Először is a borító. Kiborító. Háromféle betűtípus, ábrák, rajzok, fotók állnak sorba a monokróm vécékhez. Az egész könyv nincs formában, legalábbis lehetett volna még treníroztatni, mielőtt játékjogot kap. Belül is hasonlóan kaotikus a helyzet, naturalista vécéfotók, művészi piszoárok, magányos fajanszok, focisták „hogyozva”, vagy anélkül díszítik vagy inkább húzzák le a szövegeket, spoiler, sokkal jobb szövegek ezek itt, mint amilyen pályán kénytelenek játszani. A magyar könyvkiadás megye kettője, mondanám, ha egyébként sem lenne gond a könyvvel, mint tárggyal ebben a stadionverte országban, ahol a nagy kiadók azt gondolják, attól könyv a könyv, ha keménytáblás, és legalább 300 éves festmény vagy fekete-fehér fénykép borítja. Ebből a szempontból nem nagy könyv ez, puhatáblás, viszonylag pici, kabátzsebbe 80% hatékonysággal passzol, csak ciki elővenni. Tudom, a külső alapján maximum a külsőt lehet megítélni, de az a baj, hogy akárhányszor előkapom a tömött héven, buszon, villamoson, mégis csak az elejével találkoznak utastársaim.
Becsomagolhatnám Nemzeti Sportba, de hosszú, kemény éveimbe telt, mire az iskolakezdéshez elengedhetetlen, augusztus végén feltétlen bejelentkező csomagolási reflexet leküzdöttem. A stílusos megoldás persze lehet az, hogy a könyvet csak a vécén olvassuk, egy-egy írás hossza egyébként is egy ülés hosszának felel meg, ha ehhez mérjük az időt, a lábunk se zsibbad el.
A könyv címe: Budifoci. Mert annyira ’szar a magyar foci, hogy a vécében a helye” – gondoltatta velem a gyanú hermeneutikája, de már az első oldalaknál megnyugodtam, nem a nagy magyar FOCIról van szó, annál sokkal többről. A megyeiről. A falurangadóról. Az „elmegyünk focizni”-ról, vagyis rólam meg rólad. A körülményekről, és igen, ezek legjobb fokmérője a budi. Mindig a budin tudod lemérni, mennyire igényes egy hely, amilyen a budi, olyan a foci. Így lesz érthető a kötet koncepciója, sztorik a meccsekhez kapcsolódva, amelyben mindig szerepet kap egy vécéközeli élmény.
A focitörténelem nem látható történéseivel kapcsolatos budikról van szó – ha nem éppen a vécénélküliség lesz tematizálva. A sztoriknak nem mindig érteni a relevanciáját, miért pont ez lett elmesélve, miért nem egy másik? Miért van ebben a sztoriban vécé? De az igazán téttel teli (megye egybe feljutás, szomszéd falu megverése stb.) vidéki meccsek vadromantikájában az akár véres összecsapások is anekdotákká szelídülnek, és a gőzkieresztés szimbolikus helye a még szimbolikusabb vécé.
Ami nekem különösen kedvessé tette ezeket a szövegeket, azok a kifejezetten jól eltalált gondolkodós részek. Mit jelent a focival foglalkozni, mikor nem is akarsz vele foglalkozni? Hogyan lehet szorongásból egy lépéssel gyűlölet? A kismagyar, sörszagú és húgyfoltos szociográfián túl sokkal többet kap az, aki odafigyel a kötet gondolati vonulataira. Mit ér az ember, ha beszabadul reflektálatlanul kisköltségvetésű meccsekre, majd szakmányban reflektál például a budikra? A foci az élet, és a fociról lehet, sőt, kell gondolkodni.
A könyvben a filozófia a legjobb. A reflexió. A gondolkodás, ahogy a húgy, mindig visszacsap.
(Szekrényes Miklós: Budifoci, Articity Kiadó és Média Kft., 2017)
(Megjelent a Pannon Tükör 2019/5. számában a “LÁBJEGYZETEK – FUTBALL-KÖNYVEK KRITIKÁJA” – rovatban)
