Van egy anya. Már elmúlt háromezer éves. Egy anya, akit mégis így kell megneveznem – annak ellenére, hogy nem szeretném heroizálni az anyaság egyetemességét, annyian megtették már – de nincs más választásom, anyának kell hívnom, mivel a nevét nem tudja senki. Csak azt, hogy anya és vár.
Egy halhatatlan nő szegény. Időtlen idők óta várja haza a fiát a háborúból. Aggódik, reménykedik. Nem mozdul az ablakrácstól, néz ki az ablakon, fürkészi az utat, nem érti, hol marad a gyereke ennyire sokáig. Mert azt nem tudja elképzelni, arra nincs felkészülve, ahogy arra egyetlen anya sincs, hogy a gyerek ne térjen vissza. Hogy baja legyen, megsérüljön, odavesszen. Nem csak kifelé les, befelé is, van rá idő a hosszú várakozásban, nyilván felidézi, amit ilyenkor felidéz minden aggódó anya vagy nem anya, bárki, aki félt valakit, akivel szoros kötelékben van, akinek emlékszik az első szavaira és lépteire, a hangjára, vagy hogy hogyan húzza fel a szemöldökét, ha elneveti magát. Ragozhatnám. Akinek nem felejti, nem tudja feledni az ölelését, a haragját, a magas lázát, a kézfejét. Bele tudjuk élni magunkat. Elég ez az egy kép: nem tágít az ablaktól, vár.
Erről az anyáról azért ennél többet is tudni. Például, hogy jómódban él. Hogy udvarhölgyek vigasztalják várakozás közben. Nem csoda, a fia hadvezér. A rettegett Sisera. A kánaáni Jábin király hadseregparancsnokának kilencszáz vas harci szekerétől rettegtek a leigázott izraeli törzsek. Ez a történet is elmúlt már háromezer éves, de elmesélem. Háromezer év nem nagy idő. A hadvezér anyja, a másik két nő a történetben, akikről mindjárt szó esik, és az udvarhölgyek, akik az anyát vigasztalják – jön majd, biztos csak a zsákmányon osztozkodnak, hoz majd festett kendőt, hímzett kendőt, meglátod! –, nem öregszenek.
Az egyik legrégebbi lírai szöveg, egy győzelmi himnusz, a Debóra éneke őrzi őket. A Bibliában olvasható. Debóra prófétanő volt és bíra, hozzá jártak ügyes-bajos dolgaikban a törzs tagjai igazságért. Méghozzá a legnagyobb nyomorúság idején. Akkor, amikor
az utak járatlanok lettek,
akik útra keltek, rejtekutakon jártak.
A vidék elhagyatott lett Izráelben,
elhagyatott, míg föl nem keltem én, Debóra,
fölkeltem mint Izráel anyja!
Ő, Debóra lesz az a nő, akinek vezetésével a két évtizedes elnyomás után egészen reménytelen állapotba kerülő izraeli nép végre mégis felkel, és győzedelmeskedik. De nem haditudósítást szeretnék írni egy háromezer évnél is régebbi csatáról, ami éppen azon a területen zajlik, ahol most is háború dúl. Tulajdonképpen ugyanazok közt a népek közt. Az ígéret földjén. Még a földrajzi nevek is egyeznek sok esetben. De nem erről, hogy mennyire biblikus időket élünk, hanem arról szeretnék írni, hogy szerepel a történetben három nő. Az egyik győztes csatába vezeti és ezzel megmenti népét. A zsidó Debóra. A szöveget is neki tulajdonítja a hagyomány, ahogy a tudomány is. Tehát Debóra valamikor a győzelem után megírja a mai napig énekelt, olvasott, elemzett művet, amelyikben még egy nőt említ név szerint és igazságosan. Jaélt, azt a kénita nőt, aki a hozzá menekülő ellenség fejének, Siserának valóságos fejét egy kalapáccsal és egy sátorcövekkel szétveri álmában. Elnézést, ez konkrétan így történt, ne finomkodjunk. Debóra nem orozza el a dicsőséget Jaéltól, hálája évezredeken át ideáig ér.
Ami miatt mindezt és nem ismeretterjesztő szándéktól vezérleve elmeséltem, az most következik. Az, hogy Debóra a győzelmi himnuszt a hosszan felsorolt csataleírások, a közbeékelt Istendicsőítések után, a záró áldóformulát nem számítva, a harmadik, névtelen nő képével zárja. A névtelen nő az anya. A legfőbb ellenség fiának anyja. A fiát már hiába váró anya fájdalmát is megírja Debóra.
Az ablakon át kinézett, Sisera anyja
jajgatott az ablakrácson:
Miért késik harci szekere?
Hol marad szekere robogása?
Legbölcsebb udvarhölgyei felelnek neki,
és ő elismétli magának újra meg újra:
Talán zsákmányt leltek? Azon osztozkodnak!
És ebben a képben nincs egy szemernyi gúny sem. Debóra, aki zsigeri örömmel ujjong az ellenség, a zsidó nép és az Úr ellenségének legyőzésén, a hosszú nyomorúság utáni szabaduláson, aztán őszinte pontossággal ábrázolja a megmaradtak végtelen és feledhetetlen szomorúságát. Az ellenség anyjáét. Megdöbbentő pontossággal. Együttérzéssel. Több mint háromezer éve.
