Homo habilis
Az első ember, aki rájött,
hogyan használja a kezeit,
kiment a színpadra meghajolni.
Senki sem tapsolt.
Homo erectus
A hegytetőn érte az éjszaka. Ott aludt el a hideg, rücskös köveken a szabad ég alatt. Születő csillagok fényénél. Pár óra múlva arra ébredt, hogy gurul. Le a kövekről, le a csúcsról, le a gerincről, egészen a völgyig. Aztán átgurult a völgyön is és megállt a következő hegy lábánál. Majd gurult tovább. Fel a gerincre, fel a csúcsra, fel a csúcs legrücskösebb köveire. Csak gurult és gurult. Hegyeken át, völgyeken át. Vadrepcemezőkön, sekély medrű kispatakokon, tölgyeseken, bükkösökön, nyárosokon, nyíreseken át. Nyúlüregen, farkasodún, szamócáson, jégbarlangon át. Tücsöklyukakon, csalánosokon, mocsarakon, vadcsapásokon át. Végül nekiütközött egy kétajtós konyhaszekrénynek. Akkor felállt, leporolta végtagjait, kiegyenesítette a hátát és felrakta magát a legfelső polcra.
Homo sapiens
Mindenkit meg akart tanítani beszélni, hogy a szederbokrok, a nádkerítés és a gipszkartonfal mögül is kifülelhesse, mikor róla beszélnek. Rövid meséket és mondókákat suttogott a sülő vadhúsnak, az édesgyökérnek, a bogyósgyümölcsöknek. Ezekkel etette családját és kutyáit. Gyomruk kitágult, állkapcsuk megerősödött. Róla senki nem szólt semmit, de egyre gyakrabban vesztek össze a maradékon. A hajnali csöndben a teflonedények aljáról súrolta a megdermedt fűszeres pácot és felesleges szavait a visszhangnak dobálta oda. Egymás nyelvein hallgattak el.
Homo sapiens sapiens
Megismételték a saját hibái,
mielőtt megismételhette volna őket.
Homo ludens
A majomketrec tetejéről csüngő liánok árnyékában ült és a hüvelykujjával játszadozott. Hajlítgatta, markolászta, megszaglászta, az orrába is bedugta, harapdálta, majd a kiserkent vért nyalogatta róla, kipiszkálta a körme alá gyűlt piszkot és az odaszáradt sármorzsákat, szórakozottan dobolt vele a földön. Amikor megunta, elhajította jó messzire. Letépte a másikat is és azzal játszott tovább.
(Megjelent a Pannon Tükör 2021/3. számában.)
