Szállás szívtájékon
Valahol méhen kívül helyezkedtünk el már
a fogantatás pillanatában.
Rosszkor rossz helyen – szól a közhely, ugyebár.
Túl későn – túl korán. Igen, ezt is ismerjük.
De ez mind csak valamiféle magyarázat egy olyan
ügyben,
amelyben igazából hiábavaló erőfeszítés
valódi magyarázatokat találni.
Talán ott a konyhában állva, amikor először
szembenéztünk egymással
még sarkon fordulhattam volna,
eloldva magamat a tekintetedtől.
Vissza, vissza a biztonságos tudattalanságba.
Igen, az volt az utolsó lehetőségem,
mert amikor másfél órával később kifelé tartottam a kapun
– már elvesztem.
Hol fogannak bennünk az érzéseink
és hol hordjuk ki egymást magunkban?
Vajon az érzés már korábban megfoganhat
– méhen kívül – még mielőtt tudnánk,
hogy minek is csinálunk szállást szívtájékon?
először.
Hogy jobb lett volna nem túlélni.
Az egyre sűrűsödő sötétségbe ugrani,
belezuhanni a legmélyebb pillanatba.
Ott, ott a konyhakövön ülve
ott kellett volna feloldódni,
abban a nálunknál nagyobb akaratban,
ami végül így is maga alá temetett minket.
Ott, ott kellett volna megérteni
mi vár ránk egymás nélkül,
amikor simogattam
a meztelen hátadat
a forró tenyeremmel
és először mondtam ki, hogy.
(A szerző portréját Tóth Bence Márton készítette.)
