Van, ami erősebb, mint az emlékezés.
A rothadó barna rétegek között megmozdul valami
és megpiszkálja vaskos, fehér végemet.
Ahogy kiszakadok a száraz burokból, a bizsergés egyre
erősebb, s ahogy elváltozik a törekvés színe,
Úgy lesz egyre hidegebb és morzsoltabb fejem fölött
a sűrű egyveleg.
Bennem csomósodik meg a hártya
és a hártyában a kényszer.
Benne zöldes szegélyű öntudat, darabkái sárgák,
vonzók, aprók.
Hártyám a hidegben felszakad, darabjaim szétnyílnak,
elterülnek a tágasságban. Megtölt a szín, meleg.
Ahogy visszanézek magam alá, ismerős a becsapódás,
rezgő szárnyak és szőrök ráznak meg, leseprik rólam a sárgát,
elrugaszkodnak rólam.
(Megjelent a Pannon Tükör 2020/1. számában.)
