Teó
Ismét húsvétnak ideje jött el, s a koratavaszi csípős szélben kipirosodott arcú kékesi férfiak, s asszonyok járták az erdei csapásokat, s ereszkedtek esténként vissza a Kékes völgyébe. Nagy robajjal sötétült el a falu felett az ég, megjöttek a seregélyek, a csapkodó suhogás betört a falu utcáiba, majd a kastély körül megpördülve a szürke, sivító raj észak felé eltűnt. Este még fagyott, de nappalra tavaszi meleg levegő gyűlt a völgy fái közé, és éneklésre biztatott madarat, embert, asszonyt, gyereket, a falusiak készülődtek a telet elhagyni, kidobni az ablakokon halottait, összefagyott csilingelő csontjait. Épp olyan jó érzés volt kilépni a hideg falak közül a tavaszi napsütésbe, mint télvíz idején nagy hidegekben estére benyitni a meleg szobákba, átmenni háztűznézőbe a szomszédokhoz, körülülni száraz kenyeret, pogácsát majszolva az idő múlását megnevezni, mert ahogy az ember kimond egy szót, azzal semmi, de semmi mást nem tesz.
Épp egy hét volt még a húsvétig, mikor eltűnt a faluból egy kisfiú. A Teó. Vigyázni kellett rá, olyan gyerek volt, többször elkóborolt, vagy bemászott kutakba, mélyedésekbe, a sötétet kereste, napon soha nem látta senki, árnyékról árnyékra élt, és ott játszott apró tyúklábszárral, rágcsálók csontjaival, amit az erdőn bagolyköpetekben talált, kis gödröcskékbe elrejtette, és visszajárt hozzájuk, elkaparta őket, mint egy kutya.
Hétfő reggel megint kereste az egész falu Teót, de nem találta a megszokott félhomályban, nem került elő egész nap, este összeült néhány falubeli, hogy megbeszéljék, merre keressék.
Még nem sírtak az asszonyok. Fekete kenyeret, túrót, hagymát és főtt krumplit tettek az asztal, egy megfeketedett bükkfa deszkára, amin annyiféle étel leve, zsírja, aromája kenődött már szét, hogy mind együtt megfeketítették, tapintása zsíros, érett volt, szaga fanyar gesztenye és szárított nyúlbőr. Körülülték, de nem nyúlt senki az ételhez, míg a ház asszonya, Teo anyja, Myrtil le nem tette az utolsó kupát is, s le nem ült melléjük. Egy kövér asszony könyökölt a nagy faasztalon, s markában támasztotta foghíjas arcát, szemei leragadtak. Ritka volt a kövérség Kékesen, igyekeztek, hogy kövéren menjenek bele a télbe, akkor nagyobb esélyük volt túlélni a hideget, hogy tél végén is kövér maradjon valaki, az csak úgy lehetett, ha átaludta a telet. Egy másik őszhajú asszony barna kendővel letakarva, fekete szoknyában a sarokba húzódott, ahogy a tűzhelyet megkaparták bottal, akkor szállt egy-egy parázs felé, s világította meg, úgy lehetett csak látni, hogy ott van, s a sötétből figyeli az estét. Egy fiúcska kockát dobott Vóti fia felé az asztalra, a gyertya lángja megvilágította a guruló játékot, a gyerekek nevettek, a kocka eltűnt a sötétben, s halkan koppant a padlón. Nem találták. Az asztalnál ült apja, észrevette a kockát, s arrább rúgta a tűzhely felé, akkor a gyerekek utána kaptak, s felvették. Zatkó szólalt meg hangosan, piros sapkája egész a szemére csúszva, nagy orra tartotta valamicskét, hogy ne takarja el az arcát, egészen szikár, magas ember volt, aki úgy éli napjait, hogy nem lehet tudni jön-e, vagy megy. Azt mondta:
Be kell mennünk az erdőbe, ott maradhatott!
Felnéztek rá, miért is kiabál, majd megették a vacsorát, s hazamentek.
Másnap hajnalban nekiindultak az erdőnek, de hiába. Egész nap csak dúlták a környéket, egyetlen kiforgatott gödröt találtak apró csontokkal az alján, körülötte nyomok, de a gyerek nem volt sehol.
Este megint összeültek a tűz mellett, már sírtak az asszonyok.
Biztosan szemmel verték újszülött korában! – monda Annus, kinek a barna hajában nem a lelke lakott, hanem a gondolatai pihentek, s ha szükség volt valamelyikre, a hajszálak közül hamar kipiszkálta.
Hagyd már ezt abba, mikor volt az már! Az a kabát már fel lett akasztva! –rivallt rá Myrtil. Nem verte azt senki szemmel, tányér vízbe parazsat tettünk, és a parázs nem süllyedt az aljára, de mi ezzel a vízzel meg is mostuk az arcát, ha mégis megtörtént, lemostuk róla az átkot.
Fel kell mennünk Pomukhoz, ő segíthet nekünk – mondta Zatkó.
Rossz előjel ez, éppen most, áldozás hetében! – mondta Annus.
Ne siránkozz, a gyerek meglesz, a birkát, meg egy bárányt fel fogjuk áldozni a megfelelő napon – mondta Zatkó.
De feldúljuk addig az erdő nyugalmát, ezen a héten nem szabad az erdőt járni, hogy a szellemek elfoglalhassák a helyüket – szólt Vóti, a másik favágó, kinek jobbkezéhez esett mindig közelebb a fejsze feje, olyan senki nem volt a faluban, mint ő, balkezes, s ha verekednie kellett, mert olyan is előfordult egymás közt, nem csak idegennel, senki nem számított Vóti bal kezére. Fia sem lett balkezes, pedig sokat utánozta apja tudományát.
Ezért kellene kérnünk Pomukot, segítsen!
Pomuk már máshol jár, nem ott, mint mi, féli Istent, nem egyenrangú vele, ő nem kérhet segítséget – mondta Zatkó.
Igaz, a pappal nem beszélünk, mert ha vele beszélünk, ki tudja, ő kivel beszél, hogy megkérdezze mit tegyünk? A szent erdők már nincsenek, kivágatták az összes cserfát, akiktől kérdezni lehet – szólt Vóti.
Menj fel, fiam, akkor a forráshoz, vigyél valamit ajándékba, hagyd ott, aztán menj fel a remetéhez, s csak annyit kérdezz, látta-e a gyereket. De vigyázz, meg ne lássanak a vadászok! – mondta Vóti a fiának.
A fiú még azon éjszaka nekiindult, biztonságosabbnak ítélték, ha éjjel megy, nem jár olyankor arra senki. Tudta az utat, a hold bevilágította az erdőt, a fáknak hosszú árnyékot adott, feketénél is feketébb árnyékot, baglyok huhogása hallatszott, kuvik hangja, de más nem törte meg az éjszaka csendjét, a kuvik hangja viszont, mint vízcsepp csöpögése hullott alá egymás után az erdőt borító nedves avarra.
Elérte a forrást, pontosan látott mindent, a sziklát, a forrásvíz vájta medret, odaállt a szélére, s a szikla tövéhez tett egy kenyeret, bebugyolálva, meg egy marék búzát, hogy a szellem ehessen, s ha majd később is megéhezik, tudjon magának kenyeret sütni.
Így gondolták jónak a falubeliek. A fiút küldték, hogy a bátorsága is ajándékul szolgáljon az éjszakában, s lássa a szellem az áldozathozatal szándékát, s könnyebben megnyissa a visszautat az elveszett gyerek előtt. Szándékot hagytak, a szándékból értettek. A fiú az Öreg Pap-hegy felé vette az irányt, s éjfélre, mikor már magasan járt a hold, s a pályája tetején billegett a gondolattól, hogy sem vissza, sem előre nem megy, s ott marad a világ tetején, de azt nem tette még meg soha, s ha megtenné, tudja ő is: nagy bajba sodorná a lelkeket, legyen az ember, állat, legyenek a fák, a források, de még a föld, s az ég, s a felhők is mind kifordulnának kabátjukból, levetve eldobnák az út közepén, s kiszaladna innen mind jó messzire, hogy csak az elhagyott gazdátlan ruhadarabok maradnának utánuk, amik már nem jók senkire.
A farkas szaladt ki a fiú elé, nem ugatott, nem vakkantott, csak nyüszítve körbeszaglászta, Pomuk követte.
Nem szólt a fiúhoz, csak várta, ő szólaljon meg. Rövid, lihegéssel teli csend után, mert a hegy tetejére fel is kellett jönni:
Egy fiú tűnt el a faluból, már harmadik napja!
Melyik fiú? – kérdezte vissza a remete.
A Teó.
Pomuk hallgatott, felnézett a fekete ágak közé, mintha keresné az eltűnt fiút, majd megszólalt:
Keres valamit, arra keressétek, amerre ő is keres, s ott megtaláljátok – rátette a fiú vállára a kezét, a fiú zavartan nézte, közelről kellett néznie, ha világos lett volna, nem tette volna meg, de a sötétben a remete arcát sem lehetett jól látni, csak egy nagy árnyékos szürkeség beszélt valakihez, aki nem ő, nem azok, akik őt küldték, nem is a fiú, akit keres, egy valaki, a remetén, a környékben élőkön, és azon túl még egy valaki, aki itt van, hiszen lehet hozzá beszélni, és olyan, mintha mindannyian ismernénk, egy közös ismerős, de igazán az ismerős nem mondott még soha senkinek semmit a világon, viszont már mindenki mindenét elárulta neki. Ő az, akihez beszélünk, mikor magunkban beszélünk, ő az, akiről állítjuk, hogy minden rossznak okozója, minden jó előteremtője, mindennek a megoldója, mégsem isten, mégsem állat. Senki. Talán miatta alakult ki a nyelv, a beszéd, ami nem csak azért van, hogy egymás közt tisztábbak legyenek a viszonyok, az elsősorban ezért alakult ki, hogy tudjunk vele beszélni, és elmondhassuk: Minden mennyire nehéz!
Reggelre leért a faluba, s elmondta az embereknek, mit mondott Pomuk.
Ott keressük, ahol ő is keres.
Na jó, de akkor hol? – kérdezte Annus.
Ő ilyen kis csontokat, haszontalan csontocskákat keresett, meg azokat a helyeket, ahová elbújhat a csontokkal – mondta Zatkó.
Tegyétek rendbe a házatokban Teó vackát, vigyetek onnan ki minden gyertyát, kaparjatok a földbe a szoba közepén egy gödröt, béleljétek ki meleg szalmával, hagyjátok résnyire nyitva az ajtót, de vigyázzatok, fény ne jöjjön, ne látogathasson oda be, s meglássátok, Teó haza fog találni – mondta Annus, és hazament.
Így is tettek, s mentek a dolgukra megnyugodva, bíztak egymásban, és meg tudták egymást tanácsaikkal nyugtatni.
A másnap estig vártak, de nem jött meg, gyakran az ablakban álltak, s figyelték a vacok bejáratát, de az ajtó nem mozdult. Este lefeküdtek, s elaludtak hamar. Kimerültek voltak, a házban is eloltották a gyertyákat. Még nyolc óra sem volt, mikor megjelent a szomszédból Vóti és Zolgan, behajtottak két birkát az udvarba, eleredt az eső, s a birkákat nem akarták kint hagyni az esőn, látták a sarokban, a ház tövében résnyire nyitva van egy ajtó, oda bezárták őket, s elmentek.
Volt már, hogy Teó napokra elhagyta a falut, sokszor elveszett kiskorában is, egy hétig nem került elő, s a hét után annak a medvének a sötét vackában találtak rá, aki kiszagolja az odúkban a vaddisznók álmait, mert azok a kismalacokról álmodnak, az ellés előtti hetekben, s akkor az a nagy medve kiszimatolja álmukból a kismalacok születésének idejét, a születésük napján felkerekedik, elmegy a kondához, s a kismalacokat felzabálja, az anya harcol értük, nekiront a medve oldalának, harapja, kapja vissza a medvekarmoktól a sebeket, de a medve a kocát nem öli meg, csak a malacok kellenek neki.
A medve vackából bújt elő Teó, még mielőtt a medve visszatért volna, s hazament.
Reggel találtak rá, ott feküdt a félhomályban a szalmán, az ajtó résnyire nyitva maradt. Aludt a gyerek, mélyen aludt, mint egy medvebocs, körülötte a szalma fel volt dúlva, birkaürülék hevert mindenhol, s birkaszag.
Megjelent a Pannon Tükör 2023/6. számában.
Fotó: Széll Károly
