Írt az itteni nyugdíjfolyósító, hogy nem tudják, mi mindent csináltam tizenhét éves korom, 2001. március 24-e és a német munkaerőpiacra lépésem, 2020. február 9-e között, tölteném ki a lyukakat, legalábbis a jövőbeni nyugdíjam szempontjából releváns elemekkel. Számítottam ilyen kérdésekre, ha nem is pont tőlük: a szívós későnyári meleg, céges karrierem lassú, relatív és érdektelen felívelése, a gyereknevelés szobahőmérsékletű boldogsága és a társkeresés egyre hamarabb és magabiztosabban átlátott zsákutcái mostanában kiszámíthatóan lüktető ritmust adnak a napjaimnak, és ebben a ritmusban halad a válóperem is.
Kiderült, elég, ha egyikünk fogad ügyvédet, leírtuk neki, hogy szeretnénk, vita semmi, gyerek felesben, tovább, ahogy eddig. A jövedelmünk és a vagyon vitatott része alapján kiszámolta, mekkora tiszteletdíj jár neki, az ennek megfelelő komótossággal el is járt, egy, a rendes ügymenethez tartozó kérdés van még, a nyugdíjhozzájárulás-kiegyenlítés. Amire nem lehet csak úgy azt mondani, hogy bíró úr, leszarjuk, úgyse fogunk nyugdíjat kapni, mert addigra elöregszik a földrész – nem, mert ők kiszámolják, melyikünk-mennyit fizetett a házasság alatt, és azt kiegyenlítik. Ebben a helyzetben nem igazán tudjuk, melyikünk golyói vannak a másik kezében (én tovább voltam egyedüli kereső, de ő Németországban volt az), az sem tiszta, mennyi maszatolás fér bele (ha fizettem nyugdíjjárulékot a Lispector-kritikáért járó 10,000 HUF után, hát, most cseszhetem). Mindenesetre a bíróság szólt a nyugdíjfolyósítónak, a nyugdíjfolyósító megnézte a kartotékomat, és felszólított a mintegy tizenkilenc évnyi lyuk betömésére. Könnyen ment, a feladat kicsit egybevág az első randevú tematikájával.
2001-2003: középiskola, hozzájárulás nélküli tevékenység (Budapest, Magyarország). Nemrég szerepelt a hírekben a gimnázium, ahova akkoriban jártam. Mint egy szolidáris társadalomban, ahol mindenki másról gondoskodva van, tarháltak a szülői közösségtől, hogy róluk is legyen, ótédéká felkészítés, a szokott nívó immár kérdésesen tartható. Írtam a honlapjukra egy féldeci utáni, viszonylag vállalható anyázást, elitizmus, ha én rózsa volnék, mire fel polgári éthosz stb. Reflexből is tartjátok ti a nívót, tubicáim, írnám most, de már az előzőt is minek.
2003-2009: egyetem, hozzájárulás nélküli tevékenység (Budapest, Magyarország). Az Első Egyetem Első Kara. Az élet iránt támasztott igényeimről sokat elmond, hogy talán ott voltam a legboldogabb.
2009-2011: nem regisztrált álláskereső (Salamanca, Spanyolország). Csurranó-cseppenő magánórák, napi három-négy óra komolyzene, jobbára élőben, ismerkedés a másodrendű frissességű húsokkal, akkor láttam először A drótot, maradtam annyira egyedül, hogy naponta kétszer mentem boltba, addig is egy térben vagyok valakikkel. A végén kaptam egy állami kutatói ösztöndíjat, mintha az univerzum Szőcs Gézán keresztül üzenné, azért csináld csak tovább. Adómentes.
2011-2018: ***** Hungary Kft (Budapest, Magyarország). Ehhez be tudtam scannelni a búcsúlevelet is. A HR Manager nevére emlékeztem, volt katonatiszt, egyetlen mondatát őrzöm – mit mondasz a pici száddal?, meglehetősen utáltam a nőt, akinek mondta, mégis elég volt ahhoz, hogy költőgyerek, öcsisajt, pinát növesztő köcsög előbb akarjak lenni, mint férfi az ő szemében.
2018-2020: regisztrált álláskereső, háztartásbeli (Budapest, Magyarország, Berlin, Németország). -És ha el szeretnénk menni egy másik országba, itt jeleznem kell? -Legálisan szeretnének elmenni? Itt elgondolkoztam, mi lenne, ha azt mondanám, nem. “Akkor van egy kis gondunk”, ahogy Rátóti Zoltán-Benicio del Toro mondja a Trafficban? Vagy átad egy névjegyet, hogy ha kiérek, hívjam fel, és mondjam, hogy Vöröskarom küldött? Végül: -Természetesen legálisan. -Nem kell jelezni semmit, itt írja alá, hogy kilép a rendszerből. Aláírtam, ott.
Valamikor jövőre jön majd egy pecsétes papír arról, hogy elvált vagyok. Nem számítok arra, hogy bíróságra kelljen mennem. Nincs pör, se mentőtanúk, se beavattatás, se megvilágosodás. A gyűrűmmel sem csinálok semmit, ott van valahol a fiókban a Magyar Real Madrid Szurkolói Klub 006-os tagkártyája (1998), a sorozási határozatom (A/1 besorolás, 2003) meg a Kinizsi utca 37-ről lelopott magyar zászló mellett (nem voltam hang, 2004). „Aki voltam, nem vagyok.” (T.J.)
