Egy időben sokat jártam ezen a környéken, mondom. Arrafelé, teszem hozzá, és átnézek a körút másik oldalára, mutatom is, merre van az arrafelé, azt képzelem, hogy az ujjamtól húzott láthatatlan vonal pontosan eltalálja az asztalt, amelyiknél ülni szoktunk. Egy bólintást kapok válaszul, ez őszintén meglep, mert akinek mondom, a barátomnak, akivel most a körút innenső oldalán ülünk ezen a kegyes őszi estén egy járdára helyezett fém asztalka mellett, nem tudhatja, hogy egy időben sokat jártam errefelé. Úgy tudom, hogy nem tudhatja. De ki tudja.
Mindegy, gondolom, nem mesélem el neki, hogy ott szoktunk ülni, innen légvonalban ötszáz méterre, ahol a sarki épület tornyába egy nyári vihar alkalmával belecsapott a villám. Olyat csattant, hogy egy pillanatra elhittem, hogy itt a vége, és akkora fénye volt, hogy még valami boldogságféle is beütött, de lehet, hogy csak a kis vodka volt az, amit a sör és a vihar előtt ittunk. Vagy két nyáron át állandóan ott ültem, és elképesztően fontos dolgokról beszélgettünk, amikre egyáltalán nem emlékszem.
A járdára emlékszem, a metrótól odavezető útra, a burkolat minden változatosságára, toldásokra, botlatókövekre, csatornafedelekre, meg ezekre az öröktől létezőnek tetsző repedésekre, amelyek minden járdán ott vannak, és mindegyiken másmilyenek. A kedvenceim azok, amik keresztbe futnak, mintha a keletkezéskor, még képlékeny állapotban valaki összenyomta volna, meggyűrte volna hosszában az egészet, aztán elengedte, hagyta, hogy a gyűrődés mentén szikkadjon szét. Gyorsított földtörténet, hegyláncok és árkok kialakulása, kontinensek vándorlása, a kedvenc hasadékom talán éppen távolodik, és valamikor majd a metró felőli darab már egy másik kerülethez tartozik, amikor a kerületeket már nem kerületnek nevezik. Azt az egyet mindig gondosan átlépem. Nem mesélem el ezt, nem érdekes, ülök a fém asztalnál és nem árulom el a barátomnak, aki ezt a langyos őszi estét velem tölti, hogy rézsút, tőlünk úgy kétszázhetven méterre van egy szakadék, ahol soha nem jön ki úgy a lépés, hogy átléphetném, mindig lassítani kell, rövidíteni vagy hosszabbítani a lépteket, hogy ne lépjek rá. Minek is mondanám, még azt hinné, kényszeres vagyok, pedig szó sincs ilyesmiről, nem ejt zavarba egy macskaköves utca, nem torpanok meg a fekete-fehér kockás padlók előtt, egyszerűen csak nem lépek a szakadékra. Egyébként megyek az utcán, mint bárki más.
Nem igaz, hogy nem emlékszem semmire azokból a régi beszélgetésekből, most például eszembe jut egy nevetés. Azon nevetünk, hogy valaki felkiált, hát igen, minden igazi pesti vidéki! Idézi valaki mástól, de nem emlékszem, kitől, de rémlik, hogy nem először nevetünk ezen. Elérkeztünk hát az emlékezés peremére. Azért kiáltott fel, mert már vagy tíz perce útvonalakról volt szó, mivel egyikünk meggondolatlanul feltette a kérdést a társaságnak, hogyan juthatna el legkönnyebben a helyre, ahol másnap meg kellett jelennie. Busz- és villamosjáratokat soroltunk, attól függ, honnan indulsz, mondtuk, ja, hogy onnan, akkor lehet, hogy egyszerűbb metróval elmenni a Deákig, vagy nem, egyszerűbb az Árpád hídtól, végül az én változatom nyert, nyilván ezért jut most eszembe. Akkor mondta az a valaki, akivel oda szoktam járni, hogy hiába, minden igazi pesti vidéki, ha el akarsz jutni ebben a városban valahova, mindig a vidékieket érdemes megkérdezni. Nevettünk, mert rájöttünk, hogy az asztal körül mindenki vidéki. Akitől az idézet származott, akkor már nem élt. Aki megidézte, ma már nem él. Aki el akart jutni arra a bizonyos helyre, hogy hova, nem emlékszem, már nem él.
Hűvös van. Mennem kell, mondom most a fém asztalnál ülő barátomnak. Váratlanul hat, érzem, mégsem tudok maradni. Maradhatnék, nincs hova sietnem, és még egy kis vodkát sem ittam, pedig elmúlna tőle a borzongás, amiről egyébként pontosan tudom, hogy nem kívül van.
Szedem a lábam. Majdnem futok, mégsem nem haladok eléggé, mert megnyúlik a járda, a derekamig, a vállamig magasodik a padka, a pinceablakok a fejem fölött ásítanak és eltűnnek a magasban, ki gondolta volna, hogy éppen most érek el ide, kerékvető-hegyek és fűcsomó-dzsungelek közé, hogy éppen most kell majd megállnom. Hogy éppen ma, ezen a kellemesen eseménytelen, még egyáltalán nem hideg őszi estén, egy mozgásban töltött nap után, most kell majd megtorpannom a szakadék peremén. Azt hiszem, minél tovább állok itt, annál hatalmasabb lesz. Arra gondolok, hogy nem szabad lenézni.
