Jegyzetek Örkény István Egyperces novelláinak újraolvasása közben[1]
Nemrég voltak tele a televízió kulturális műsorai Örkény István születésének száztizedik évfordulójáról szóló megemlékezésekkel. Ez adta az apropót ahhoz, hogy újra kellene olvasnom legkedvesebb Örkény könyvemet az Egyperces novellákat. Nagyon szerettem mindig Örkény írásait. Különösen a drámáit. Ezek közül leginkább a Tótékat. A többszöri elolvasás és a látott színpadi változatok mellett leginkább a filmváltozat tetszett, Latinovits Zoltán és Sinkovits Imre pazar színészi játékának köszönhetően. De úgy érzem, hogy erről a műről beszélni nekem most túl nagy falat lenne.
Az Egyperces novelláknak viszont nagyon sok része még most is benne él a fejemben. Ezért nekiláttam az 1968-as kiadás újbóli elolvasásának. El kellett döntenem, hogy miképp és mit tudnék elmondani a bennem élő Örkény egypercesekről. Először végigolvastam a kötetet. Azokat a novellákat, amelyekre már nem emlékeztem, és azokat is melyeknek szövegét szinte még ma is eltudom mondani könyv nélkül. Olyan évtizedes kedvenceket, mint az Információ az Egy magyar író dedikációi vagy az Itália. De az olyan novellákat is szívesen olvastam újra, amelyek szinte egész pályámon mindig elő-előkerültek. Olyanok, mint Az ember melegségre vágyik, vagy mint a Legmerészebb álmaink is megvalósíthatók, vagy az angol című In our time.
Azt is el kellett határoznom, hogy milyen sorrendbe válasszam ki azokat az egyperceseket, melyekről újraolvasási megjegyzéseimet 54 év elmúltával beírogatom a számítógépem szövegtárába. A legegyszerűbb mellett maradtam. A kötet novella ciklusaiból emeltem ki egy kettőt, amelyről úgy láttam, hogy korunkban már nem ugyanaz ezeknek a szövegeknek az aurája, amelyeknek a hangulata a kovid, a háború, és az infláció háromszögében új értelmet nyer.
Az első ciklus, az Állapotok írásai közül hármat választottam. A két rövidebb, csattanósabb közül az In memoriám dr. K.H.G. kegyetlen leleplezése háborús korunk hősét mutatja be, aki brutálisan lelövi a „vizsgáztató” dr. K.H.G.-ét, hiszen műveletlensége, hivalkodó butasága nem bírja sokáig elviselni a munkaszolgálatos tanár szellemi fölényét. Az jut eszembe, hogy az itt leírt szituáció nem csak a náci időkre volt jellemző, nem tudjuk hányszor játszódik le ez a történet jelenünk háborús hétköznapjaiban. Valaha régen annyira bántott ennek a novellának a brutalitása, hogy írtam egy parafrázist a vizsgáztató tanár és a készületlen egyetemista leányzó konfliktusának alakulásáról. Ott a tudatlanságában lelepleződő vizsgázó dühösen oda vágta az indexét a tanár orra elé.
A másik rövid egyperces is örökbecsű darabja Örkény gyűjteményének. Mondanivalója érvényes volt 1968-ban, 1999-ben, és érvényes ma is, 2022-ben is. A monoton munkájával megnyomorított kis ember, az „információs munkatárs” igen szelíden, halkan, végzi feladatát, de egyszer fellázad a lélekölő, monoton munka ellen. Noha mindig pontosan és hibátlanul adta meg az érdeklődőknek a rábízott információt arról, hogy a közelbe lévő két iroda hol található. A szelíd lázadás, az információ helyett megadott válasz olyan zseniális, hogy kénytelen vagyok ezt szó szerint idézni:
„Mindnyájan a semmiből jövünk, és visszamegyünk a nagy büdös semmibe.” A mondat mélységesen mély igazsága az újraolvasó jegyzetek írójának legkedvesebb szállóigéjévé nemesült 76 éves korára.
A legmerészebb álmaink is megvalósíthatók párbeszédje személyes okokból is a legkedvesebb Örkény-írások egyikévé vált e jegyzetek írójának. Úgy érzi, minden abszurd ötletével együtt is megfelelő paródia ez saját életviteléről és életfelfogásáról. A túlzottan óvatos Feri rögeszmés, ijesztő méretűvé váló megfontoltságában a jegyzetíró magára ismer. A partner, Ilonka rajongása a sebességért, a technikáért egyre inkább hasonlít a legutolsó évtized rohanó, izgő-mozgó, minden izgalmat, örömöt kipróbálni szándékozó főleg fiatal generációinak életvitelére és életfelfogására. Az eszközök, az abszurd ötletek közül a tizenkettő háromlábú autóhúzó kutya verheti ki a biztosítékot leginkább a mai olvasónál. Ha Örkény újra megírhatta volna jelen korunkban ezt a novelláját, a bősz macska- és kutyaimádó lobbi bizonyára kihúzatta volna az írásból ezt a motívumot. Persze ezzel a feltevésemmel nem azt akarom sugallani, hogy mai magyar valóságunkban valamiféle ízlésterror, netán cenzúra működne. Nem, kérem, manapság a legmerészebb álmaink is megvalósíthatók!
A kötet második ciklusa, az Arcképek novellái többségében nem illettek az egypercesek közé. Ezek nagy része normális méretű, szabályos novella, a humor, a derű szinte mindenütt bennük van, olvasmányosak, de nem egypercesek. Ezért lehetett az, hogy amikor végig olvastam a ciklus elbeszéléseinek címét alig egy-kettő ismerete bukkant fel emlékeim között. Talán a Honvédkórház, az Egy lelkiismeretes olvasó és a Nincs bocsánat címűekről derengett valami bennem. A második rész arcképei közül most fedeztem fel egy olyat, amelyet jó szívvel ajánlok minden hozzám hasonló, elbeszéléseket kedvelő olvasónak. Ez a novella a Családunk szemefénye. A címszereplő remek szatírája a régimódi, a konzervatív hagyományokba belemerevült magyar úri embernek. A novella két mozzanata hatott rám olyannyira, hogy miattuk feltétlenül olvasására ösztönözném azokat, akik még nem találkoztak Károly bácsival. Az egyik jelenet tanári pályám nehéz pillanatait idézi fel bennem. Fiatal tanár voltam még, amikor követelménnyé vált iskolámban a nemi felvilágosítás. Általános iskolában koedukált osztályokban ezt a feladatot úgy szabták rám, hogy próbáljak elbeszélgetni erről a témáról. Tehát emlékeim nyomán át tudtam érezni a novellabeli Károly bácsi kínlódását a felvilágosítás során. A porzó és bibe példája örök téma lett, számos vicc is született erről a szituációról. A másik jelenet Károly bácsi kitörési kísérlete a hétköznapok, az illendő viselkedés elvárásaiból. Az általa szerkesztett és feltalált Popofon bemutatását feltétlen olvassák el figyelmesen azok, akik még nem találkoztak hasonló szerkentyűvel. Segíthet ebben, ha újra megnézik a számtalanszor ismételt angol tévé sorozat a Csengetett, mylord? egyik jelenetét. Ebben a cselédlányokat hajkurászó Teddy bácsi az Örkény-novella Károly bácsijának modern utódja. Teddy találmánya, a Popofon modern megfelelője a fingópárna. Ez a kabaré jelenet is bizonyítja, mekkorát esett a színvonal Örkény egyperceseinek megjelenése óta. Ma már a tévé műsorának a közönség igényeit kiszolgáló részében nem cél az, hogy a vidám műsorokon mosolyogjunk, derüljünk, kacagjunk, azaz nevessünk egy jóízűt. A ma műsorkészítők ideálja: nem a humor, hanem az a cél, hogy röhögjél, nyerítsél, vigyorogjál, mint a fakutya.
Az egyperces novellák harmadik csoportjáról a Korképekről úgy vélem, hogy itt talált rá az író a legsikeresebben egy új műfajra, az igazi mondhatjuk virtigli egypercesekre. Legszívesebben majdnem mindegyikhez lenne hozzáfűzni valóm, ám itt nagyon nehéz volt a válogatás. Az elsőként kiemelt novella ebből a ciklusból annak a bizonyítéka, hogy az abszurd történet is alkalmas a tragikum, a katarzis megjelenítésére. A Perpetuum mobile című írásra gondolok. Kegyetlenségében, brutalitásában az In memoriam dr. K.H.G. párja, de itt nem volt szükség náci őrre vagy rokonszenves áldozatra, ebben a novellában nem folyik vér. A párbeszéd a munkatáborban a szerző és egy fogoly társa bizonyos Auspitz között zajlik. Az éhező foglyok reménykedve várják a barakkjuk fölött zajló háború végét. A foglyok görcsösen kapaszkodnak a reménybe, hogy hamarosan véget érnek szenvedéseik. Egyikük, Auspitz, a fiatal korában még 90 kilós pék egészen sajátos túlélési stratégiát talál ki magának. Hogy mit arról a jegyzetek írója nem hajlandó mesélni. Olvassátok el kellő megrendüléssel ezt az írást, és rájöttök, hogy mit is jelent a novella címe! Ha elolvastátok, üljetek percekig íróasztalotoknál és gondoljatok arra, hogyan lehet az örökmozgóból örök nyugalom.
A második egyperces, amelyről szólni kell, az Egy magyar író dedikációi című írás. Az előző egyperces nyomasztó hangulatát egy lényegesen vidámabb, szatirikus írással próbálom enyhíteni. Azért is választottam ezt az egypercest, mert Örkénynek elég volt néhány dedikáció ahhoz, hogy egy teljes írói életrajzot felvillantson. (És azért is, mert egyik irodalmár ismerősöm legfontosabb hobbija ép az írói dedikációk összegyűjtögetése volt. Nem tudom, vajon megpróbálta-e követni Örkény példáját?)
Harmadikként egy még vidámabb korképet választottam ki, amelynek címe majdnem megegyezik a ciklus címmel. Ez az egyperces a Korrajz. Ez a novella talán igazán napjainkra ért meg, tökéletesen aktuális mai életünket jellemző novellává. Ma már majdnem mindenkinek van „a boldog” nyugati világban élő és dolgozó rokona, családtagja, akik igyekeznek elfelejteni az otthont, az olyan fogalmakat, mint a haza, a nemzet vagy éppen Magyarország. A novella főhőse B. néni a valaha tán szebb napokat látott úri asszony kifestve, kiöltözve korzózik egy elegáns szálloda előtt. Mindent elmond arról a mai nyugat imádatról, ahogyan a „kövület” a tulajdonképpen strihelő B. néni odakiált a turistáknak: Nur drei dollár.
A jegyzetírója elkeseredve írja olvasónaplójába: ide jutottunk.
Az egypercesek negyedik csoportjának ciklus címe a Visszájáról. Ahogy belenéztem a tartalomjegyzékbe nagyon sok olyan egypercesnek olvastam el a címét, amelyek tartalma, humora, sajátos „abszurd realizmusa” már fél évszázada felbukkan emlékeim között. De arra, hogy miért lett e rész címe Visszájáról bárhogy törtem a fejem nem jöttem rá. Rendben, gondoltam, akkor visszájáról az utolsó novella címtől az elsőig fogom újra elolvasni a ciklus darabjait. Az újra- olvasás után négy novellát választottam ki, amelyekhez néhány megjegyzést szeretnék hozzáfűzni.
Visszájáról az első novella a tartalomjegyzékben a Mindig van remény című opusz. Tehát ezzel az utolsóból lett első novellával indítanék. A történet a temetőben játszódik, egy sírboltot megrendelő emberről szól. Csakhamar rájövünk, hogy itt nem egy vallásos kispolgár gondoskodik arról, hogy előkészítse családjának és rokonságának azt a sírhelyet, ahol majd megemlékezhetnek róla. A kripta elkészítését vállaló szaki és a megrendelő üzleti tárgyalása hozza meg az abszurd fordulatot. A megrendelő szinte mindent rábíz a szakemberre. Nincsenek különleges igényei a sírbolt külső képéről, az építőanyagok meghatározását is ráhagyja a mesterre. Csupán egy különös kívánsága van: építsen be a szaki egy csövet a belső térbe. A szakember és az odahívott mérnök megdöbbenésére a megrendelő azzal magyarázza furcsa óhaját, hogy így majd bevezethetik a villanyt. A miértre a válasza: Hogy ne legyen sötét. Örkény ügyesen rejti el a lényeget: a megrendelő azt szeretné, hogy legyen világosság. S ha ezt végig gondoljuk, akkor megértjük a novella címét is. Ha hiszünk mind ebben, akkor mindig van remény.
Visszájáról a második történet, amelyet kiszúrtam nem a halál utáni létről és a materialista világnézetben felnövő emberek hit nélküli reménytelenségéről szól. A Vallomás című párbeszéd az élet szeretetének, a legszebb emberi érzéseknek a szép szerelemnek a története. Ez az első fontos megállapításom róla. A második, hogy az újraolvasó mesélő saját emlékeiben is magáénak érzi ezt a sztorit. A legszebb emberi érzést szavak nélkül is megélhetjük, bizonyítja ezt a balatoni stégen napozó szerelmes pár dialógusa, melyben egyetlen szó sincs a szerelemről. Csak mindennapi információkat adnak át egymásnak, olyanokat, mint például hol sült le a napozó lány oly szép barnára. Megtudjuk, hogy messze a Balatontól egy villanytelepi strandon történt a dolog, amire a fiú megjegyzi, hogy akkor ez nyilván egy villanysülés. (A „jópofizó” reagálás a mai fiatalokra is jellemző.) Azt is megtudjuk, hogy a lebarnulás helyszíne messze innen egy bizonyos Augusztus Huszadika Strandfürdőben történt. (A novellát bemutató vakíró itt kiegészíti az olvasónak, hogy ez a bizonyos villanytelepi lesülés a miskolci villanytelepi strandon esett meg. Fiatal korunkban feleségemmel együtt mi is napoztunk ezen a strandon.)
A Visszájáról válogatott sorban harmadiknak az Itália című szöszenetet választottam. Ez a rövid írás témájában kapcsolódik az előzőhöz. Itt is a szerelemről van szó bizonyos szinten, ugyanis a szerelmi párbeszéd helyébe egy alku lép, melynek tárgya egy „szerelmi szolgáltatás”. Az idős olasz karmester az Álarcosbál levezénylése után kikapcsolódni ment a pesti éjszakába. Egy csinos hölgyet, akivel az előadás után táncolt, a tánc későbbi folytatására kéri fel. Az alku az olasz tolmács segítségével zajlik. A félperces novella humora, a közvetítő nyelvben rejlik. Amikor a karmester szándékát megtudja a hölgy, árajánlatot tesz a tolmács fordításában ez cinquecento. A karmester sokkalja az árat, trecentot ajánl. Végül megegyeznek a középútban: quattrocento. A novella humorát az olasz szavak kettős jelentése adja. A hölgyike ötszázat szeretne, a karmester leakarja alkudni háromszázra. Végül megegyeznek a középúton. Dupla fenekűvé a két értelmezési lehetőség teszi a novellát. A szerelmi szolgáltatás árajánlatai a reneszánsz képzőművészettörténet szakkifejezései is egyúttal. A trecento az 1300-as évek kora reneszánsza még nem oly ismert a világon, mint a cinquecento érett reneszánsza Leonardo da Vinci, Raffaello és Michelangelo művészete idején. A megegyezés az 1400-as évek (quattrocento,) ahol már olyan nagy festő is színre lép, mint Sandro Boticelli. Az Itália című egyperces a szerelemnek nagyon is a földi szerelem oldalát mutatja be, szemben a Vallomásban megismerhető égi szerelemmel. Jegyzetem olvasói mindezért keressék és csodálják meg valamely képzőművészeti albumban Tiziano Égi és földi szerelem című képét. (És még egy megjegyzés olvasóim gondolkodjanak el azon, hogy több mint ötven éve a legmagasabb szerelmi szolgáltatás taksája csupán ötszáz forint volt. Vajon hány forintba kerül ma?)
Utolsóként a Visszájáról ciklus első novellájához szeretnék még pár gondolatot fűzni. Roppant időszerű ez a novella ma − több szempontból is. Amikor írok róla, közeledik az ősz, és a magyar közélet minden szeletében arról beszélnek, arról vitatkoznak pro és kontra, hogy miképp fogják néhány hónap múlva felfűteni az emberek a lakásukat, és miből fogják kifizetni megemelkedett költségeiket. Véget ért a nyár, de nem érezzük, hogy körülöttünk lassan már az ősz húrja zsong, jajong és búsong. Az emberek fejében számlák egyre növekvő pénzösszegei zsonganak, a bizonytalan jövendő miatt egyre többen búsongnak és a meteorológusok jóslata miatt szinte minden rétegben és ember csoportban jajonganak. Noha a szárazságból és a hőgutából már mindnyájunknak elege volt, mégis félünk attól, hogy a klímaváltozás következtében hozzánk látogathatnak az északi hidegáramlatok. Nem csoda tehát, hogy az újraolvasó jegyzetíró kétszer is aláhúzza a következő novellacímet: Az ember melegségre vágyik. A történet hőse egy olyan orvos, aki megbízhatóan lelkiismeretesen végzi kórházi munkáját. Gróh doktor belesimul környezetébe a kollégáival és főnökeivel jó a kapcsolata. Ne feledjük ez a novella 1968-ban jelent meg, tehát semmi elítélni való nincs azon, hogy a doktor elfogadta távozó betegeitől a zsebébe juttatott borítékot. Ugyanakkor egyáltalán nem nevezhető kapzsi, pénzéhes orvosnak. Gróh doktor a természetbeni juttatásoktól kimondottan viszolyog. Ezért is utasítja el egy gyógyuló betegének bizonyos Kreibich bácsinak az ajánlatát, hogy az anyagköltség megfizetése mellett ingyen beépít lakásába egy kályhát. A kályhás mester kitartó rábeszélése és a mester referenciái után végül is belemegy, hogy a szaki elkészítse lakásában a csodálatosnak kikiáltott termokoksz kályhát. Ez a fűtő eszköz, ha rendszeresen feltöltik koksszal hosszan és megbízhatóan teszi egyenletesen meleggé a lakást. A történetben kiderül az, hogy a termokoksz kályha hívei szinte külön szektaként ragaszkodnak a fűtőműhöz. Gróh doktor is egyre inkább hívévé majd barátjává válik termokokszának. A társasági lényből magányába zárkózó, munkáját is lassanként elhanyagoló emberré válik. Kreibich bácsi szabályos időközönként meglátogatja kályháit, utólagos konzultációkat tart vevőivel. A legutolsó „konzultáción” a doktor különös ötlettel lepi meg a kályhást. Azt a fantasztikus elképzelést veti fel a szakinak, hogy ezután az embereknek óriás termokoksz kályhákat kellene építeni és ezekbe kellene elhelyezni a házukat vagy lakásukat. Kreibich bácsi nem érti az egészet. A javaslat nyomán a doktor elmegyógyintézetbe kerül.
Az jegyzetek írója viszont nagyon is érti az egészet, hiszen 2015-ben neki is nagy változás következett be életében. Eladták falusi házukat, és a szegedi Belvárosban vásároltak egy lakást, hogy közelebb kerüljenek a klinikákhoz. Azt gondolta, nyugdíjas éveiben jelentős méretű könyvgyűjteményének még el nem olvasott darabjait sorra tudja venni. Az új lakásban egy nagy méretű szoba több funkciót lát el: ebédlő, nappali és könyvtár is egyúttal. Az összes szabad fal mentén, körben, a családi hagyományok szerint kialakított polcrendszer megtöltése és rendezése után akarta szándékát megvalósítani. Sajnos szemei egyre jobban felmondták a szolgálatot, olvasmányai helyett már csak az úgynevezett hallgatmányok jöhettek. Ez különböző segítséggel netről letöltött művekkel és a család tagjainak felolvasásaival teljesülhetett. A nappaliban az előző tulajdonos a sarokban lévő cserépkályhát lebontatta. A jegyzetíró utólag arra gondolt, hogy mennyivel jobb lett volna akkoriban egy ilyen kandallót építtetnie a könyvespolcok helyett. Mindig irigyelte a közelébe lakó sógornője nagy lakásának ékét a sarokban álló pompás cserépkályhát. A kályha és a fal között egy kényelmes fotelben ülve lehetett olvasni, sziesztázni. Bizony így van ez, ha az ember melegségre vágyik…
Az egyperces novellák ötödik fejezete a Változatok címet viseli. A benne lévő egypercesek közül három remeket szeretnék néhány megjegyzéssel fűszerezni. Az első talán a legkönnyebb feladatom mondhatnám a többihez képest ez habkönnyű darab. A címe In our time, nagyjából magyarul annyi a mi korunkban vagy a mi időnkben. Az újraolvasó kommentelő nem lelkesedik a korunkban a publicisztikában és az irodalomban is elburjánzó angol címekért, noha Örkény valamennyire megindokolja azt, hogy miért választotta ezt a címet. Egy lényegtelennek tűnő mellékszál tudatja velünk, hogy a novella végén feltűnő vezető kartársnő kezében egy ilyen című angol Hemingway-regényt tart. Az újraolvasó jegyzetíró nem olvasta magyarul sem ezt a regényt, arra tippel, hogy az egyperces cselekményéhez ennek semmi köze. Talán csak nyelvtudását, műveltségét akarja vele fitogtatni a hölgy. (Jegyzeteim olvasóitól kérem, ha netán mégis összefügg az angol mű cselekménye valamennyire az egypercesben leírtakkal, világosítson fel erről engem.)
A novella főszereplői maga az író és barátnője, valamint egy pincérnő. Az író kissé játékosan körülírja rendelését, csak a megrendelt ital hétköznapi nevét nem mondja ki. Partnernője nem szereti társa kötözködő mondhatnánk mai szóval: kekeckedő viselkedését, nem szereti az ugratást. Ha a kommentelő mellett mások is újraolvassák ezt a novellát, rögtön rájönnek, hogy mit is rendelt a kedves vendég. Sajnos a pincérnőnek és főnökének nem esik le a tantusz, nem jönnek rá mi az a különlegesség, amit az író rendelt. A jegyzetek írója reméli, hogy nemcsak az utolsó mondatból jönnek rá, hogy mit szeretett volna inni Örkény István ezen a presszó látogatáson. A jegyzetíró sem mondja ki a megfejtést, ha még az elmondottakból az olvasó sem jött rá a megoldásra olvassa el figyelmesen a novella végét is.
A másik két választott novella lényegesen súlyosabb, keményebb üzenetet hordoz, művészi színvonaluk is a lehető legmagasabb. Terjedelmük is nagyobb az elsőnél, az újraolvasó vakíró mégis talált a rajongó méltatás mellett bírálatához, kifogásaihoz is egy-két motívumot. A néhány perc külpolitika cím utal arra, hogy a világpolitikában már ötven éve is mennyire az atomháború fenyegetése foglalkoztatta leginkább az embereket. 2022-re ez a félelem, riadalom jogosan többszörösére nőtt meg. Az egyperces főhőse tipikus rajza a seftelő, feketéző üzleteiben világszínvonalon leleményes magyar embernek. Az aktualitást még tovább növeli, hogy a kis hasadóanyagot, némi uránszurokércet beszerezni óhajtó vevő mivel és hogyan kenyerezi le az eladót. Ha újraolvassátok a novellát eltöprenghettek azon, hogy a jelenlegi ukrán-orosz háború, avagy az amerikaiak és a kínaiak tajvani incidense nem-é egy ilyesféle konfliktusból nő olyan nagyra, mint amilyennek most látjuk. Elvégre az első világháború kirobbantásának ürügye is egy semmiség volt, Gavrilo Princip pisztolylövése Szarajevóban. (Szarajevóban azóta is folyamatosan eldördültek ehhez hasonló szándékú pisztoly- és puskalövések.)
Utoljára a ciklus talán legszellemesebb, ahogy ma egy tévéműsorban címkézik állandóan, a leginkább „ütős” egyperceséről szólnék. A novella címe: Nézzünk bizakodva a jövőbe. (Bárcsak elfogadhatnánk a cím látszólagos pozitív életszemléletét. Bárcsak bizakodhatnánk!) Ezt a novellát zseniálisnak, fantasztikusnak láttam. Ugyanakkor a benne szereplő, 115 év múlva megvalósuló jövőképet nem csupán gúnyosnak, de végtelenül rosszindulatúnak, szinte már aljasnak tartom. Az alapötlet, hogy a magyar nemzeti büszkeséget, nagyra törő álmainkat nevetségessé tegye, a Trianon óta tartó vesszőfutás miatti valóságos pechszériánkat lekicsinyelje. Úgy érzem mintha, egy a mai globális gondolkodásban lubickoló világpolgár beszélne itt a magyarokról és a magyar nyelvről. Az alapötlet:1968 után 115 évvel megvalósul a Dunai Magyar Köztársaság, amelynek határait négy vagy öt tenger mossa, ráadásul a magyar nyelv válik a világ legfontosabb kommunikációs eszközévé. (A jóslat beteljesülése idejének jelenünkre közel fele telt el, de nyoma sincs annak, hogy bármi is megvalósult volna a délibábos álmokból. Megállapíthatjuk tehát, hogy a XX. században Örkény István ugyanolyan rossz jósnak bizonyult, mint napjaink időjósai, a magyar Meterológiai Szolgálat vezetői.) De ez még mind semmi, a magyar nyelv térhódítását a világban számos mulatságos, de abszurditásában is zavaros, zagyva példákkal vázolja fel a szerző. A példák között szerepelnek jelenünk legtrágárabb és közönségesebb „altesti” humorát idéző mondatok is. Keressék ki az olvasók a novellából csak I am going magyarni salátanyelvű mondatának jelentését! Persze tudom a képtelenség, a megvalósult lehetetlen nemcsak megengedett, de szinte kötelező stílusjegye Örkénynek és nagyon sok kiváló abszurd írónak is a világirodalomban. A 76 éves jegyzetíró a mű keletkezése után fél évszázaddal természetesen másképp érti és értelmezi az örkényi utópiát. Úgy gondolja, ha az ember magyar, akkor legfeljebb hőzöngve magyarkodik, de sohasem „magyarik”. Tehát a novella zárópoénját is kárhoztatja, nem tetszett neki a csattanó. Sajnos mára nem nevezték át szeretett fagylaltjának egyik gombócát sem háborúnak, kisebb kifogásom, hogy a vanília szót egyáltalán nem érzi az ember idegennek, meghonosult nyelvünkben. Ha manapság írta volna a szerző ezt az egypercesét, olyan fagylaltfajtát kellet volna inkább választania, mint például a sztracsatella. A komolyabb kifogásom, az Örkényi utolsó jóslatával szemben, hogy úgy tűnik a háború szó még nagyon sokáig csúfoskodik a magyar nyelv szókincsében.
Az Egyperces novellák kötetének hatodik ciklusa a Példázatok címet viselte. A jegyzetek írója itt is a bőség zavarával küszködött, mert itt is nagyon sok olyan novellát talált, amelyeknek értékét, érdekességét, hatását jelenünkben is figyelemre méltónak, aktuálisnak tartja. Néhány darabra ezért nyomatékosan felhívja a ma Örkény-olvasóinak figyelmét. A nagy menetelés például a legkiválóbb abszurdok egyike. Egy mesefajta remekbe szabott paródiája ez. 2022-ben a vakíró ugyanolyan élvezettel olvasta el ismét a láncban egymáshoz csatlakozó, a vándorlást együtt folytató szereplők felvonulását. Csak harmadik elolvasáskor fogta el némi nyugtalanság bizonyos vándorok feltűnésekor. 76 évesen már kissé meghökkent, amikor a vándorlók között feltűnt Jézus Mária Szent József koma. Tudja ugyan, hogy a szent családnak ilyetén felsorolásában semmi káromlás nincs, egy Örkény István műben minden további nélkül feltűnhet a magyar népnyelvben gyakran hasonlóan megnevezett szent család emlegetése. A vakíró képzeletében a véletlenül színrelépő útitársak között szívesebben látott volna esetleg egy másik összenőtt csapatot például az ő fejében ide beléphetett volna a csatlakozók közé Marx-Engels-Lenin koma. A következő útitárs Bertolt Brecht koma beválasztása sem tetszett oly nagyon, mivel egyik legkedvesebb és leginkább tisztelt irodalmi alakja volt olvasói és tanári életpályájának. Nem szerette volna egy rozsdás félbicikli kerekét gurigázva elképzelni a Koldusopera íróját. Nem érti, ugyanakkor, ha Bertolt Brechtet név szerint is beépítette a vándorok menetébe, miért nem keresett egy létező japán ping-pong világbajnokot a meséhez.
A következő abszurd a Nászutasok a légypapíron. Egy általános jelenséget tűz tollhegyre. Arról van szó, hogy sok honfitársunk nem tud, vagy tulajdonképpen nem is akar világot látni, kulturális élményeket megismerni, hiszen kényelmesebb begubózni az otthonában. Az egypercesben szereplő nászutasok kényelmük lustaságuk miatt végül nem utaznak sehová, nem mennek az Operába, nem látogatnak el a Csajkovszkij-koncertre, mert foglyul ejtette őket egy légypapír. Ez a sajátos Örkény korabeli légy és szúnyogirtó eszköz valóban létezett, valóban undorítóan ragacsos volt, de a célnak vegyszerek, mérgek nélkül is megfelelt. Mondhatnánk az 1960-as évek szintjén még népszerű légypapírt környezetbarát megoldásnak tartották. Az Örkényt újraolvasó fiatalság tehát felfedezheti, hogy nem csak korunkban találkozhatunk nevetséges, a reklámok által ránk tukmált sajátságos találmányokkal.
A Trilla című „félperces” novella főszereplője ismét egy értelmetlen, lélekölő munkába belefásuló novellahős. Wolfné, gépírónő az Információ egyszer szelíden fellázadó munkatársánál annyival tragikusabb, és annyival értelmetlenebb életet él, hogy nála még a lázadás lehetősége se merült fel. Pedig, ha véletlenül ezek ketten összetalálkoztak volna, milyen szép pár lehetett volna belőlük! Legalábbis erről álmodozott a vakíró.
A kötet novellái között az utolsó előtti helyen olvashatjuk a Budapest címűt. A történet végtelenül egyszerű és ijesztő alaphelyzetet bont ki. Budapest itt nem a slágerek szerelmi vallomásainak szórakozóhelye, ez a Budapest már a legtragikusabb jövő első perceit vázolja fel. Az atomháború után vagyunk, Örkény víziójában fokozatosan szűnnek meg az életjelek. A városban leáll a közlekedés, a bécsi gyors már nem fut be, egy autóbusz fának rohan. Megszűnik a víz és villanyszolgáltatás, az üressé vált utcákon és tereken a pusztulás, az enyészet mellett a rovarok, patkányok és egerek veszik át az uralmat. Azt gondolhatnánk Örkény egy Budapest halálát festő apokalipszis látomását szeretné megírni. Tévedés, mintegy másik egyperceséből ezt jól tudjuk Mindig van remény. A novella csattanója, hogy néhány nap múlva megjelenik valaki, aki egy cédulán a következő hirdetést teszi közzé: „Hozott szalonnával egérirtást vállal doktor Varsányiné.”
Ki ez a csattanóban feltűnő hölgy? A jegyzetíró képzeletében megjelenik az előző novellaciklus leleményes seftelője, aki némi uránszurokércet szerzett be feketén és ehhez ugyanilyen módszerekkel még hordozórakétát is szándékozott vásárolni. Az újraolvasó elképzelése szerint ezt a Néhány perc külpolitikában megismert férfiút doktor Varsányinak hívhatták. Azaz az egérirtó Varsányiné az ő özvegye lehetett. Az atomfegyverekkel játszadozó Varsányi sajnos eredményes volt. Ezt igazolják a Budapest című novella eseményei is. A jegyzetek írójának képzeletében doktor Varsányi talán az Egri csillagok kémjének, Varsányinak lehet a leszármazottja. Annak a Varsányinak, akinek leleményessége megoldotta a Gárdonyi regényben lejátszódó „túszcserét” vagyis aki megoldotta a török anya és Cecei Éva elrabolt gyerekeinek visszakerülését a megfelelő szülőkhöz.
Persze a fent vázolt összefüggések csupán játékos, komolytalan gondolat kísérletek annak bizonyítására, hogy egy témájában, történeteiben összefüggő elbeszélésciklus egy nagy regény vázlatának is felfogható.
Egy csodálatos, másodperces novella, a Bevégzetlen ragozás zárja Örkény kötetét. Ennél találóbban és hatásosabban senki sem tudná kifejezni az író és a korabeli magyarság hangulatát. Ráadásul ez a rövid írás semmit sem kopott, vesztett az elmúlt ötven évben abból a hatásból, amit akkoriban érezhettek az olvasói. Az Örkény-novellákat újraolvasó nem is tud semmi újat hozzáfűzni, ehelyett egy, a novella által ihletett parafrázissal tiszteleg az egyperces novellák írója előtt. A parafrázis címe Bevégzett ragozás. Íme:
Én már nem hiszek a mesékben.
Te már nem hiszel a mesékben?
Ő már nem hisz a mesékben.
Mi már semmiben sem hiszünk…
[1] A jegyzetek forrása a Helikon Kiadó Budapest 2022. évi kiadása Örkény István Egyperces novellák Réber László rajzaival.B.K.a jogvédett illusztrációkat nem mellékelhette. Így csak arra kérheti olvasóit, feltétlenül szerezzék be ezt a kötetet. Vagy szerezzék be könyvtárból az eredeti kiadást.
