András László író, költő 1966-ban született, jelenleg Piliscsabán él. Az 1980-as években kezdett írni és publikálni, majd huszonöt évnyi szünet után 2010 novemberében jelent meg Egy medvekutató feljegyzései című regénye, később a Világos indul címmel verseket (Műút könyvek sorozat, 2016), Rasszista utazások címmel novellákat (Scolar Kiadó, 2018) publikált. Legújabb kötete egy regény, A vörös korona címmel, mely a Kalligram Kiadónál jelent meg. Medvészet című tárcasorozata a Műút folyóirat oldalán ment évekig, majd 2018 őszétől a Pannon Tükör Online-on folytatódott. Az elmúlt három évben közel harminc tárcát közölt, és olyan kiváló vendégszerzőket köszönhetünk neki, mint Szeifert Natália, Molnár Krisztina Rita, Balogh Ádám, Szolcsányi Ákos, k. kabai lóránt. A Pannon Tükörben novellát, regényrészletet és verseket is publikál, 2021-ben próza kategóriában ő nyerte el a Pannon Tükör-díjat. – Nagygéci Kovács József beszélgetése.
– „Az 1980-as években kezdett írni és publikálni (Mozgó Világ), majd huszonöt évnyi szünet után…”- így kezdi a Szépírók Társaságának oldala a bemutatásodat. Az olvasó most már tudja, hogy ez a szünet szünet volt, de te akkor tudtad? Terveztél még írni, publikálni, csak közbejött mindig valami?
– Egyrészt folyamatosan írtam, rosszakat. Másrészt egy darabig próbáltam publikálni is, de nem fogadták el közlésre, amiket küldtem. Aztán egyre kevesebbet írtam, egyre kevesebbet küldözgettem, végül semmit-semmit.
– Aztán 2010-ben megjelent az Egy medvekutató feljegyzései, amiről a kortárs (és klasszikus) magyar irodalom nem kisebb szereplője, mint Kemény István mondja azt, hogy nagyon szeretné, ha ő írta volna. Hogyan fogadtad ezt az elismerést, és általában az elismeréseket, illetve azt, hogy eljut nem csak a szerkesztőkig, de az olvasóig egy szöveged?
Csalódással. Amíg írtam, végig hintáztam két érzés között, mindkettő abból fakadt, hogy úgy éreztem, nemigen olvastam még ilyen könyvet. Tehát valamit vagy nagyon elcsesztem, vagy nagyon kitaláltam. Két barátom folyamatosan biztatott, de rettenetesen lassan haladtam a szöveggel. Organikusan készült, és burjánzott, és nem voltam képes megszerkeszteni. És volt, hogy évekig hozzá sem nyúltam, és volt, hogy évekig kínlódtam, és nem jutottam előbbre. Összeraktam, szétesett. És megint, és megint. István elismerését tehát már „elégettem” menet közben – ha nem lett volna biztatás és bizalom, talán sosem fejezem be. Mire végül elkészültem, Attila már le is mondott róla… De végül elkészült, és úgy éreztem, letettem valamit az asztalra, és vártam, hogy beszakadjon az asztal. És aki olvasta, attól valóban nagyon jó visszajelzéseket kaptam, de kritikai visszhangja gyakorlatilag nem volt. És ezen valahogy nagyon megsértődtem. Pláne, mert ahogy mondtam, mindent beleírtam, ami nálam volt, és erre volt a visszajelzés kvázi semmi.
– Miközben értem a különbséget az „aki olvasta” és a „kritikai visszhang”között, itt azért érzek némi ellentmondást. Mindenesetre a Pannon Tükör-díj például szakmai elismerés. A fentieket tudva is érdekel, hogy mit jelent számodra a díj.
– Ezt az otthonlevés-műhelyszerűség-érzést erősíti meg, amire nagy szükségem van ahhoz, hogy dolgozni tudjak. Szóval, köszönöm.
– Az Egy medvekutató feljegyzései óta viszonylag gyakran jön ki kötet, rendszeresen publikálsz tárcákat is, mi változott a nyolcvanas kilencvenes évekhez képest, hogy most írsz, akkor meg nem írtál (vagy nem publikáltál..)?
– A Medvekutatóba beleírtam mindent, amit akkor mondani akartam és tudtam a világról, emberekről, kapcsolatokról. 2010 novembere, a könyv megjelenése után „pihentem” – úgy éreztem, nem maradt nálam semmi, semmi elmondható. Aztán 2014 elején k. kabai lóránttól kaptam egy lehetőséget, és a Műút frissen induló online változatába hetente írhattam. Ez volt az első Medvészet rovat. Három évig írtam ide kisprózát, esszét, tárcát, novellát, mindent. Közben újra elkezdtek születni versek is. Ezeknek az éveknek a terméséből, és a korábbi versekből válogatott anyagból lett a 2016-os Világos indul, és a Műúton megjelent novellákból a 2018-as Rasszista utazások. Hogy mi változott? Akkor már reálisabban tudtam megítélni annak a minőségét, amit csináltam. Befejeztem sok, korábban megkezdett, de félbehagyott gondolatot, szöveget. Átfésültem a régi verseket, és sokról úgy tűnt, kiállták az idő próbáját. Mármint azét a húsz évét…
– Regény, versek, novellák, aztán újra versek majd regény. Mi dönti el, hol és mikor dől el, hogy éppen mi íródik? Alapvetően minek tartod magad?
– Alapvetően medvésznek.
(nevet)
De, ahogy az előbb mondtam, a maci megjelenése után csináltam egyfajta takarítást. A rövidebb lélegzetű prózai munkák közül, amit lehetett, befejeztem és megírtam, amit nem lehetett, kidobtam. Ha van most félbehagyott novellám (van), az nem régebbi 3-4 évesnél. Ugyanez a versekkel. Végigrostáltam, és két kollégát is megkértem erre, hogy nézze végig a nyolcvanas évektől kezdve a verseket, legyen kötet belőlük. Rendet akartam rakni, és lezárni egy korszakot. Kemény István és Kun Árpád jóval több verset szeretett volna az első kötetbe, de végül Babiczky Tiborra hallgattam, és egy karcsúbb könyv lett a Világos indul. Mindenesetre a bővebb anyag sincs kidobva, de az már alighanem csak posztumusz jön majd ki, ha kijön. De vissza a kérdésre. Írónak. Most éppen – mert regényt kezdtem. De ha egy évvel korábban kérdezed, amikor nyakig benne voltam a Tiborral közös Hajótörés szélcsendben (szeptemberre jön, ha igaz) verseskönyv írásában, akkor nyilván költőt mondtam volna. De talán általában mégis inkább író. De ha meg nem írok, medvésznek akkor is medvész vagyok, legfeljebb alvó medvész.
– Beszélsz megírásról és kidobásról, mint az alkotás két fontos pilléréről, és engem érdekelne a harmadik: az anyaggyűjtés is. Ha már alvó (de közben, feltételezem, folyton figyelő) medvészt említettél.. te mikor s hogy gyűjtesz, gyűjtögetsz?
– Főleg ébren és álmomban. Noha a válasz igaz is és pontos, talán mégis hozzátehetek még valamit. Ragad. Valamit látok, hallok, tapasztalok, amiről tudom, hogy “ez nekem kell”. Egy arc, egy gesztus, egy mozdulat, egy hangsúly. Nem tudom, pontosan mire, mihez, minek – jó lesz az még valamire. Aztán sokszor pont úgy is vagyok vele, mint az öreg iparos, amikor kotorászik a műhelyben, tudom, hogy volt valami, ami ide passzolt, csak nem tudom, hová tettem…
– Ha mottós szerzőnek neveznélek, meg tudnám érvelni könnyedén, mert még a rövid írásaidban is előszeretettel közölsz mottókat, rövid felütéseket. Nyilván a szöveghez társulnak ezek, de mutatják az olvasói preferenciáidat is, ha jól sejtem. Mesélj az örök és az aktuális kedvenceidről!
Sokat olvasok újra. A két fő pillér régóta a Buda és Kavafisz. De úgy működik az agyam, hogy fontos sorokat, mondatokat, verssorokat megjegyzek. De mostanában sokat olvasok párhuzamosan is. Egy nagyobb, mintegy egyéves görög hullámon vagyok túl. Drámák, történetírók, klasszika-filológusok, mitológia. De ez tavaly lecsengett. Mostanában furcsa dologba bonyolódtam. Nem mondom azt, hogy hiszek abban, hogy a könyv választja az olvasót, csak ez a tapasztalatom. Egy utcai antikváriusnál valamiért megvettem Görgey István (Artúr öccse, aki végig ott volt mellette a szabadságharc idején) visszaemlékezéseinek egyik kötetét. Nagyon gyorsan végigolvastam, és már szereztem is be Görgey Artúr önéletírását. Rendkívül fontos most a számomra az a világos, tiszta, szabatos stílus, ahogyan ez az ember gondolkozott, fogalmazott, írt, beszélt. Valahogyan gyógyító hatással van rám. Szükségem van erre a fajta hangra, és talán már sejtem is, hogy mihez… De aztán azt gondoltam, kapjon egy esélyt Kossuth is. És akkor elkezdtem Kossuth leveleket olvasni ’48 márciusától, de nem tudtam párhuzamosan, mert Görgeyvel már előrébb voltam. Szóval eljutok ’48 őszig Kossuthtal – nem könnyű, egy igazi grafomán -, és majd onnan párhuzamosan. Aztán megint csak valamiért egy kis Széchenyi kellett. Vele most még csak 1819-nél tartok. Még csak reménytelenül szerelmes és utazgat. Hol van még az Akadémia…
– Szövegeid, súlyosságuk mellett, tele vannak játékkal, erről bárki meggyőződhet, ha beleolvas például a Műúton annak idején futó Napi ellenség című rovatod írásaiba, ahol olyan ellenségekről írsz, mint a szappan, az igekötő, a lichthof meg mondjuk a küszvágó csér – már a lista is humoros. Mintha te tudnád, hogy a komolyságnak nem ellentéte a derű…
– Most erre mondjam azt, hogy, ja, igen, én aztán tudom?!
– Labdát dobtam, de nem csaptad le, viszont így a földről kell most elütnöd.. Legújabb köteted, A vörös korona című regény történetéről, történeteiről, illetve az azokban működő figurákról, viszonyaikról Babiczky Tibor azt írja a fülszövegben, hogy „társadalmilag érzékeny és pontos, mégis könnyed”a mű. Én a könnyedség helyett a derűt használom, még ha egy kvázi-krimi esetében ez furcsa is. András László látja és mutatja a dolgok fonákját is, mondom. Egyetértesz ezzel?
Épp a minap beszéltem egy régi kollégával, gimnáziumi iskolatárssal, Hajdu Péterrel aki klasszika-filológus és irodalomtudós, és aki azt mondta, poétikailag nem sikerült megoldani a krimi-krimiparódia-társadalomrajz hármasságát, pedig ha sikerült volna, az igazi truváj lett volna. Ez van. Nem sikerült, de próbálkozom. Írni olyasmiről, amin sírni szeretnék, úgy, hogy lehessen rajta röhögni, valamiről, ami kétszáz éve áll egyhelyben úgy, hogy lehetőleg falja az olvasó a történetet és így tovább. Sikerül? Nem feltétlenül. Nem baj.
A maci szövegének az volt az egyik lényege, hogy ne lehessen tudni, mi a valóság, mikor mond igazat, mikor hazudik, mikor komoly, és mikor ironikus. Vagy csak az utolsó pillanatban lehessen tudni. Az azóta eltelt 12 év alatt ez nagyjából a világ működésének szervezőelve lett, és többek között ezért, ebben a formában folytathatatlan is, mint próza, másrészt inkább utolérte a világ, és ami a maciban irónia, az ma már sokszor teljesen komolyan működik mint valós intézmény.
A vörös koronával, de a rövidebb szövegekkel, és most az újonnan elkezdett regényekkel is olyan szögből próbálom mutatni az úgynevezett valóságot, ahonnan még nincs agyonszelfizve-fotózva. És igen, nekem gyanús az, ami annyira komolyan veszi magát, hogy egy mosolynyi önreflexió sem fér bele. De ezzel nem azt akarom mondani, hogy így kell, hanem azt, hogy én így játszom.
-„A regény írása az én alkatom számára rettegés és szenvedés.” – írod egy nemrég megjelent műhelyesszédben és azzal magyarázod, hogy egyedül lenni egy olyan világban huzamosabb ideig, amelyik még készen sincs. Ez a hosszútávfutó magányossága? És a regényírás tehát bátorságpróba?
Legalábbis A vörös korona megírása számomra az volt. Hosszú táv, magányosság. Bátornak sosem tartottam magam. És változott is bennem valami a műhelyesszé óta. Ez volt, így éreztem. Mostanában látok neki két újabb könyvnek – amelyik előbb beindul, az lesz előbb készen -, és most nem érzem ezt. De még nagyon az elején járok. De azt gondolom, ahogy A vörös koronát nem lehetett megírni úgy, ahogy a macit, úgy Az ünnepet, vagy a Katalinka szállj el-t – ezek munkacímek – sem lehet megírni úgy, ahogy A vörös koronát. Szóval, remélem, hogy kevésbé lesz bátorságpróba, ennek megfelelően kevesebb félelemmel fog járni. Remélem, hogy az már elmúlt.
– Állandó rendszeres szerzője voltál a Műútnak, most a Pannon Tükörnek. Interjúkban, többek között a legutóbbi díjátadó beszélgetésben is többször említetted a bizalmat, mint múzsát (a határidő mellett). Mit jelent számodra a kiadói, szerkesztői bizalom?
– Mindent! Azt, hogy érdemes tollat fogni a kezembe. A publikáláshoz szükséges energia és kitartás sosem volt erős oldalam. És nagyon rosszul viseltem mindig a visszautasítást. Nem tudtam megszokni. Annyi változott mostanra, hogy már nem gondolom egy szövegről, hogy rossz, ha valaki visszadobja, hanem csak azt, hogy neki nem tetszik. Azt, hogy milyen, azt tudom magamtól is. Szóval két dolgot tud nagyon a bizalom: azt, hogy legyen kedvem dolgozni, és azt, hogy tudom, hogy hagynak dolgozni. Good enough.
(itt a lap interjúkészítéssel megbízott munkatársa finoman – itt kifejezhetetlen a mód, ahogy – jelezte, hogy úgy érzi, volna még mondanivaló, mire az interjúvolt folytatta)
Na jó, akkor talán még annyit, hogy a maci előtt nem tudtam, kinek írok. Úgy értem, lesz-e egyáltalán valaki, akit érdekel, aki elolvassa. Ezzel egyébként azóta sokszor találkoztam induló szerzőknél. És ez van, akinek elveszi a kedvét, igen. A maci volt az első szöveg, ahol azt éreztem, na, ez igazán fontos, és nem csak nekem. Ezért is volt akkor a csalódás a kvázi visszhangtalansága. És aztán megint kellett a biztatás – a rovat a Műúton -, hogy újra neki tudjak fogni valaminek. És egy ilyen műhely, egy szerkesztő, aki számon tart, számít rám, szereti, amit csinálok. És rossz napokon, mikor nem megy a munka, vagy olyankor, amikor az élet jó messzire tolja az embert az íróasztalától, a visszataláláshoz ez nagyon jól tud jönni.
– A Pannon Tükör Online-on hetente jelentkező Medvészet rovathoz mostanra egy kisebb csapatot szerveztél, fontos neked, hogy legyen egy csapat (kell egy csapat, ha irodalmilag akarunk fogalmazni). Az írás magányos tevékenység ugyan, miben látod a közösségi funkcióit, ha vannak?
– Érdekes ez így. Világéletemben csapatjátékos voltam, ami nem éppen egy ideális írói alkat. De a rovattal meg konkrétan az van, hogy 2014 és 17 között három évig írtam hetente penzumot, és akkor ki is írtam magamból mindent, „mi belémszorult”. Azóta kb. havonta egy rövidebb prózai szöveg keletkezik „magától” is, de nem több. Szóval a rovat többszerzőssé tétele technikai kérdés is volt. És megkaptam azt a lehetőséget, hogy én választhassak/kérhessek fel kollégákat. Ezen a közösségi funkción még gondolkodnom kell…
(gondolkodik)
Nincsenek ilyen funkciók. Narcisztikus primadonnák pörögnek önmaguk körül, miközben vagy a kutya sem törődik velük, vagy éppen rajongók és irigyek hada nézi ezt a pörgést. Szóval, ha előjön a művével, akkor narcisztikus, ha meg éppen csinálja, akkor szociopata és mizantróp. Na, ebben keress közösségi motívumot!
– A már idézett Napi ellenség rovat egyik szócikke Ellenségünk: az algebra címmel jelent meg annak idején, mert „ugyan ki szeretne egy, kettő, vagy pláne több ismeretlennel dolgozni?! Az ismeretlen gyanús, mert ismeretlen. Egyesek azt állítják: az ismeretlen izgalmas, kalandos, és felfedezésre vár. Mi ezzel szemben azt mondjuk: jól ismerjük már ezeket az ismeretleneket, és köszönjük szépen, de nem kérünk belőlük! Aki azt hiszi, hogy körmönfont módon az ismeretlenekkel való megismerkedésre kényszeríthet minket, az téved! Mi egy kiszámítható világot akarunk. Ne dőlj be az ismeretleneknek!” Ennek megfelelően szeretném tudni, mi minden van tervbe véve úgy emberileg, mint szakmailag.
– Ahogy fentebb mondtam már, két regényt kezdtem el, de nagyon az elején vagyok velük. De idén és jövőre ezeket szeretném befejezni. Közben, ha minden jól megy idén ősszel kijön a Babiczky Tiborral közös Hajótörés szélcsendben című verseskönyv, ami két görög, Alloszantrosz és Khtónikosz költeményeit tartalmazza. És ha idén nem fejezem be egyik regényt sem, gyakorlatilag készen van egy következő verseskötet is – a járvány és a lezárás termékeny időszak volt. De bízom benne, hogy most már járvány nélkül is menni fog.
(Fotó: Bach Máté)
(A 2021-es év Pannon Tükör-díjasaival, András Lászlóval, Nagy Bettivel és Smid Róberttel készített interjúkat az év első három lapszámában közöljük. Elsőként András László író, költőt, Medvészet rovatunk szerkesztőjét kérdeztük, a beszélgetés megjelent a Pannon Tükör 2022/1. számában.)
