Mi, köznapi emberek, olykor tárlatlátogatók, várjuk a találkozást a remekművel. Ezért megyünk a művek közé. Figyelünk, kutatunk, keresünk, reméljük, hogy eljön a pillanat, ami kárpótol mindenért: a sok-sok csellengő óráért, amit kiállításokon töltöttünk. Néha nem hiszünk a szemünknek: kételkedünk, fanyalgunk, főként, ha egy olyan művész teljesítményéről van szó, akit nap mint nap látunk a megyeszékhelyen, akár személyesen is jól ismerhetünk. Persze minden kiállítás egy ünnep, maximális érdeklődés, zajos siker. De nem látunk be a műtermek káoszába, a tervek, változatok garmadájába, nem tekintjük a félbehagyott művek torzóit, s nem vagyunk kíváncsiak egy festő vagy szobrász lelkiállapotára, akinek meg kell küzdenie az adott mű legtökéletesebb formájáért.
Nem hisszük el, hogy egy olyan kortárs festőművész – grafikusról van szó, aki jó harminc éve Zalaegerszegen él, tanít a Mindszenty Általános Iskola és Gimnáziumban, de országos, sőt, nemzetközi ismertségével ki is válik saját mindennapi közegéből. Nyilvánvaló és természetes, hogy a város intézményei megadják neki a lehetőséget a bizonyításra. S akkor még nem beszéltünk az országos és jelentős regionális tárlatokról, amelyeken Budaházi Tibor képei rendre jelen vannak. (Festőként még a kerámiába is sikerrel belekóstolt.)
Életművén végigvonul egy igen következetes analitikus látásmód, mely félretolja a felszínt, a látszat- és látványvilágot, és makacsul, koncentráltan tör a lényegre, az egyre, arra, ami az origója az egésznek. Olykor valóságos nyomozást folytat az „eltűnt idő nyomában”, felszínre hoz, leleteket ment, vizuális régészeti ásatást folyat, de nem a személytelen időfolyamban, hanem a személyes múltban, a kollektív tudattalanban. Ez a festői „archeológia” képekké válik, izgalmas felületetekké, rejtélyes kompozíciókká.
Áttekintésre és megítélésre is alkalmas albumot jelentetett meg a művész 2015-ben, melyhez Novotny Tihamér írt megszívlelendő tanulmányt. Ebben olvasható:
(A művész feladata): „Előbányászni, felkutatni, létrehozni, kifejezni, közölni valami olyasmit, ami az alkotóelmében, a fejben, mint többszörös emlékréteg, mint képlékeny időréteg, …már készen áll a vizualizálható közvetíthetőségre. ..visszaidézni az emlékezetből, a kultúrtörténeti hagyományból azokat az üledékrétegeket, amelyeket…szétmart, szétmállasztott az idő és a feledés…A roncsolás és a roncsoltság, a töredezettség és a kiegészítés folyamatelemző, történetteremtő és történelemidéző; a posztmodern esztétikája ez.”
Talán itt vitáznék egy kissé Novotny Tihamérral. Szerintem Budaházi túllépett posztmodern kliséin, részint gazdagabb tájékozódása révén, részint elmélyültebb eszközhasználatával. És amire Novotny is utal: az ősi és modern tartalmakat egyesíteni akaró törekvései túlmutattak a posztmodern zárványokon. Talán ezt ismerték fel az idei Munkácsy-díjat odaítélők, amikor Budaházit bevették a megőrzők és az újítók körébe.
Olyan alkotóval van dolgunk, aki a kortárs képzőművészet élvonalában dolgozik, aki jelen van az országos tárlatokon – nem fél megmérettetni magát –, s nem ritkán díjakkal tér haza. Vajda Lajos-díja vagy a Magyar Grafikáért Alapítvány-díja épp úgy fémjelzi szakmai felkészültségét, mint a Keresztény Ikonográfiai Biennálékon vagy Festészeti Triennálékon szerzett elismerései.
Mégis vannak kérdések, hisz valljuk be, nem mindig és nem mindenkor egyszerű a befogadó dolga. Bizony Budaházi megdolgoztatja a szemlélőt már avval is, hogy feltételezi, az alkotásait nézők birtokában vannak bizonyos tudásnak, amire képein hivatkozik. Tudja például, mi a különbség a kereszt és az András-kereszt között, s azt is, a jel olyan elvonatkoztatás, amit az érzéki kavargásból hívtunk elő, értelmezni a köröttünk hullámzó, olykor kaotikusnak tűnő tárgyi világot. Feltételezi, hogy alkotótársa – a néző – továbbgondolja a látottakat, és értékeli azt a fajta vizuális trouville-t, amivel a festő lépten-nyomon megkínálja. Utalásai ugyanakkor segíthetik a megértésben az érdeklődőt.
Gondolkodtam magam is, mivel juthatnék közelebb ehhez a kétségtelen zárt (zárványos) képi világhoz, amelynek olyan kiváló értelmezői vannak, mint Hann Ferenc vagy Novotny Tihamér, de az újabb és újabb megközelítések „feltárásai” tovább árnyalhatják az elemzés(ek) horizontját. Ezért néhány fogalompárt hívok segítségül, amelyek eszközei, fogódzói lehetnek a közelítésnek, feloldásnak, a megfejtésnek…
***
Budaházi Tibor számos képének címe: Töredék, rétegek, de maguk a képek is jobbára részek, részletek, torzók – ha szójátékkal élnénk: rések, amelyeken át egy titokzatos világba pillanthatunk. Egyszóval: az egész helyett a rész áll helyt.
A modern ember a huszadik század elején döbbent rá: a totalitás elveszett, a teljesség álma szertefoszlott. Budaházi képein a részek, részletek, fragmentumok kell, hogy felidézzék az elveszett, széthullott egészet. Az aranykort, az Édent, ami mindmáig foglalkoztatja képzeletünket. De más motívumra is hivatkozhatunk. A modern világ túlzsúfolt látványvilága olyan reakciót is kelthet, amely lemondás erről a kaotikus áttekinthetetlenségről. Sajátos vizuális aszkézis az, ami ezeken a szikár, lényegre törő, gondosan megkomponált képeken megjelenik. Mégis, ha valamiről lemondunk, akkor adni is kell helyette valamit… A Budaházi-képek néhány puritán jele – kereszt, háromszög – egy rendkívül gazdag, finoman megdolgozott háttér előtt manifesztálódik, s ennek a háttérnek festői-grafikai izgalma, intenzitása az, ami kiegészíti ezt a szikár, konstruktív látásmódot. A rész tehát kiváltja az egészet, felidézi, ezáltal „provokálja”, elindítja a fantáziát, a kép dimenzióit nem csak a síkban, a térben, hanem a tudatban is megkonstruálva.
Archaikus és modern… Ez is egymásnak ellentmondó fogalompár. Pedig éppen Budaházi képei bizonyítják, mennyire összefüggnek, egymásra utalnak. Az archaikus jelek, fantáziaírások, roncsolt szerkezetek, maradványok egyfelől az ősi kultúrák hírnökei, másfelől lecsiszolódott, sűrített, emblematikus zárványok, amelyek az elvonatkozatás magasrendű (logikai) konstrukciói.
Tárgyiasság és szubjektív megjelenítés… Ez is ellentmond egymásnak. Budaházi fel tudja oldani ezt a rejtélyt is, hiszen a különféle levél-, okmány- vagy kódextöredékek a maguk tárgyi valójában jelennek meg, ám mindegyiken ott a kézjegy, az emberi szubjektum nyoma: egy család története, egy szerelem festett levélvirága…
Persze, alapvetően – a látszólagos sokféleség mellett – Budaházi képei a létezés, az emberi létezés törékenységéről, kiszolgáltatottságáról szólnak. Hisz majdnem mindenütt látható a roncsoltság, a sérülékenység, a kegyetlen erők munkájának eredménye. Az ép, működő szerveződésekből holt sturktúrák válnak, a leépülés, a megsemmisülés árnyékaitól kísérve. A végtelen idő és az isteni igazság előtt minden fundamentumunk recsegve összeomlik, ahogy Pascal írja, és feneketlen mélységek nyílnak meg alatta.
Sorolhatnám még a dichotómiákat (kettősségeket), amelyeket ez a festészet felmutat. Talán éppen azért hatnak ezek a sötét tónusú képek, mert feszített pólusok között sugározzák az energiákat, a delejező, jelekkel meghintett, hihetetlen intenzitással megfestett képmező (gyakran) a szakralitás színhelye… Tulajdonképpen az átmenetiség, a köztes lét lenyomatai fogalmazódnak meg itt: melankóliájuk, líraiságuk ezért csap meg, miközben be akarunk hatolni – Novotny Tihamér jelzői szerint – ebbe a „szomorú és hősies” képi közegbe.
És még valami: az analitikus elme rétegről – rétegre lehántja a dolgok felszínét, és az üresség, a semmi helyett egy spirituális rétegre talál. Budaházi Tibor festészete ennek a kutatásnak is szép példája. A spirituális réteg, elem ott rejtőzik a bomló anyagban, a kaotikus kavargásban, előragyog, fényt ad, világít… Nevezhetjük ezt a sugárzást a „világ világosságának” is. Amivel eljut ahhoz a többlethez, amivel a többség fölé nő.
Budaházi sokoldalúságáról beszéltünk. Az általa alkotott gazdag látványvilágról. Festőként-grafikusként bejutott a pécsi kerámiaszemlére is műveivel. Ám van még „leágazása” életművének, amelynek kibontakoztatására római ösztöndíja teremtett alkalmat. A festőművész élménybeszámolója, albuma, fotójegyzetei vagy grafikai átdolgozásainak dokumentációja egy kis füzetben nyert összegzést. Római töredékek 2015-2019 a címe. Kissé puritán a cím, de hűen tükrözi a kötet belső tartalmát. Egy festő, aki fényképezőgépet vesz a kezébe, hogy a metropoliszban járva megörökítse tartós benyomásait, vizuális emlékeit. Az elősző írója – a pályatárs Tolnay Imre – jegyzi meg: „egy város, egy hely csak gyalog ismerhető meg igazán”.
Az egerszegi festő ezt a metódust követi, lehajol, megfigyel, összegyűjt minden kis árnyalatot, minden apró nyomot, hogy a több ezer évből valamit hazamentsen. A cím nélküli vagy jellegzetes„töredék” megszólítja a festőt, és a jelentéktelennek tűnő mozzanatból előhívja a múlt karakteres megnyilvánulásait. A díszes (mű)kő leveti takaró felületét, és feltárul a rusztikus alapzat, amelyet a közművészet az utca járókelői elől el akart takarni. Kialakul a múltról beszélő mintázat, a sérülések, kopások játéka, a vonalak szegletes alakzata. A falak élik a maguk életét, begyűjtik a benyomásokat, legyenek azok golyónyomok, kaparások, (r)omlások, egyéb sérülések, hogy aztán új alakzatukkal közöljék, adják tovább az idő munkálkodását. Ennek az előhívásai már mester munkái, nyomatok, kaparások, kibomló rejtelmek. A közlés talán azért is jó szó, mert vannak a könyvben olyan felületek, amelyek betűnyomok, szövegre utaló helyek, helyzetek krónikáját kínálják föl. (Hogy aztán ki lesz ezek olvasója, értője, más kérdés. A talányok [feladványok] őrzik a maguk titkait.) A bemélyedések sorozata, ritmusa, nagysága vagy kicsisége szintén elgondolkodtató. A festőnek szeme van erre. Ahol a minta sejlik, vagy kínálkozik, ott lecsap a fantázia, tetten éri, kibontja ezeket a kis formációkat. Aztán – némileg váratlanul – ezek a falba épített szerkezetek, építészeti elemek önmagukban is megjelennek (nyomattá válva átalakulnak), és egyformaságukra rácáfolva egyedi kompozíciókká válnak. Vízköpők, befalazott ágyúcsövek, mögöttük a sötétség ásít. (Elveszett funkcionalitásuk jelképe valamennyi.) Az üreg egyre tágasabb: földalatti vájattá, barlanggá válik, titokzatos börtönné, kínzókamrává, amelynek falmintája hirtelen kereszt alakjában szólít meg. És a sok változatos minta után egy kismadár tűnik elő (röppen elő) az idő mélységes rétegeiből. És a régi nyomok és a mai firkák sajátos szimbiózist alkotnak, felkínálva magukat az újraalkotásra. És megjelennek a karakteres jelek, az elroncsolódott plakátok, lekopott feliratok, amelyek szintén régészi türelemre várnak, hogy megfejtsék őket. A tépett, lefoszlott, falra kapaszkodott bizarr alakzatok valóságos kísértetjárás tüneményei. Ezt a bizonytalanságot koronázza meg az üres műanyag széksorok geometriája, mely már-már eltaszítja magától a leülni vágyókat.
A klasszikus fekete – fehér nézet hirtelen színessé válik, a felületek piros vagy barnás tónust öltenek. A rajtuk lévő alakzatok is alkalmazkodnak a festésszerű folt és csorgás eredményeihez. S a keresésnek – annak is felfoghatjuk – meglesz az eredménye. Ahogy ez Budaházi festményein szokás: előkerül egy meghatározó forma, jegy, amely hirtelen „élni” kezd: akár kalapos figurának tűnhetne, fekete köpenyben. (Egyházi öltözetnek is nézhetjük ezt.) A festő ezzel a gesztussal valamiféle személyességet csempész a kompozícióba, s a kapualj-formációknak szereplői lesznek; apró figurák, amelyek többértelmű formában rendeződnek el.
A köpeny is színeződik, vidámabb tónust ölt, s az utcai vándorok derűs felvonulásban keringenek a képmezőben, amíg el nem nyeli őket a falak monotóniája. S a látvány is mind képszerűbb lesz: már valódi Budaházi-munkát látunk. A költői geometria osztja a felületet, egy-egy valódi félkör vagy négyzet válik uralkodóvá, mintegy nyugvópontra juttatva a korábbi sokszínű kavalkádot.
Bár láttunk már hasonló elgondolást, Dús László, Géczi János vagy Fenyvesi Ottó kompozícióin, de Budaházi sejtelmesebb, analitikusabb, minimalistább náluk. Igazi vizuális egyszerűséget mutat, abban igyekszik megvalósítani a maga teljességét. Az anyag és az idő az ő főszereplői, amely befutják a maguk köreit, hogy a véglegesség állapotába jutassák a kavargó sokneműséget. A Tiberis-parti jegyzetanyag így válik élményszerű többletté, „siratófallá vagy vakolt univerzummá” – ahogy Tolnay látja – , és ennek a „ fal-szőttes”-nek itt-ott rongyolt, szakadozott résein a múlt messzi századaiba látni. E fotógrammok súlyos látomássá nemesülnek, az évszázadok terhét hozzák vissza korunkba.
A gyalogos kaland így válik „vízválasztóvá”: az eltűnt, rejtőző mintázatok lelepleződnek, hírt adnak abból a drámai homályból, amely a vízköpők szájából árad.
És még valami, amiről érdemes szólni. A zalai művésztársaságban mindig akadt egy-két alkotó, aki bekerült az országos élvonalba. Az első Németh János volt, aki 1970-ben kapott Munkácsy-díjat, majd 2014-ben Kossuth-díjat. Szabolcs Péter 1984-ben lett Munkácsy-díjas. Fischer György 2005-ben kapta a Munkácsy-díjat. (Sajnos, munkássága 2012-ben váratlanul megszakadt.) Idén Budaházi Tibor nyerte el a magas kitüntetést, a Munkácsy-díjat, több évtizedes munkájáért. Megérdemelten.
(Megjelent a Pannon Tükör 2021/3. számában, melyet a laudált alkotó, Budaházi Tibor munkáival illusztráltunk.)
