Meg se kell számolnom, mert mondja, tizennégy bibije van. A legutolsó bevetésről négy, a csuklóján, az állán és a két térdén, elesett a betonon. Tegnapról is négy, a két lábfejéről égett le a bőr a pontokon, ahol a forró csúszdához ért, amikor megpróbált hátrafelé térdelve lecsúszni. A másik hat a rendes ügymenet, kék-lila foltok a végtagokon, a homlokán. Már nem divat, de pár hete az egyik barátnőjével a kutyás játék volt a menő: egy madzag két végét veszik a szájukba, húzzák, cibálják, ugatnak, vonítanak hozzá. Statikuscsemege: mennyit bírnak a mozgó tejfogak, mennyire szorít, aki győzni akar. Egyelőre minden foga a helyén, kicsit sürgetné is a dolgot, mert a nagyok már büszkén mutatják a híjakat. Ilyesmik gyötrik a testét, még semmi nem fájt neki annyira, hogy utána féljen tőle.
Már megvan az igény a hierarchizálódásra, viszont még folyamatosan változik az erősorrend. Zavaros helyzet, mert gyakran a nagycsopisokkal lóg, a velekorú középsősöknél mostanra jó egy fejjel magasabb. Innen, hogy néha összezavarodnak a dolgok, mi várható el tőle, mi nem. Pár napja volt egy eset, öten akartak hintázni a négyfős gumihintán. Az egyik nagycsopis barátnője átadta a helyét, indítottam volna a forgást, amikor ő is leugrott, megnézni, mi van az egyik játékházban – és én a barátnőjét kérdeztem, vissza akar-e jönni a megüresedett helyre, nem pedig a sajátomat, hogy tényleg és végleg elment-e. Másodpercek alatt torlódott össze minden: benne a megbánás, hogy könnyelműen leugrott, a düh, hogy rendelkezem a helyével és a félelem, hogy ha ilyen könnyen kiszervezem a helyét egy másik gyereknek, őt szeretem-e még jobban; bennem a méltatlankodás, hogy három gyerek lóg a szeren a szeszélyei függvényeként, miközben ő a hintapörgető lányaként kivételezett helyzetben van, és a vágy, hogy elmondjam neki, hogy őt szeretem jobban. Aztán a körülmények hatalma győzött, hiába hagytuk volna a francba mindketten az egészet, visszamászott, mert azt hitte, azt akarom, megpörgettem, mert azt hittem, azt akarja, de ne túl gyorsan, mondja, miközben hárman kérték, hogy de gyorsan, amiből persze egy senkinek sem jó gyorsaság lett, közben ő elkezdett sírni, hagyjuk a francba, gyere, nyugodjunk meg, váltottam magyarra, de neki volt igaza, ha benne vagyunk a helyzetben, és benne vagyunk, és ha benne akarunk maradni, ahogy ő benne akart, nekem meg végül is mindegy volt, játszótérre nem a magam örömére járok, akkor a helyzeten belül kell megoldanunk a dolgot. Meg egyáltalán, nem kell neki extrawurst lelkizés, pörgessem, csak ne olyan gyorsan, mit lehet ezen nem érteni. Ilyesmik karcolják, gyúrják a lelkét, még semmi nem fájt neki annyira, hogy utána féljen tőle.
Közben érdeklődik, hogy hívták a másik nagyanyját, azt, aki meghalt, a másik nagyapját, akivel soha nem találkozott és valószínűleg nem is fog, mi a különbség a között, ahogy ukránok élnek egy másik országban és aközött, ahogy mi, mit jelent az, hogy részeg, meghalt-e a barátnője, aki két napja nem jön oviba, mikor olvashatjuk el A kislány, aki mindenkit szeretettet. Szóval gyűlnek a tabuk a tudata körül is, egyelőre sikeresen cselezgetünk a hazugságok és frontális ábrázolások nyomása alatt, még semmi nem fájt neki annyira, hogy utána féljen tőle.
Aztán ki tudja, mennyi ragad rá abból, amit csak úgy lát. Talán két hónapja, hogy a szomorúság, boldogtalanság, magány hármasból csak az utolsót érzem. A válságkezelés után meghökkentően sok mindent találok a régi helyén. Reflexből tudom be a véletlennek, hogy túléltem egy húsz százalékos létszámleépítést, holott az interjú része volt egy IQ-teszt, a felkészülés részeként én is megmértem magamnak, és ennek alapján indokolt volna azt hinni, kellek nekik. Reflexből tudom be a butaságomnak, hogy három folyóirat udvarias emlékeztetőimtől függetlenül sem válaszol a nekik küldött kéziratra, mintha húsz év publikálás után még mindig nem tudnám, hova kerültem. Reflexből lassítom a társkereső-regisztrációmat, mintha csak azért, mert nem a legfontosabb, már nem lenne fontos. Pihenésképpen képzelgek a megérkezésről, ahelyett, hogy csak úgy mennék, hogy majd megérkezzek. Volt, ami annyira fájt, hogy félek tőle. Nem szégyen, de azért nem is hagyhatom ennyiben.
Szeretem a jód adys nevét, barnásvörös színét, rozsdás szagát. Valahányszor találkozom vele, azt érzem, valaminek a nehezén túlvagyok. Ez a reflex is ott van a többi között, amióta kivették a vakbelemet. A jód a túlélés markáns, józan hírnöke. Amikor fogkrémmel és nyállal keveredik egy ötéves bátor tanyálásban felsebződött álla alatt a mosdókagylóban, olyan, mint a Metallica: Load borítója.
