Takarodj innen, a kurva anyádat, üvöltöttem teli torokból, és az utcába beguruló bicajos meg is ingott, mert azt talán még megszokta, hogy biciklisként elküldjék az anyjába Budapesten, de hogy valaki ezt halálfélelemmel a hangjában tegye, ráadásul gyalogosként, talán új, és merőben ijesztőbb lehetett számára. Ez a biciklis első blikkre nem látta a varjút, ami elől menekültem, ahogy én sem láttam előre pár perccel ezelőtt, hogy egy varjú elől fogok menekülni. Amikor kiléptem a kapun, megláttam a villanyvezetéken egy szokatlanul nagy termetű varjút, ami úgy nézett rám, mintha kérte volna, fotózzam le. Elővettem a telefonomat, a madárra emeltem, mire az elkezdett fészkelődni a vezetéken, és mindezt olyan ügyetlenül tette, hogy elmosolyodtam, aztán valamiféle rossz érzés kerített hatalmába, amikor a csőrével kezdte kopogtatni a vezetéket. Világossá vált előttem, nem az egyensúlyát biztosítja ezekkel a kis csőrcsapásokkal, hanem valami olyasmit próbál közölni velem, amit pár perccel később én vele. Hátat fordítottam neki és elindultam, amikor is közeledő szárnycsapásokat hallottam, majd éreztem is a nyakamon a csapások szelét, és ekkor vált világossá, megtámadott a varjú, aminek nem is a közelsége volt rémisztő, hanem az a csendes kitartás, amivel folyamatosan követett. Nem károgott, nem is csípett belém, csak a szárnyával legyezett, így szállt utánam, én pedig nem fordultam meg, hogy elhessegessem, mert mi van, ha csak arra vár, hogy elérhetővé váljon a szemgolyóm, amibe egy jól irányzott mozdulattal belevájja a csőrét és az utolsó, amit látok, egy varjú vérszomjas pofája. Elkezdtem rohanni és bár tudtam, képtelenség elfutni egy madár elől, mégis szedtem a lábaimat, a varjú a nyomomban volt. Csendesen, és annyira közel, hogy folyamatosan éreztem a jelenlétét, és én sem szólaltam meg, csak szaladtam, és a legijesztőbb az volt, hogy nem tudtam, mi a célja velem. Tudtam, elkerülhetetlen az összecsapás, mert a lábaimból fogyott az erő, és éreztem, pár percen belül elesem, és akkor szabad préda vagyok, tehát megálltam és ordítottam, hogy takarodj innen a kurva anyádat, mire el is tűnt. Talán nem is támadás volt ez, hanem valami perverz csendkirály, és ha megfordulok, talán nem is a gyilkos ösztönt látom kiülni a madár pofájára, hanem az afelett érzett elégedettséget, hogy megnyert egy játszma csendkirályt velem szemben. Az elkövetkező napok a varjaktól való félelmen kívül azzal teltek, hogy utánaolvastam a szokásaiknak, ismerje meg az ember az ellenségét, és a legaggasztóbb azt volt, amit olvastam, hogy a varjak felismerik az emberi arcot. Ezután minden a varjakról szólt. Az énekesmadarak csicsergését felváltotta a vészjósló károgás, a sirályok helyett varjak uralták a patakpartot, hirtelen kelta temetővé vált a Rákos-patak környéke. Csapatokban szálltak, fosztogatták a kukákat, és folyamatosan károgtak, az emberek meg olyan nyugodtan sétáltak a varjak között, amilyen nyugodtan én már soha nem fogok sétálni közöttük, gondoltam. Kikerültem őket, amikor csak tudtam, és vártam a július közepét, mert mint kiderült, ezek a madarak csak a fiókáikat védik költési időszakban, de egyáltalán nem nyugtatott meg, hogy ha mindezt sikeresen teszik, akkor még többen lesznek, és minden évben egy hónap a rettegésről fog szólni. Az egyik hétvégén Siófokra utaztunk a családommal, és amikor közeledtünk úti célunkhoz, a kocsi ablakából láttam, hogy több madár ül egy vezetéken. Nem kértem meg a feleségemet, álljon meg, mert lefotóznám ezeket a madarakat, azt mondtam, inkább visszasétálok, úgyis mindjárt ott vagyunk. Kiszálltam a kocsiból és visszamentem oda, ahol a madarakat láttam, de már üres volt a villanyvezeték, és kicsit elkedvetlenített, hogy elszalasztottam egy jó fotót, amikor is károgást hallottam, és lassan egy egybefüggő károgássá változott minden, majd a károgást követően felszálltak a varjak is, és ott álltam pár méterre egy sereg varjútól. Abban a pillanatban elszállt a félelmem, hogy rájuk emeltem a fényképezőgépemet. Belenéztem a keresőbe, és amikor elkezdtem őket fotózni, mintha nem is mellettem repültek volna el, hanem a fényképezőgépembe zártam volna őket, ahol nem árthatnak nekem, mert én uralom a kompozíciót, és ha az arcomra néztek, azt az elégedettséget láthatták, amivel megnyertem ezt a csendkirályt, hiszen nem ordítottam, hogy takarodjatok innen a kurva anyátokat, hanem magamban suttogtam, hogy szálljatok közelebb, a legjobb fotót akarom elkészíteni rólatok.
