Az utóbbi években egyre többször lehetett találkozni a verseskötetekről szóló kritikákban olyan hangokkal, amelyek megkérdőjelezik, hogy az adott könyvben található szövegek valóban versek-e, illetve versként kell-e olvasnunk őket. Eltérő okokból, de így járt a recepcióban a Patyik Fedon élete Regős Mátyástól és az Amire telik is Juhász Tibortól. És most itt van Szabó Marcell új kötete, egy kilencvenöt lapon keresztül hullámzó prózaversfolyam, amely első olvasásra inkább bölcseleti esszéként vagy kultúrtörténeti epizódok jól ütemezett egymásutánjaként olvastatja magát. Pedig A zseb vallási karaktere ízig-vérig költészet – abból a fajtából, amely a poézis feltételrendszeréhez kíván hozzáférni analitikusan, és újraértelmezni azt performatíve.
Az A zseb vallási karakterének kiindulópontja egy pontokba szedett mondategyüttes, amely ugyanúgy értelmezhető kiáltványként, mint magának a kötetbe foglalt hosszúversnek a tartalomjegyzékeként vagy előhangjaként. Az előbbi olvasatot a felütésben szereplő deixis („AMI ITT VAN”) és az azt kiterjesztő határozóhalmozás támasztja alá, egyszersmind előjelzve a kötet modális sokféleségét: „KONTÁR ÉS BOSSZÚÁLLÓ MÓDON / GÁTLÓN ÜLDÖZŐN ELVAKÍTVA / ÜDVÖZÍTŐN ELSZAVALVA (HADARVA MONDV.) / TERHELŐN, DE LEGINKÁBB KÁBÁN”. Ezt a változatosságot pedig még inkább hangsúlyozza az „EZ MIND NEM LEHET UGYANAZ” kijelentés. Ha pedig az első egységet a kötet tartalomjegyzékeként olvassuk, az két irányból is alátámasztható. Egyrészt tematikailag, mivel a számozott mondatok a köteten belüli egységek kivonatát nyújtják egy-egy motívum kiemelésével: így például az „A PÓK, A FALÁS ÉS A FELFALÁS” sor előreutal a pókháló nietzscheiánus képére – emlékezetes, hogy A nem-morálisan [sic!] fölfogott igazságról és hazugságról című esszéjében Nietzsche a nyelv komplexitását a pókhálóhoz hasonlítja, Szabónál pedig a következő szerepel: „[…] a hangok / gyönge köteléke, ez a végső és hatalmas / műtárgy, melyet gonddal jellemez a pókháló” – és a falat metaforikájára is, amikor a költemény a kiejtett hangsorokat lenyelhető és kiköphető falatokként azonosítja. Ugyanakkor a „falat”-ban megbúvó „fal” szó az artikuláció akadályaként is feltűnik mint a fogak fala, miközben ez a hipogramma pontosan arra a nyelvi működésre mutat rá, amely elé nem lehet akadályt állítani. Azt látjuk tehát, hogy aminek jelentése alapján gátolnia kellene a (nyelvi) mozgást, az maga is része a jelek áramlásának, ezért is kétértelmű a kérdés: „Mire való az áthatolhatatlanság, ha semmi sem hatol át rajta?” Másrészt az első egység mindazon retorikai és tipográfiai fogásoknak a sűrítménye, amelyeket a szöveg folyamatosan napirenden tart. Ilyenek egyfelől a halmozás, a hasonló hangzású és/vagy egymást tartalmazó szavak, másfelől pedig a fekete négyszögletes kisatírozások (zsebek?), a zárójelezések és a kipótlandó mássalhangzókra váró vonalak (például a „KÍ_Ó”, amely egyszerre lehet kígyóként főnév vagy kínzóként igenév).
A kötet beszédmódja magára a költői megszólalás feltételrendszerére koncentrál, az artikulációtól egészen a befogadásig. A versbeszéd így saját eredőjének az analíziséből táplálkozik, vagyis a megnyilatkozás tényezőinek elemekre bontásából, a folyamatok végigkövetéséből történik a költői képalkotás. Szabó költészete éppen ezért Makáry Sebestyén Deltájához és Mezei Gábor száraztengeréhez hasonlóan jelzi a honi lírában megfigyelhető elmozdulást egy olyan versbeszéd felé, amelynek reflektáltsága nem elsősorban az irónia felszámolása érdekében felfokozott (mint az„új komolyságnak” nevezett beszédmódnál), és nem egyszerűen abban érhető tetten, hogy a szekunder, tehát a lírát értelmező szövegek nézőpontját a kötet beépíti a primer versszövegbe. A reflektáltság itt úgy értendő, hogy az elsődleges és a másodlagos megfigyelői pozíciók nem különíthetők el egymástól, ennélfogva pedig az idősíkok is összefolynak, vagyis nehéz megállapítani, hogy amit a vers jelen idejű történésként állít elénk, az valóban most következik-e be, vagy pusztán a múlt van jelenként „elbeszélve” – és ebben még a határozók sem biztosítanak megfelelő fogódzókat: „A záró, lezáró nyüszítés, / closing whimper, a robbanás szakaszosan / fogyatkozó erejének utolsó lökéseit nevezi / meg, melyek, mint egy kései gyermekáldás, / megidéznek valamit a terek, anyagok / és energiák néhai harmóniájából” (kiemelések tőlem – S. R.). (Mindenesetre ez a változás sokkal markánsabban jelentkezik ma, és talán nagyobb figyelmet is érdemelne annál, mint hogy mindenféle ernyőfogalmakkal próbáljuk „demokratizálni” a kortárs irodalmi teret annak érdekében, hogy az ilyen-olyan minőségű szövegek szerzői is részesülhessenek a metamodernség dicsfényéből…)
Szabó megszólalója tehát egy hiperreflektált, de épp ezért hibrid nézőpontból képes beszélni arról, „[a]mit valamikor a LOCUS tébolyának tartottak”, ennyiben ismét csak saját pozíciójára mutatva, de azon túlra is, hiszen beszédével éppen azt jelzi, hogy a megszólalói pozíció jelentősége érvényét vesztette. És itt lehet felfigyelni arra, hogy bár a kötet versbeszéde határozott és szenvtelen, egyáltalán nem mentes a kételyektől, modalitásában nem egy mindentudó és mindent helyesen megfejtő beszélő képződik meg, mint inkább a szövegfolyam visszatérő, egymással összekapcsolódó elemeiből (olyan motívumokból, amelyek alakzatokká alakulnak, majd maga ez az alakuló mozgásuk [a paronomázia, a tőismétlés, a szinekdoché stb.] válik ismét motívummá, mint a fal és a falat, az üdvözlés és az üdvözülés, vagy a szem és a száj mint egyszerre érzék- és kommunikációs szervek esetében) kialakult hálózat azonosítható a vers tulajdonképpeni megszólalójaként. Sőt, az implicit befogadói pozíció legalább ennyire képlékeny, ahogy arra a szöveg feltételes módban utal is: „ha a követelés / és zúgolódás alanya elgondolható még”. Az A zseb vallási karaktere ennélfogva nemcsak, hogy nem objektum–szubjektum viszonyokkal operál, de alapvetően mindenfajta szubjektivitás – legyen szó a beszélő antropomorfizálhatóságáról vagy a vers által beírt olvasó elvárási horizontjáról – kívül reked rajta. Ami ehelyett meghatározza ezt a lírát, az a teljesen szabadjára engedett figuráció. Ennek egyik típusa, amikor a katakrézisek, tehát valóságreferenciával nem rendelkező nyelvi kifejezések (például a hegy lába) szó szerint vannak véve. Erre jó példa lehet az, amit a vers a „jár a szája” kifejezéssel művel: a járás maga után vonja a közlekedést, utóbbi pedig a közlekedőedényeket, melyeknek aztán a légcsövek és az általuk kifújt levegőben megképződő szavak megfeleltetődnek, így – mintegy húsz lapnyi távolságra a kiindulópontként szolgáló nyelvi elemtől, magától a „jár a szája” szólástól (katakrézistől) – a szöveg visszakapcsol a szájhoz, azt is tárolóként tételezve. De ez a tároló nem marad statikus, mivel a szájhoz kapcsolódó légcsőrendszer, amely a hangképzéshez, ennyiben pedig a nyelvi mozgások beindításához szükséges, a beszívott és kifújt levegővel fuvallatot, örvényt képez, ami viszont eleve szóképként (metaforizálva) íródik be akkor, amikor a vers a kifújt levegőről mint a (saját) megszólalás(ának) feltételéről beszél. Ez a légzés jelentéstartományát a szellem és a lélek romantikus toposzán és az l-r zöngétlen-zöngés páron keresztül a fizikai valóságra vonatkoztatja („A fuvallat, mely egyszerre lélek / és lobogás, szellő és robbanás, elsöpri / a lángot” [kiemelés tőlem – S. R.]), rámutatva arra, hogy a beszéd nem pusztán gyarapodás, hanem törlés is; az általa keletkező huzat (visszatérő elemként, így a „LÁTOM, SZERETI A HUZATOT!” megszólalás arra is vonatkozhat, hogy valaki szeret beszélni) azt a lángot oltja ki, amely a képalkotás szintjén viszont elválaszthatatlannak tűnik tőle a szöveg által végrehajtott szellem–beszéd–lélegzet–lélek asszociációk miatt. Ennek a valóságra vonatkoztatásnak a fonákja pedig az, amikor a légszomj és a nehézlégzés a nehézkedésen (és a téma nehézségén, súlyán) keresztül arra utal, ahogy valaki egy beszédet lélegzetvisszafojtva hallgat.
A nyelvi és a fizikai jelenségek közötti átjárhatóság, az egyik törvényeinek a másikra olvasása A zseb vallási karakterének alapvető szervezőeleme, amellyel a kötet a végletekig feszíti az egyes kifejezések jelentéshálóját, és az olvasás során visszamenőlegesen módosít a bevett kifejezések jelentésein. Ekképpen a „szóváltás”-nak sem közkeletű értelmét kell vennünk, hanem ahogy a szöveg jelzi számunkra, a csere általános törvényének alakzataként kell értenünk a szavak cserélgetését. Így tételeződik a beszéd szüntelen mozgásként: fizikai szinten az izmoktól a levegő rezgéséig, nyelvileg pedig annak dinamikájaként, ahogy a szavak a jelentéstágulásuknak köszönhetően vagy az alakjuk révén újabb szavakat hívnak elő. Ez pedig ahhoz is vezet, hogy miközben egyre jobban kezdjük érteni Szabó versnyelvi logikáját, kiismerni lírájának kombinatorikáját, annál inkább elbizonytalanodunk azon valóság tekintetében, amelynek pontos és aprólékos leírását nyújtja a szövegével. Amikor például megteszi azt a megállapítást, hogy „[a] száj járása, / röpte vagy dologtalansága éppoly árulkodó / tulajdonosára nézve, mint a ráfüggesztett, / megbűvölt szempár, mely az élő visszajelzéseit / betűzi ki”, akkor itt nemcsak a „dologtalan” szó valamennyi jelentése aktivizálódik, és nem pusztán a beszéd írásos érzékelése mint fordítói aktus (a száj beszédének kibetűzése) kerül előtérbe, de egyáltalában az az eldönthetetlenség is, hogy olyan értelemben függesztődik a szájra a szem, mint hogy valaki figyel a másikra, vagy inkább arról van szó, hogy egy arc kezd kirajzolódni, és a szempár a száj felett helyezkedik el. Nem mellesleg később a szem egy másik alakjában van ott az a lángolás, amelyet a száj fuvallata olt ki, ezzel – mivel az úgy tartalmazza a szemetet, ahogy a „szemét” szó a szemet – végső soron önmagát felszámolva, miközben a beszéd és az írás ismét összekapcsolódnak: „a száj tölteléke – parázsló szemét! / forró pernye! – még elolvasható, de kimondani / már nincs mivel.” Ezzel pedig sajátos szinesztéziákat is képes alkotni a szöveg, valahányszor a szem és a hangképző szervek viszonyát ismét csak a nyelvi panelek mentén közelíti meg: „Mégis, a kép, / ha így megérintik, újra lobog, vagy bólint / mint a tüzértiszt, ha saját torkát kapja / szembe” (kiemelések tőlem – S. R.).
Az általam elemzett példákat, a kötet meghatározó mozgásait tovább árnyalja, ha tekintetbe vesszük Szabó új könyvének az alcímét is. A materialista vigasztalások ugyanis egyrészt az írás anyagiságára irányítja a figyelmünket; nem pusztán a kisatírozásokat, a nagybetűvel írt sorokat és egyéb tipográfiai megoldásokat értve ez alatt, hanem azt is, ahogyan az írás olvasását érzéki tapasztalatként tematizálja a szöveg, a szem munkáját ugyanakkor nem győzi minduntalan a szájéhoz kötni (a fenti idézetekben a lobogás, a tűz, a parázs, tehát a hőérzet a szájé, de a láng látványa kapcsán mindig előkerül a szem, mint a „parázsló szemét” vagy a „torkát kapja / szembe” kifejezéseknél). Ezért, másrészt, a kötet a beszéd anyagi tényezőire is rávilágít, de úgy, hogy közben azokat visszavezeti a nyelvi mozgások közé, a metaforák és metonímiák rendszerébe (például a légzést fuvallatként azonosítva). Harmadszor pedig a szöveg a nyelv úgynevezett anyagiságai révén szervezi a megszólalásra koncentráló analitikus beszédét, vagyis a nem primer módon jelentéses beszédtényezőkre hagyatkozik – mint amilyen a hangzás vagy a hangulat –, amikor magáról a nyelvi mozgásokról szól, emiatt pedig állandó öntükrözésben leledzik ez a líra. Tehát Szabó nem pusztán fizikalizálja a nyelvet azzal, hogy a szájon keresztül például az emésztéssel hozza összefüggésbe – láttunk ilyet eleget már Tandorinál vagy Marnonál is –, hanem ezzel párhuzamosan ezt a beszélőszervekre alapozott metonimikus kapcsolatot beszéd és étkezés, (szó)termelés és fogyasztás között vissza is vezeti a nyelvi figurációba azzal, hogy a mondanivaló megemésztéséről szóló asszociáció megjelenik a szövegben.
Szabó Marcell új kötete egyáltalán nem könnyű olvasmány, de megéri követni azt a visszacsatoló olvasásmódot, amelyre az önmagát át- s átértelmező szöveg a befogadót kötelezi. Ha a kötet önértelmezését elfogadjuk, akkor a hosszúvers azt modellezi, ahogyan egy tulajdonnév a nyelvi jelek általános rendszerébe beépül, részeire bomlik, és felkínálja magát képalkotó elemként. Ennek a folyamatnak a végigkövetése során tárja fel A zseb vallási karaktere a nyelv valamennyi aspektusát az olvasója előtt – nagy teljesítmény, Szabó pedig közelebb került ahhoz, hogy az ő tulajdonneve is úgy íródjon be ebbe hosszúversbe, mint Kassáké anno A ló meghal a madarak kirepülnekbe.
(Szabó Marcell: A zseb vallási karaktere, Műút könyvek, 2021)
(Megjelent a Pannon Tükör 2022/1. számában.)
