„Amikor eljött a pünkösd napja, mindnyájan egy helyen voltak együtt,
és az égből hirtelen nagy zúgás támadt, mint a sebesen zúgó szél zendülése, és betöltötte az egész házat, ahol ültek.
Majd lángnyelvhez hasonlók jelentek meg előttük, amelyek elkülönültek, és mindegyikükre leszálltak.
Ők pedig mindnyájan megteltek Szentlélekkel…”
Apostolok cselekedetei 2, 2-4
Hogy a MÁV a háromszemélyes hálókocsifülkék utasait milyen módszerrel sorsolja össze, arról nincsenek megbízható információim. Hogy a cédulákra írt neveket egy nagy zsákba szórják, és vakon kihúzzák onnan, esetleg valamilyen számítógépes algoritmust használnak, vagy a gondviselésre bízzák az utastársakat, nem tudom. A végeredmény, ha metafizikai szempontból nem tévedek, ugyanaz lehet csak.
Azért volt bennem egy kis nyugtalanság, nem tisztán aggódó, inkább kíváncsiággal kevert, amikor az idén annyira ritka napfényes májusi délután a Keleti peronján igyekeztem a második vágányhoz. Hogyne, hiszen az út időpontja egybeesett a csíksomlyói búcsúra igyekvők utazásával. Azokéval, akik hazautaznak a hosszúhétvégén a szülőföldjükre, és azokéval, akik szakrális utazáson vesznek részt. Nem beszélve azokról, akik se nem székelyföldiek, se nem zarándokok, hanem politikai meggyőződésből kelnek útra.
Én Sepsiszentgyörgyre, a magyar könyvfesztiválra, a SepsiBookra tartottam. Nem jártam még Erdélynek ennyire távoli pontján, Kolozsvár volt a legmesszebb, ameddig eljutottam. Közel tizenöt óra vonatút várt rám. A zsákból egyfelől egy olyan buddhista tanítót kaptam végül, aki Csíksomlyóra tartott, ezen kívül az is kiderült róla, hogy a Magyar Tolkien Társaság egyik oszlopa, másfelől egy olyan alkalmazott nyelvészt, akinek nincs olyan gyökere, amelyik ne lenne székely, de most Budapesten írja a PhD-dolgozatát, és alig várja, hogy hazaérkezzen és végre, sok hónap távollét után találkozzon az édesanyjával. Miután röviden bemutatkoztunk, külön-külön és közösen is csodálkoztunk egy sort ezen az örömteli sorsoláson. Késő éjszakáig beszélgettünk, és egy pillanatig sem vált formálissá a diskurzus. Ahogy ezek után a cipőlehúzás, az egymás előtt öltözködés, a fogmosás intimitása és minden egyéb olyasmi, ami vadidegenekkel egy szűk fülkébe zárva nem természetes, sem okozott számunkra feszengést. Másnap még közösen reggeliztünk, aztán magamra maradtam a fülkében, néztem az eddig csak olvasott, de sosem látott tájat, és éreztem, ahogy dolgok, vélemények és hiedelmek mozdulnak lassan, rendeződnek máshová bennem.
Mivel ez az írás elsősorban nem a könyvfesztiválról számol be, de mint utazásom céljáról és okáról, ráadásul a most következő események földrajzi és mentális helyszínéről, mindenképp el kell róla mesélnem, hogy milyen jó volt ismerős és új szerzőkkel találkozni a könyves rendezvények, felolvasások, könyvbemutatók, a könyves standok nézegetése között. Hogy milyen ajándék egy kávé, egy ebéd idejéig azokkal váltani néhány mondatot, akikkel mégis leginkább ugyanaz az ember szenvedélye. És a közönségről, a távolabbi helyekről busszal érkező gimnazistákról, a kisgyerekes családokról még nem is szóltam. Ünnep volt, és másképp, mint otthon. Budapesten vagy Szegeden, vagy bárhol, ahol evidencia a magyar nyelvű könyv, a találkozás egy magyar szerzővel. De nem volt ebben az ünnepben fölösleges pátosz, egyszerűen csak szellemi izgalmak, öröm és derű.
És akkor péntek délután kiderült, hogy nyert a Sepsiszentgyörgy. Úgy derült ki, hogy az egyik szervező megemlítette, reméli az esti beszélgetéseket nem fogja zavarni a Republic-koncert. Hogy mi? Hogy milyen Republic-koncert, kérdeztem vissza. Hát merthogy nyert a Sepsiszentgyörgy focicsapata a Román kupa döntőjén. És akkor itt lesz egy ünnepség este a drukkereknek. Meg nekik. A focicsapatnak. Gyorsan megszervezte a város. Ó. Micsoda fordulat, gondoltam. Milyen váratlan egybeesés. Idővel valóban elkezdtek szállingózni a szurkolók. Ahogy kell, csoportosan és a csapat egyensáljával a nyakukban. Minél többen érkeztek, és valóban egyre többen, annál inkább elkezdtek keveredni a könyvvásárra érkezők halmazával. Ráadásul az eső is eleredt, a kisvendégló fedett terasza írókkal, olvasókkal és focidrukkerekkel telt meg. Pont olyanok voltunk, mint egy fizikatankönyv termodinamikai szemléltető ábrája. Ráérősen kiegyenlítődött ebben a kis sörözőben a sport és kultúra iránti rajongás, ugyanaz a csapos adta ki a sört a sörözőknek, ugyanaz a pincér hozta ki a juhtúrós puliszkát mindenkinek, aki nem éppen töltött káposztát kért.
Amikor véget értek az arénában a fesztiválbeszélgetések, és igazán este lett, újra a kisvendéglőben ültünk, vacsoráztunk, még kimentünk a zsúfolt teremből rágyújtani az épület elé. A Republic a Szállj el kismadárnál tartott – fájdalmasan Cipő nélkül –, és innentől már nem nagyon tudom pontosan, hogy történt, mert elég sokan álldogáltunk ott, távolból érkező és helyi szerzőkkel, olvasókkal, drukkerekkel, olvasó szurkolókkal, szurkoló szerzőkkel, egymással diskurálva, medvekalandok is szóba kerültek, ez még biztos, aztán egyszer csak süvítés, és tele lett az égbolt színes szikrákkal, és a megdöbbenéstől felnevettünk, mert egészen valószínűtlen volt, hogy ez most a valóságban történik, hogy tényleg az orrunk előtt ropog és ragyog ez a hatalmas tűzijáték, bennem júdási rossz érzés kavargott egyfelől – jaj, ez a sok pénz, mennyi pénz ez, ebből hány pár cipőt, mennyi ételt lehetne venni a zsákfalvakban élő gyerekeknek, így elropogtatni egy vagyont fél órányi fényre, Istenem, micsoda bűn ez –, és valami más, az ámulat másfelől, a gyereké, aki mindannyiunkban él, hogy itt vagyunk együtt, és a sűrű fekete éjszakából az ölünkbe potyognak a csillagok.
