Han könyvei a banalitások racionális megnevezései, a megfontolások tárháza és a hangzatos kulcsmondatok válogatása közötti bölcseleti (filozófiai, lételméleti, pszichológiai, médiakritikai) tudások együttes sokféleségében gyökereznek. Ha a médiahatalomról, a pszichopolitikáról, a munka világáról vagy a társadalmi kitettségek legkülönbözőbb műfajairól ír is, egyszerre és árnyalt elkülönítésben szólaltatja meg azokat a hangzatos motívumokat, amelyektől a gondolkodó ember késztetést érezhet a tudott vagy sejtett világképek kétértelműségéről. Sajátosan értelmiségfilozófiai tónusú az egész, de áthatja a sajtóreflexiók, a tudományos tézisek, a nagy filozófiai rendszerek és kis bölcseleti megfigyelések megannyi hangtartománya is.
Byung-Chul Han dél-koreai származású német filozófus kötetei szinte természetes folyamatok eredménye, hogy a társadalom mostanra kiégett, a munka kényszerét egykedvűen és együttműködően fölcserélte a kényszerrel végzett önkizsákmányolásra, a gondolkodás és kételkedés eszközeit az elfogadás, a „lájkolás” és a megfigyelés készletére, az egészségtudatot a betegségérzetre, a karcos felületeket a csiszoltakra, a tétova képzeteket a képtelen vizuális kínálatra, s mindezek mellett a korábbi immunológiai paradigmát (vírusok és betegségek, bizonytalanságok és ellenhatások egyensúlyát) átváltotta egy tévesen szabadságként megélt individualizmusra, amelyben a puszta fogyasztói érdeklődés a kiszolgáltatottság teljes készletére cserélhető lett. Mindebben főszerepét látja az infokommunikáció és totális manipuláció egész fegyvertárának, a készen kapott „tudásnak”, a hihető teljesség olcsó hozzáférésnek, a képekről való képzetek helyetti képtelen készletek tömegének. A kötet a digitális képek fertőzését mint indulatokat elősegítő, a kommunikációs trágárság kínálatát az esztétikai befogadás révén agymosó jelenségként ezzel a kulcsmondattal fejezi ki: „Az okostelefonok optimalizált felületein árván tükröződünk”.
Han A szép megmentése című kötete[1] a hazai könyvpiacon a harmadik mű, melyben a társadalmi termelés Marx utáni időszakának elméleti tételeit, kapitalizmus-kritikáját, a neoliberális társadalom pszichopolitikai manipulációját a kiégést, az önkizsákmányolást és az orvosi-gyógyászati piacnak kitettséget követően az esztétikai jelenségek széles körét veszi nagyítója alá. Magabiztosan érvel amellett, hogy a szépből pornográf tartalom lett, a művészetből árucikk, az értékekből érdek, a szem érintkező funkciójából fogyasztói függés, a személyességből kitettség, a gondolatok ellentmondásos tartalmaiból pedig simára csiszolt felületek kölcsönös és érdektelen tükröződése…
„A simaság a jelen kézjegye. Összeköti egymással Jeff Koons szobrait, az iPhone-t és az intim szőrtelenítést. Miért tartjuk ma szépnek a simaságot? Az esztétikai hatáson túl egy általános társadalmi imperatívuszt tükröz. Ugyanis a mai pozitív társadalmat testesíti meg. A simaság nem sért. Ellenállást sem képez. Lájkot követel. A sima tárgy megsemmisíti ellentettjét. Minden negativitás kiküszöbölve. Az okostelefon is a simaság esztétikájának engedelmeskedik. /…/ Ez a simulékonyság és ellenállás-nélküliség a simaság esztétikájának lényegi vonása…” (7. old.)
A „negativitás” Han szótárában a tartózkodó, meggondolásra vállalkozó, másként is látó, ítéletmondás előtt reflexióra érett viselkedésmód, mely teljességgel ellentétes a jóváhagyó és a gépies jóváhagyást időráfordítással helyettesítő, odaforduló, mérlegelő, belátó és ellenvéleményező attitűddel. Ezúton ugyanis a közlésmódok banalitásai, netán a rábeszélő apparátusok önkéntes beengedése a létszféra intimitásába teljesen ellehetetlenül vagy megnehezedik – ezáltal az információ-forgalom akadályává, nehezítőjévé is válik. De ha mindezt a befogadói oldalon mint esztétikai élményt, a szépség megtapasztalásának esélyét tekintjük, bizony abban a modern világ sérülékenységi komponensei csupán mint azonnali és ezzel meglehetősen időleges tetszés lakoznak, a mindenkori és egyoldalú elfogadással viszont a jóváhagyásra épülő egész rendszer megerősítést kaphatna.
„A simaság nem korlátozódik a digitális készülékek külsejére. A digitális készüléken keresztül zajló kommunikáció is le van simítva, hiszen mindenekelőtt szívességeket, tehát pozitivitásokat cserélnek. A megosztás és a lájk kommunikációs simítóeszközök. A negativitásokat kiküszöbölik, mert a felgyorsult kommunikáció akadályát képezik…” (8.). S mert a simaság itt a közös többszörös, mindent ehhez már a rendszer, továbbá kiterjedéseihez: minden lájkolt tehát, „nincs katasztrófa, nincs sérülés, nincsenek törések, nincsenek szakadások, varratok se. Minden lágy, sima átmenetekben folyik össze. Minden lekerekítve, lecsiszolva, lesimítva. /…/ Nem nyújt semmit, amit értelmezni, megfejteni vagy meggondolni kellene. A lájk művészete…” (8.). Vagyis minden, amivel „kapcsolatban nyilvánvalóan nincs szükség ítéletre, értelmezésre, hermeneutikára, reflexióra, gondolkodásra”, eleve nyerőbb, mint a direkt helyett az árnyalt, a tömegpiaci helyett az egyedi, a lájk helyett a kételkedés válasza. A hiba kiküszöbölése nemcsak hatékonysági, piaci, termelési kérdés, hanem esztétikai értékké is válik. Ezért azután „a simaság esztétikuma” szükségszerűen „érzésteleníti” az addig bevált esztétikai tapasztalatot, elkeni és lealázza a tudat gyengéit és kétkedő-sebezhető reflexeit, sebezhetetlenné teszi a befogadót akkor is, ha a művészi kifejezés éppen erre irányult (Madonna-ábrázolások vagy szentképek tipikusan ilyenek, de portrék ezreit kínálja a művészettörténet, melyekben nem a mai kor szerinti „sima szépség”, szőrtelenített felület és ránctalan öregség a nyerő, hanem a képzelet kalandja a valódi és a tükrözött között. és elerőtleníti a tudatot, a művészet nem tud megsebezni). Így lesz áldozattá a képzelet, melyet a „mindent láttatás” nyom el, vagy a rémület és félelem tükröződése, mely éppen „az élvezet” akadályozná – egészen az ember adattá válásának, az adatbázisok numerikus mutatóinak képtelenségéig, ahová művek és filozófiák, értékek és normák csak úgy kerülhetnek be, ha számszerűsítik és hasznosítják őket. Ezért is él Han e kötetében a kanti fenséges fogalmának fölidézésével, Hegel „szabadság gyakorlataként” felfogott művészet-értelmezésével, Proust narratív emlékezetre épülő közlésmódjával, Heidegger létigazságának példájával, Adorno törékennyel szembeni megrendülésének fogalmával, majd Walter Benjamin közelképkritikáját és Roland Barthes sérülésesztétikáját is megidéző példáival. Viszont a műalkotásokat jellemző „negativitás, amely távolságtartásra késztetne”, mindezek ellenében ma leszavazásra kerül a „sikeresség” és hatékonyság nevében, ugyanis az esztétikai ítélet szemlélődő távolságot feltételez. A simaság művészete ezt megszünteti… /…/ A simaság csak egy kellemes érzést közvetít, amelyhez semmilyen értelem, semmilyen mélyértelműség nem kapcsolódhat. Kimerül a ’Váú’-ban, az olcsó és azonnali tetszés kulcsszavában” (10.).
A simaság, amely a befogadói oldalon „kimerül a nekem tetszikben”, még a csúnyát is simává teszi, a csúf sem lesz már „ördögi” vagy félelmetes, „hiányzik belőle a medúza-pillantás”, vagyis a vizuális kommunikáció az elleplezés és a leleplezés eszközére redukált pillantást is elvonja, „a képzeletbeli hullámmozgást” is szimplifikálja, a láthatóság tárgyává teszi a rejtekezőt is, testi mivoltában tárgyszerűvé fokozza le a mezítelent, pornográf közléssé tesz mindent, ami „fogyasztási vagy élvezeti formulává silányítható”.
„A higienikus ész fényében minden kétértelműséget, minden titkot is piszkosnak érzékelnek. A tiszta az átlátszó. Átlátszóvá válnak a tárgyak, ha az információk és adatok sima áramlásába kerülnek. Az adatokban van valami pornografikus és trágár. Nincs bensőségük, nincs hátoldaluk, nem duplafenekűek. Ebben különböznek a nyelvtől, amely nem teszi lehetővé a teljes élesre állítást. Az adatok és információk kiszolgáltatják magukat a totális láthatóságnak, és mindent láthatóvá tesznek. A dataizmus bevezeti a második felvilágosodást. A szabad akaratot feltételező cselekvés az első felvilágosodás hiedelemkészletéhez tartozik. A második felvilágosodás műveletté, adatüzemű eljárássá simítja, amely az alany legcsekélyebb autonómiája vagy dramaturgiája nélkül zajlik…” (18.).
Mindez kiterjed sok minden másra, egy egész kor közlésmódjaira, ízlésére, érzékenységére, értékeire, a szép ideájára, az igazság mint szép normáira, a színházi megjelenítés funkcióváltozására, a politikai retorikára, a „digitális szép” programozható jövőjére, a tárgykultúrától a közlésmódok esztétikájáig lényegében mindenre.
„Az információ a tudás pornográf formája. Hiányzik belőle a bensőség, amely a tudást kitünteti. Annyiban a tudás is negativitást hordoz magában, hogy nem ritkán ellenállással szemben kell kiküzdeni. A tudásnak egészen más időszerkezete van. A múlt és a jövő között feszül ki. Az információ ezzel szemben a jelen semleges pontjainak kisimított idejét lakja. Esemény és sors nélküli idő.
A simaság olyasmi, ami pusztán tetszik. Hiányzik belőle az ellen negativitása. Már nem ellentest. Ma a kommunikáció is elsimul. Információk súrlódásmentes cseréjévé simították. A sima kommunikáció mentes a másik és az idegen minden negativitásától. A kommunikáció ott éri el maximális sebességét, ahol a hasonló a hasonlóra reagál. A másikból eredő ellenállás zavarja a hasonló sima kommunikációját. A simaság pozitivitása felgyorsítja az információ, a kommunikáció és a tőke körforgását…” (19.)
Így hát attól, hogy „fokozódó illékonyság” jellemzi immár nemcsak a pénzpiacokat, de az állandóság és tartam minden lényeges elemét is, (ezekből a kötet többet is sorra kerít, de Han más kötetei még intenzívebben illusztrálják) felmutathatóvá válik az ember mint kortárs szereplő, akinek a „radikális esetlegesség” még talán utolsó eszköze marad arra, hogy „a simaság esztétikája”, „a digitális szép”, a leleplezés és a sérülés vagy a „katasztrófa esztétikája” kérdései révén „a szépség mint igazság” igazságát is előtérbe hozza, ide értve „a szép ideája”, „a szép politikája” kérdésköreit egy-egy önálló esszé-fejezetben, s eljusson végül „a szépség mint reminiszcencia” kérdéséhez, az emlékezet funkciójához, az összevetés és hasonlítás öröméhez, vagyis ama (talán még utolsó előtti pillanatban vállalható”) feladathoz, hogy megtanuljuk becsülni az „elidőzni a szépnél” lehetőségét, a hűség felelősségét. Mert – mint a kötet záró mondata önálló tartalomként is kiemeli – „A szépség megmentése annak megmentése, ami leköt” (107.).
Han könyve sok-sok hangzatos, nyelvileg precíz és választékos (Csordás Gábor fordítása is fölöttébb leleményes és izgalmassá teszi a szöveg egészét), így ha megannyi pontján sarkított-poentírozott kijelentésekkel szembesülünk, az nem a szalagcímek érdektelen közlése. Így hát bárminő vitathatóságot rejt is, annak haszna már azé, aki olvassa és értelmezi, elidőz és fölfedez, megbecsül és gyönyörködik. Han kötete akár a liberális piacgazdaság haszonelvű befektetőinek is nyereség lehet, mert kelendő, simára problematizált, önkritikusan és hatalomellenesen pajkos filozófiai esszé-füzér. S ha érdesnek tetszik olykor néhány retorikai megoldása, az nem egyéb, mint serkentés a máskéntgondolásra, lekötése annak, ami kritikai derűként a szépség megmentőinél még elvárható készlet maradt.
Mert a megértésre szánt elidőzés csakis azok eszköztárához tartozik, akik magánál a könyvnél, gondolatainál, kritikai performansza lehetséges céljainál teszik föl saját kérdéseiket, s megkeresik rájuk a nem simakodó válaszokat.
(Byung-Chul Han: A szép megmentése, Typotex, 2021. Fordította: Csordás Gábor)
(Megjelent a Pannon Tükör 2021/6. számában.)
