Az orosz nagyregények főhősei Istenhez képest olyanok, amilyenek; az Aranyszázad archetípusai számára maga az élet ölti fel álom, szerencsejáték vagy regény formáját. Nem tudom, a nyelvet, a közeget vagy engem jellemez-e, mindenesetre a csábítás, hogy mindent, de legalábbis Magyarország történelmét megírjunk, számomra egyre inkább a lakásfelújítás kérdésére adható válaszok körül jegecesedik ki. Annyira vagy eleven, amilyen idős a legutolsó tipli az otthonodban – emelt szint: ugyanez a legelső tiplire. A pokol: mindenki, aki ingatlanokról beszél. Mondd meg, mikor festettél ki, megmondom, ki vagy. Már ha érdekel, de mi másért olvasnál nagyregényt? Az élet bojler, Glett és vakolat, Az elmés hidegburkoló.
Polifonikus szerkezetben: A Temesi-testvérek. Ádám, a legidősebb, az évszázados hagyomány őrzője, felújítót életében nem látott, nyíltan büszke rá, hogy nem is fog. Jól van az úgy, legyint radiátorra, csempére, plafonra, vécétartályra és garázsajtóra. Ki nem dob semmit, még lakása kétségtelenül működésképtelen kellékeit sem, legfeljebb vesz helyettük másikat, ha megbizonyosodott arról, hogy nélkülözhetetlen funkciót látnak el. Ettől a folyamatos gyarapodástól otthona még telítettnek, gazdagnak is hathatna, egy önálló világ, ami örökké tart, minthogy a benne lévő tárgyak még használaton kívül sem szűnnek meg jelen lenni. És mégsem ő az ország. Egyedül senki nem az ország, épp ez a lényeg. A lakásán kívüli világ irritálóan újnak, működőnek tűnik, és ő, mintha télikabátban tavasszal, emésztő honvággyal kapaszkodik kint mindenbe, ami elromlott. Ebben a keresésben nincs nyugvópont, ciklikusság, mert, mint a függők általában, egyre nehezebben érzi magát otthon. Idővel egyre határozottabb vonásokkal képzeli el a halált, fázisceruzával, vakolókanállal érkezik, többórás késéssel és félrészegen. Mindegy, hogy a teret, ahol végül egy szívroham formájában lebírja majd őt a szorongás, Kossuthról vagy Petőfiről nevezték-e el, idegenebb akkor sem lehetne, ha az ő, Temesi Ádám nevét viselné.
Az itt elmondottak egy vázlatot alkotnak, így a középső testvér neve – az ábécében előre haladva – egyelőre lehet Barna. Figyelte, Ádám hogyan csinálja a dolgait. Látta bizonytalanságát, rosszul viselt és még rosszabbul elviccelni próbált szégyenérzetét. Barna a maga részéről három esélyt adott a, magában is nagybetűvel mondta, Jó Mesterembernek, hogy jelét adja létezésének, az utolsó próbálkozás után feladta. Azóta amit tud, maga végez el. Csak új építésű lakást vesz, hogy aztán felújítandóra lakja le, hol kisebbe költözik, hol állja a különbözetet. Ha külföldiekkel ismerkedik össze, minden esetben elmondja, mit jelent a neve, figyeli a szemüket, magában tűnődik, eszükbe jut-e róla a szar.
Csaba a harmadik, az, aki beleáll. Megtanulja, mire alkalmas és hajlandó ő és mire nem, az első árajánlatból hozzávetőleges pontossággal kikövetkeztetni, mennyi lesz a vége, hogy beszéljen a szakikkal úgy, hogy ne verjék át, ahogy azt is, kit, mire használhat, hogyan kell figyelmeztetni őket arra hogy ne igyanak, anélkül, hogy bosszúgányolás vagy más önsorsrontó betyárvirtus legyen a vége. Ez a tanulás élethosszig tartó folyamat, közben elszúr ezt-azt, túlszámlázzák, átverik, elrontják, berúgnak, büntetik. Ahogy tanul, egyre kevésbé, de egy kicsit mindig. Egyvalamiből nem enged: zsebbe soha, semmit. Ő lesz a pozitív példa, valamit ki kell találni, hogy hihető legyen, alkoholizmust, dührohamokat vagy magyar mércével is kiemelkedő magányt. A végén mosolyogni fog, ebből én nem engedek.
Kell még valami öreg, aki meghal, magtalan horthysta nagybácsi, az ő lakása körül forog a cselekmény. Hagyatéki tárgyalás, gyöngybetűvel írt, a keltezésig hazug levelek bármiről. Egy könyvbemutató, legyen az elviselhető mértékben meta, de közben azért érződjön, hogy ez az élet az igazi, vagy legalábbis nincs helyette másik. Meg persze nők, de csak a háttérbe, ez Magyarország. Válsághelyzet, szóval játszódhat akármikor.
Ja, legvégül ott van Dani, aki villanyszerelő. Na, ő lesz az ország.
