Amikor az ember eldönti, hogy megnéz egy filmet, sok egyéb dolog mellett (ki a rendező, kik a színészek, mennyi a játékidő stb.) a cím az, ami felkelt(het)i az érdeklődést az adott mű iránt. A cím, amellett, hogy nevesíti a filmet, (könyvet, albumot) egyfajta műfaji besorolást, illetve adott esetben a cselekményre utaló részt is tartalmazhat. Ez a “jelző” sok esetben rövid, tömör, s rögtön mutatja, hogy mi az, amire számíthatunk, mint például a Guy Ritchie-féle Blöff, vagy az Alejandro González Iñárritu munkája, A visszatérő.
De akadnak tartalmasabb darabok is, mint a fent említett brit rendező másik kult-státusznak örvendő A ravasz, az agy és két füstölgő puskacső című munkája, vagy Schwechtje Mihály Remélem legközelebb sikerül meghalnod 🙂 vagy e tekintetben talán világbajnok, Andrew Dominik mozija a Jesse James meggyilkolása, a tettes a gyáva Robert Ford.
Horvát Lili második nagyjátékfilmje, a Felkészülés meghatározatlan ideig tartó együttlétre is ez utóbbiak táborát erősíti. A rendezőnő első, a többek között Karlovy Varyban két díjjal is elismert filmje, a Szerdai gyerekek után, ahol a nevelőotthonok egyedi világa, emberi kapcsolatokat tekintve egy fiatal anya és a lánya közötti viszony van a középpontban, most a valóságnak vélt képzelet és a képzeletnek vélt valóság kettősségét helyezi górcső alá.
A történet egy Amerikából, pontosabban New Jersey-ből hazatérő sikeres orvos, Dr. Vizy Márta szerelmi életére összpontosít, aki az esetleges nagy Ő utáni kutakodásban vet fel magának, s így ezzel együtt nekünk, nézőknek is olyan komoly kérdéseket, mint a választás karrier és szerelem között, illetve témája lesz az elfogadás és az elengedés. Teszi ezt úgy, hogy a feszültséget és az érdeklődést folyamatosan fenntartja, főként a fent említett gondolatmenetek balanszírozásával, a letisztult színészi és a remek operatőri munkával.
Szintén nagy rendezői ötlet, hogy a főszereplő nőt alakító Stork Natasa arcát kezdetben, amikor a pszichológussal beszélget, egész közelről mutatja a kamera, illetve az operatőr, Maly Róbert, és ahogy haladunk előre a cselekményben, s vissza-visszatérünk a pszichológussal való diskurzusba, fokozatosan távolodik a kamera, ezzel Márta szűklátókörűségének szépen, fokozatosan képileg is véget vetve.
Ugyanígy jár el a zenével is: nagyon jellemző a zenei tételek felcsendülésének módja, ideje. A másik főszereplő, Dr. Drexler János (Bodó Viktor) klasszikus zene iránti szeretete vissza-visszatérő elemként jelenik meg. Beethoven, Schubert szerzeményei is olyan intenzív érzelmi hullámvasútra ültetnek, mint maga a film gondolatmenete. Ez a párhuzam pedig remekül beleillik a műbe. A bizonytalanság egyedi módon körüljárt kérdéskörébe.
A direktor szereplőválasztása, akár csak a Terápia című sorozat első évadából a tornászlány szerepében megismert Sztarenki Dórára, vagy a Szerdai gyerekekben feltűnő Vecsei Kingára gondolunk, telitalálat mind Stork Natasa, mind a Jászai Mari-díjas Bodó Viktor esetébent. Letisztult, még is erőteljes játékuk nagyszerűen beleillik ebbe, a már amúgy is letisztult, egy kevéssé noiros atmoszférába.
A forgatókönyvet is, csak úgy, mint a mozit, Horvát Lili jegyzi, aki ízléses alkotói tehetséggel megáldva, egy csipetnyi pszichothrillerrel fűszerezve nyújt bepillantást ebbe az elgondolkodtató, erős szerelmi drámába. A „magyar filmek rosszak”- mert kezdetű tézisek közül sokat cáfol ez az alkotás.
Ahogy Márta, úgy mi sem tudjuk eldönteni, hogy amit látunk, az valóban megtörténik, megtörtént e, vagy csak egy olyan, a képzelőerőnk által már-már mesterien kiszínezett valóság, amibe boldogan és nyugodtan tudjuk belehelyezni magunkat. Egy olyan képzelt realizmus, amiben a szerelem és az általa adott biztonság teljes értékű megnyugvással tölt, tölthet el minket.
E két dolog közti vívódás remekül végigkíséri a narratívát, csak a film utolsó negyed órájában inog meg kissé, ahol a lezárás nyitva hagyja az ajtót (jelen esetben az ablakot), hogy belépjen (bemenjen) rajta a kívánt szerelem beteljesülése, vagy a magasból a mélybe zuhanva, becsapódva ébressze fel Mártát a képzelt világából.
Ez a nyitva hagyott végkifejlet pedig, a stáblistát figyelve elmélkedésre, egykori saját be, vagy be nem teljesülő szerelmeink, ígéreteink felidézésére késztet bennünket.
(Felkészülés meghatározatlan ideig tartó együttlétre, rendezte: Horvát Lili, 2020)
(Megjelent a Pannon Tükör 2020/5. számában.)
