A mindenkori magyar labdarúgó-válogatottnak
és
a mindenkori magyar labdaíró-válogatottnak
és
az örökös kapitánynak, Kukorelly Endrének
Ha most megfordul a pali, lerúgom a szívét. Tényleg, szív magasságban állunk.
Esterházy Péter
Kezdetben a Sípszó. A Sípszótól a meccs. Kétszer negyvenöt perc, egy pálya két kapuval. Labda két csapattal, a két csapat kétszer tizenegy játékos, a két csapat a labdát az ellenfél kapujába minél többször, a labda a kapuban a gól. A labdát a kapuba lábbal, fejjel, vagy a test egyéb részeivel, csak kézzel nem. Kézzel kizárólag a kapus, de ő is csak a tizenhatos mélyén, mindenmáshol ő is csak lábbal, fejjel, vagy a test egyéb részeivel, kézzel soha. A meccs végén a Sípszó.
A kezdet előtt a két csapat játékosai felsorakoznak a pályán, és felváltva eléneklik a himnuszt. Mindenki a sajátját. A saját himnusz jelzi a saját hazát, aminek a válogatottja énekel. A válogatott játékosok tehát már ebben az éneklésben képviselik a hazájukat. A meccs is ezért van, mert időnként a hazák képviseltetni akarják magukat más hazákkal szemben. Így amikor az én hazámat képviselik, akkor engem is képviselnek. Nem személy szerint, tehát nem úgy van, hogy minden egyes játékos betanulja a meccs előtt honfitársai névsorának tizenegyedrészét, és aztán kulcspasszolás közben én meg a szomszédaim járunk a fejében. Csak benne vagyunk minden félrecsúszott lövésében – és a szívében.
Mert, igen, a szív a kulcs. A szív hajt, a szív visz előre, hátra, fel-alá, jobbra-balra. A szívvel szemben a labda csak akkor gurul, ha megrúgják, és akkor is csak valameddig. Az dönt, hogy mekkora erővel rúgták meg. Előfordulhat, hogy először nem is gurul, hanem süvít vagy repül, közben szitál, aztán csapódik, esik vagy hull. Pattoghat is. Akkor ki kell szúrni, azt szokták mondani. Persze, ha kiszúrjuk, akkor nem lehet vele játszani, akkor le kell cserélni egy másikra, ami megint csak pattoghat. Ha ezt is kiszúrjuk, akkor… De nem, nem kell kiszúrni, hanem le kell kezelni. Vagyis lábalni. Merthogy kézzel tilos a labdához érni, csak, ugye, a nyelv és az ő kifürkészhetetlen útjai már megint.
(A képen a Magyar Íróválogatott látható – Ismeretlen fotós, 2018)
A magyar szív piros-fehér-zöld kulcs. Pontosan beleillik a magyar ember mellkasába – itt könnyű elcsúszni a túlságosan fellocsolt gyepen, szigorúan logikai alapon, mármint felmerülhet a kérdés, mi van akkor, ha valakinek szűkebb a keble, vagy éppen túl nagy a rése. Jelentősége azonban nem mérvadó: szépművészeti beavatkozással, kulturális táplálással, leginkább egy kis odafigyeléssel, jó szándékkal az összes csorba köszörülhető.
(A képen a Magyar Íróválogatott látható, az alsó sorban jobbról a második alak a szerző – Ismeretlen fotós, 2019)
A meccs elengedhetetlen tartozéka a szurkoló. A magyar vonatkozású meccs, tehát amikor a két csapat közül az egyik a magyar, elengedhetetlen tartozéka a magyar szurkoló. A szurkoló a tizenkettedik játékos, mert a sok kicsi szurkolószív egybeforrásából születő egyetlen nagy szurkolószívével támogatja a pályán lévő tizenegy szívet. Pontosítsunk: a szívével és a hangjával, amikor buzdít és énekel. A legnépszerűbb ezek közül a Halott Zrínyik zenekar harci indulója, az Előre, de merre, mindegy. A meccs tényleges kezdetét megelőző utolsó léleksimításokat mindig erre végzik a mieink – igen, a minket képviselő játékosok a mieink –, miközben a pálya közepe táján zajlik a kapu vagy kezdés nevű játék. Az egyik csapat megkapja azt a kaput, amelyiket akarja, cserébe a másik csapat kezd. Hogy a döntés a lehetőségekhez képest igazságos legyen, a két csapatkapitány akár kőpapírollózni is hajlandó, ha a bíró – aki kötelező felügyelője a meccsnek, de nem a játék vezetője – az öltözőben felejti a pénzérméjét.
Nincs felemelőbb látvány, mint amikor a minket képviselő piros-fehér-zöld csapat feláll a kezdéshez, a drámához: sípszóra várva. Ez az a pillanatnyi csend, míg a síp a bíró szájához ér.
A kapuban:
Arany János
…ne gondold, hogy kihalnak Sujtott népek hirtelen, Amig össze-zeng a dalnok S a nemzeti érzelem.
A védelem:
Móricz Zsigmond
A magyar stílus legelemibb törvénye, hogy az ember mindig a legegyszerűbb, legkönnyebb módon és a legtisztábban fejezze ki magát.
Berzsenyi Dániel
Nem sokaság, hanem Lélek s szabad nép tesz csuda dolgokat.
Hajnóczy Péter
Valamit, ami élő, organikus, ábrázolni képtelenség. Tehát, hogy ennek ellenére kísértésbe esünk e felől a dolog felől, úgy vélem, ez a művészet.
A középpálya:
Jókai Mór
Emelkedjél föl, lélek, rázd le az undort magadról, mit az önzés, a piszkos lelketlenség, az álarcos bűn látása gerjeszte benned: jer, láss vért, láss halált, láss könnyeket és vigasztalódjál.
Szentkuthy Miklós
…egy vízió sohasem azt fejezi ki, amit az alkotó lát, hanem amit legkevésbé sem lát; semmi sem idegenebb számára, mint éppen saját képzeletének világa…
Erdély Miklós
Tarts önmagadtól.
Csokonai Vitéz Mihály
Mindég «vitézek nemzete» volt nevünk; E két örökség jegyzi ki még ma is: «Rettenthetetlen szív s serénység» Nagyravaló fiait Lehelnek.
József Attila
Akár egy halom hasított fa, hever egymáson a világ, szorítja, nyomja, összefogja egyik dolog a másikát s így mindenik determinált.
A támadók:
Petőfi Sándor
Szeretnek az istenek engem, Rémítő módra szeretnek: Megajándékoztanak ők Oly ritka tüdővel, Mely a csatavészek Világrendítő dúlakodásit Illendőn elkurjantani képes, S melyet tőlem minden kántor irígyel.
Ady Endre
Ilyen vagyok, így van jól, Ez a szemem, így látok, Ez a sorsom, tehát szent, Magyar dölyffel fölrugom, Hogyha bánt és nem ért meg, A világot.
A pálya szélén van még a magyar kispad, ahol a szövetségi kapitány és szakmai stábja mellett a kezdőjátékosok helyére beküldhető (csere)játékosok foglalnak helyet. A pad a végtelenbe nyúlik, de az első néhány arc felismerhető: Pilinszky János (kapus), Heltai Gáspár, Kemény Zsigmond, Tar Sándor, Radnóti Miklós, Vörösmarty Mihály, Kassák Lajos, Weöres Sándor, Mészöly Miklós, Szenczi Molnár Albert, Madách Imre… A többieket csak akkor láthatjuk, ha vállaljuk az utat a végtelenbe. Amit viszont nem vállalhatunk, mivel kezdődik a meccs.
Elvileg minden meccs háromesélyes, kivéve, ha mi, a piros-fehér-zöld szívű csapat játszunk, mert nekünk mindenképpen győznünk kell. Ha véletlenül nem győzünk, azt nem hisszük el. Könnyezünk és sírunk, és nem értjük, a Magyarok Istene miért engedi az ilyen égbekiáltó igazságtalanságot, és mivel ez egy költői kérdés, a költői kérdésekre pedig nincs válasz, válasz nélkül, magunkra hagyottan kóválygunk csak, mintha egyszerre értelmét vesztette volna az életünk, és beigazolódni látjuk annak a tájékozatlan német jobbszélsőnek a jóslatát az eltűnésünkről.
Gyászmunkánk azonban sohasem hiábavaló!
Hiszen jön a következő meccs. A valóban sorsdöntő. Az egyetlen, az igazi! Ami helyrebillenti a négy sarkából kifordult világot. Amitől nemcsak felkel a mi napunk, hanem jókedvünk beragyogja az egész univerzumot.
Ó, nyerni, nyerni, nyerni, mint nem nyert senki még – a legfelsőbb fokon, ez a mi dolgunk örökkön örökké!
És ez nem is kevés.
