48 (K HG a mítoszokat /ki/igazító, rekonstruáló és aktualizáló Madách Imréről szól)
Minden magyar Madách-barát tudja, hogy (már ha járt középiskolába és ott volt fejben az irodalom tanóráin, sőt, netán még el is olvasta a Tragédiát), akkor bizony ez a jegyzet nem valami jelentéktelen, érdektelen, mellékes témát vesz elő. E néhány magyar számára már a Tragédiát olvasva is világossá vál/hatot/t, hogy Madách épített a mítoszokra, ismerte és felhasználta a Bibliát, gondolataiba, műveibe és műveltségébe beépült, beégett ez a tudás, ez az örökség. Mivel K HG optimista volt mindig és feltételezte, hogy e derék magyarok százainak még a Madách-életmű egyéb darabjai is érdekesek. izgalmasak lehetnek. (Istenem, mi lenne, ha százainak helyett ezreinek-et írnék? – ábrándozott a jegyzet írója.) Ezért döntött úgy, hogy Ádámékat szabadságolja egy kis időre, helyettük egyéb urakkal és hölgyekkel tölti (terheli?) meg a jegyzetolvasók buksiját. Olyanokkal, mint Mózes, Nabukodonozor, Heraklesz, Tündér Ilona, Lót és Lótné, etcetera, etcetera.
Madách Imre műveinek egyik, talán legfontosabb része a különböző mitológiákra, a kulturális örökségre épülő mítoszok újraformálása, saját képére igazítása drámáiban és verses epikájában. Lehetnek ezek akár a görög, akár a keresztény mitológiára épülő művek, avagy a nemzeti romantika idején a morzsákból, töredékekből megteremteni kívánt magyar mitológia, Vörösmarty, Arany költői mintái. A drámákban Madáchnál mindhárom típusra található példa. A még zsenge ifjúkorban írt Férfi és nőben Madách forrásként használta Szophoklész Trakhiszi nők c. tragédiáját. Innen vehette a történet vázát, a szereplők nevét is akár, de darabja minden más tekintetben különbözik Szophoklészétől. Például Jolé Szophoklész darabjában néma szereplő, Madách művében központi alakká, bosszúálló cselszövővé nő. Ha már Jolét említettük, akkor rögtön megtalálhatjuk Madách mitológia-formálásának egyik legfontosabb elemét, a különböző mitologikus témák feldolgozásának közös komponensét. Ez pedig e drámák nőalakjainak, és általában véve Madách nőábrázolásának sokrétűsége, szivárványosan gazdag színei, nem csak esztrétikai szempontból. (Lásd akadémiai székfoglalójának tételmondatát: A nő nem egyszerűen csak ember, ki egyszersmind esetlegesen nőnemű is, mint azt a rideg logika diktálja, de utolsó ízéig egy sajátságos valami – specifice nő.)
Két évtized telik el Dejaneira, Jolé és Hébe színre lépése után, és az érett drámákban is megjelenik a három alaptipus: az unalmassá váló. kissé „öregecskedő”, félre állítható feleség (Cippóra, Mózes neje), a csélcsap, hűtlen, a jeles férfiúhoz méltatlan ifjú leányzó (Amra, Józsué kedvese) vagy a tökéletes szerelem vágyképe, a fiatalság olümposzi istennőjének, Hébének utódja a töredékben maradt drámai költemény hősnője, Tündér Ilona. Hogy milyen nagyot fejlődött nyelvében, költői technikájában, egyáltalán mesterségbeli tudásban Madách Imre, azt K HG két jelentéktelen mozzanattal prezentálta valaha kurzusai hallgatóinak. Az elsőben Herakles, miután lecserélte öregecskedő feleségét a szép, ám hitvány, hűtlen (+céda, cemende) Jolérra, Zeusztól kér és kap társat, az ifjúság istennőjét. Máglyára lép, hogy levetve emberi lényét az Olümposzra emelkedhessen fel. A dráma „cizellált” befejezése, az istennő egyetlen szóból álló mondata, a „poétikus” zárás meglehetősen lehervasztó volt:
HERAKLES Jössz-e már Hebe?
Sírom omladoz, ó villámló arcot, s csókodat
égcsókodat! (Kezével terjeng fölfelé.)
HEBE (A máglyára hajol.) Nesze!
A töredék egyetlen teljes színében a Tündér Ilona szemet vet a Csilla nevű bolondos társnőjének földi szerelmére, a Költőre. De ő nem szórakozni akar, nem kacér játékot akar űzni a kiszemelt ifjúval, mint Csilla. Figyeljük csak meg egy másik, már kész költő Madách gazdag szókincsét, bravúros verselését, a kortárs legnagyobbakhoz méltó színvonalát a kiragadott sorokban:
Én ily balgán szerény már nem vagyok.
Kivánom: ismerjen fel, s tudja azt,
Ki küld reá vészt és mosolyg tavaszt.
Fáradjon értem őrülten, vadon
Szeressen és az édes fájdalom
Egész mennyét és poklát élje át.
Igen, ezek a nőalakok, különösen már az utolsó évek alkotásaiból előlépők nem egyszerűen csak emberek, akik egyszersmind nőneműek is. Madách valamennyi „Évája” utolsó ízéig sajátságos valami: specifice nő. Ilyenek verses epikájának heroinái is, s ezek a hősnők többnyire a Biblia világából költöznek át Madách saját nő-univerzumába. Jellegzetesen egyéni ballada például Azrael története. A két hősnő, a halál angyala, Azrael és Anikó egyaránt Aladárt szereti. A csatában elesett hőst Anikó kérésére Azrael feltámasztja, majd választás elé állítják: a vesztett csata után örök dicsőség a halálban, a halál angyalának oldalán, vagy az élet szerelmével, Anikóval egy elpusztított világban. Aladár nem akar tovább élni, de Anikó szerelme megmenti az életnek. Csak a szegény címszereplő Azrael halálangyal fordul el vérző szívvel: az élet győzött felette.
A Legenda és rege c. versciklus 17 verséből a legismertebbek a Tragédia előzményeinek is tekintett bibliai ihletésű történetek: Az első halott, az Angyal és lány, a Nabukodnozor álma, Az angyal útja, a Lót, a Viharkirály, Utolsó ítélet és A nő teremtetése. Bennük Madách szinte mindenütt továbbépíti, átformálja az eredeti mítoszt. Az első halottban Ábel felesége csak alvásnak véli a férfi halálát, és évszakokon át hűségesen és hiába várja az ébredést, az Angyal és lányban Ázor angyal, miképp Zeusz Szemelének, enged egy földi lány szerelmi kérlelésének és teljes fényességében mutatkozik előtte. S bár nem sújtja agyon villámaival, a női kíváncsiságnak itt is az örökös elválás lesz a következménye. A Nabukodnozor álma, ez a végletekig következetes vízió a meggyilkoltak csonthalmain magára maradó zsarnok monumentális világűr-magányát festi hatásosan, hasonlóan a török környezetbe helyezett apokalipszishez, Az utolsó ítélet c. legendához. (Még Mohamedre is utalt! Jaj, csak nem volt mégis látnok, jós, afféle magyar Nostradamus Madách? – ijedt meg K HG, a mai helyzetre, a menekültekre, bevándorlókra gondolván.)
Lót felesége nem a női kíváncsiság miatt válik sóbálvánnyá (és ruhája sótartóvá, emlékezett vissza a gyerekkori pimasz „beszólásra” K HG), Lótné azért fordul meg, mert siratja szülőföldjét, városát. (És nem sóbálvány lesz Madách versében! Kővé mered! – tette hozzá K HG.)
Az angyal útja, a Viharkirály és A nő teremtetése állnak legközelebb a Tragédiához: kompozíciójukban is sok a közös vonás. Az elsőben Gábor angyal Ádámhoz hasonlóan látogat el különböző földi színterekre (Egyiptom és jégvidék itt is van!), a Viharkirály Luciferhez hasonlóan részt kér a világból, és Jehova itt is fukar kezekkel mér, hisz a királynak ajándékozott Virár tündér mindig kisiklik a Viharkirály kezei közül. (Hát igen, talán Virár a legpontosabb, legtalálóbb, legjellemzőbb madáchi nőalak – gondolta K HG Mennyire ilyenek a nők!.)
A harmadik vers talán a Tragédia legfontosabb vázlata, előtanulmánya. Játékosan incselkedő, kamaszosan tiszteletlen, már-már pimaszkodó teremtéstörténet. A Teremtő itt lényegesen demokratikusabb uralkodó, aki ellen ugyan Lucifer vezetésével itt is lázadnak az angyalok, de az Úrnak sikerül az eltévedt nyáj nagy részét visszaédesgetni trónja köré. Még Lucifer szerelme, a gyönyörű Hajna tündér is behódol, egyedül Lucifer záratik ki a mennyből. De a tündér és a száműzött angyal egyaránt őrülten sóvárog, vágyakozik a másik iránt, amíg végül a mennyek kapujában egy titkos, forró találkán megtörténik, aminek meg kellett történnie. Szerelmük gyümölcse egy leánycsecsemő, akit titokban odacsempésznek az első ember, az alvó Ádám mellé. Hát, így esett. Semmi oldalborda műtét, csak meseszép szerelem meseszép eredménnyel. S végül olvassuk csak el itt a nagyszerű tanulságot, kérte K HG. (És remélte, hogy néhány jegyzetolvasó az itt reklámozott alkotásokat is megkeresi.)
Ádám ébredt, titkos vágy voná a lányhoz,
Úgy érzé, mint hogyha oldalából lenne,
Nem tudá, hogy angyal- s ördögnek csókjából
Lőn kínúl és üdvül a leány teremtve.
Ámde Lucifer, a zord, és szende Hajna
Csakugyan világot alkotott magának,
-Mert mióta nő van, áldást, átkot szórva
A szívnek világán benne uralkodnak.
