogy nem a beceneve. Sírköves. De ki szokta főzni, amit visznek neki.
– Értem – nyugtázta Ani, és már ki is szálltak a sírköves zárt kertjében, ahol számos szenteket ábrázoló szobor, galambok, kertitörpék, és egy életnagyságú ember volt kiállítva, aki vésőjét az egyik kertitörpére fogta, és lesúlytott kalapácsával.
Ani a sírkövest szemlélte, valamilyen Lacit, a nevét elfelejtette. Alacsony, hetvenöt év körüli férfi, még mindig látszott rajta, hogy valaha vonzó arcú, jó testű fiú lehetett. A három férfi lehordta a hordókat az utánfutóról, közben élénken beszélgettek, és amikor végeztek a cefrével, akkor is folytatták. Ani messziről figyelte őket, mert közben odasétáltak hozzá a sírköves kutyái, így egyik kezével a komondor fülét maszírozta, másik kezével a kis tigriscsíkos staffordshire bullterrier hasát simogatta. Végül megelégelte a várakozást, és amikor látta, hogy percek óta csak Béla tartja életben a beszélgetés fonalát, elszánta magát, hogy Bélánál szakítja meg, mert az nem számít udvariatlanságnak. Biztos volt benne, hogy Béla nőkről áradozik, mert általában abba tudott ilyen hosszan belebonyolódni. Ani gyanúja beigazolódott, most is éppen élete egyik Egyetlen Nagy Szerelméről mesélt, így Ani végképp elhatározta, hogy megzavarja ezt a kifordított Botticelli-képet, amin nem tavasz van, hanem ősz, és a három Grácia is ellenkező nemű. Amikor azonban megkerülte a bájos csoportot, akkor látta, hogy a Sírköves Laci a sírás szélén egyensúlyozva közli:
– Na várjál! – majd sarkon fordul, és beszalad a házba.
– Mit mondott neki? – kérdezte Ani Bélától. Béla maga is csodálkozott, hogy mennyire elérzékenyült a sírköves, de már nem volt ideje mentegetőzni, mert Laci megjelent a bejárati ajtóban, egy arany keretes képet törölgetett kötött kardigánjába, majd felmutatta Bélának, Aninak és Karcsi bácsinak, és könnyezett.
A képen csodálatosan szép arcú nő nevetett.
– De gyönyörű! Mint egy baba! – rajongott Béla, aki a női nem csodálója volt, és szinte minden lányba őszintén beleszeretett.
Az öreg ember csak sírt tovább, majd könnyeit nyelve magyarázta:
– Meghalt. Húsz évvel ezelőtt. Én öltem meg!
– Méhnyakrákja volt? – kérdezett rá egyenesen Béla, mert egyszer hallotta egy orvostól, hogy a méhnyakrákot a mosatlan pénisszel bekerülő fertőzés okozhatja.
– Nem. Nagyon szerelmes voltam! – zokogott a Sírköves Laci.
– Hát, ilyen nőbe lehet is – próbálta vigasztalni Karcsi bácsi.
– De nem belé! Egy úriasszonynak dolgoztam, aki szökőkutat faragtatott a kertjébe, meg kőkorlátot a teraszra. Gyönyörű asszony volt, megszerettem, és a szeretője lettem. De nem volt olyan szép, mint a feleségem. Elhagytam a feleségemet, ő pedig öngyilkos lett, az autójában.
– Nekihajtott valaminek?
– Beült, benzint locsolt a testére, és meggyújtotta magát. Sokszor gondolok erre éjjelente. Hogy kiszálhatott volna még az autóból, de nem tette.
Pár perc elteltével Béla megkérdezte:
– És a másik asszonnyal mi lett?
– Nem volt hosszú kapcsolat. Pár év múlva szétmentünk.
– Hogy hívták? – kérdezte Béla, már búcsúzóul.
– Margit.
Mindannyian kezet fogtak a sírkövessel, és elindultak.
– De miért így lett öngyilkos? Ez szörnyű! – tépelődött az öreg Karcsi bácsi hazafelé. Mert sok mindent látott már a saját falujában is, meg hallomásból is tudott róla, hogy például néhány földije felakasztotta magát, mások rovarirtót ittak, vagy patkánymérget, késbe dőltek vagy vízbe ölték magukat, ezt az esetet mégsem tudta megemészteni.
– Legutóbb az Etel megsütötte magát – mondta Ani, megelőzve, hogy Karcsi bácsi tovább hánykolódjon a témában.
– Mi találtuk meg – toldotta meg Béla.
– Az más – mondta Karcsi bácsi.
– Az miben más?
– Ez a Margit sokkal elkeseredettebb volt – mondta az öreg –, csúnya akart lenni, ha már legyőzte az a másik nő. Én már nem először hallom ezt a Sírköves Lacitól, mégsem bírok napirendre térni fölötte. Mielőtt az asszony felgyújtotta magát, bekente a testét és arcát ürülékkel, amit a budiból mert ki.
– Tisztára, mint Szent Margit! – mondta Ani.
– Az is egy elmeháborodott volt, kicsi babám – fűzte hozzá Béla komoran – Minek kínozzák, meg öldösik magukat a gyenge nők, a gyönyörű asszonyok? Miattunk, alávaló férfiak miatt? Nem éri meg!
– Szent Margit szent volt, Krisztus miatt csinálta a furcsa dolgait.
– Jézus is csak egy férfi volt, nem, babácska? Anya szülte, pénisze volt, és mennyi nőt taszított a romlásba!
– Ezt hogy érti?
– Miatta temették el magukat kolostorban, meg a Szent Margit is miatta járt kifordított sündisznóban, amit még irigyelt is tőle a többi apáca, úgyhogy még ők is kínozták.
– Ezt honnan tudja? – kérdezte meglepve Ani.
– Beiratkoztam az esti gimnáziumba.
– Nem is mondta.
– Most mondom – közölte Béla, és beparkolt Karcsi bácsiék elé, hogy az öreg kényelmesen kiszállhasson a kapuban.
(Megjelent a Pannon Tükör 2022/3. számában.)
