„– Azt hiszem, visszavágyik a fjordokhoz.
– Visszavágyik a fjordokhoz? Hát miféle beszéd ez? Mondja, vajon
miért esett rögtön hanyatt, amikor hazavittem?
– A kék norvég szeret a hátán feküdni. Gyönyörű a tolla.
– Vettem magamnak a bátorságot, hogy megvizsgáljam ezt a madarat,
és kiderült, hogy csak azért ült rajta a hintán, mert maga odaszegezte.
– Hát persze, hogy odaszegeztem! Ha nem szegezem oda, szétfeszíti
a rácsot és huss.”
Monthy Pyton-csoport: Papagáj-jelenet (Galla Miklós fordítása)
– Jó estét. Meddig akar menni?
– Jó estét kívánok. A végállomásig. A Széll Kálmán térre. De elmúltam hetvenéves, úgyhogy nem kérek jegyet.
– Maga? Maga elmúlt hetven? Kötve hiszem! Na, ne vicceljen velem. Mutassa az igazolványát!
– Nincs nálam, sajnos otthon felejtettem.
– Akkor döntse el, hogy leszáll, vagy jegyet vesz.
– Lehet kártyával fizetni?
– Azt nem. Csak készpénzzel.
– De ez itt nem egy kártyaleolvasó?
– Csak a helye. Majd talán tavasszal fel is szerelik. Na, utazik, vagy leszáll? Ne várakoztassa itt az utasokat.
– Várjon egy pillanatot. Itt a bankkártyám. Ezen talán rajta van a születési dátumom.
– Ez meg milyen bankkártya?
– Norvég, tudja…
– Norvég? Ez egy norvég bankkártya?
– Igen. Mivel norvég állampolgár vagyok, harminc éve ott élek, de magyar állampolgár is, mert magyar vagyok, igaz, hogy Szlovákiában születtem, de…
– Norvégia nem az Európai Unió tagja. Úgyhogy magára nem is vonatkozik a kedvezmény.
– De megnéztem, egy egyezmény alapján vonatkozik. Tudja, a schengeni egyezmény alapján…
– Tudom. De magának nincsenek okmányai. A busz meg kihűl.
– Várjon, megnézem, van-e még nálam valamilyen igazolvány. Tudja, uram, épp csak kiugrottam egy megbeszélésre a barátnőmhöz, azért nincs nálam az útlevelem.
– Várjak? Pedig láttam, hogy nagyon sürgős volt, hogy elérje a buszt! Tudom, hogy megelőztek. Hogy a barátnője elém vágott a kocsijával. Nehogy azt higgye, hogy nem vettem észre az előző megállónál! Nem vagyok madár.
– Szerettük volna elérni. Ilyenkor annyira ritkán jár itt a busz. Nézze, még van nálam egy oslói olvasójegy…, de ezen is csak a nevem szerepel.
– Na, ne szórakozzon velem. Egy norvég olvasójeggyel akar utazni? Van pénze, vagy nincs pénze? Indulnék.
– Máris…, nem az olvasójeggyel csak a születési évemet akartam… A kabátzsebemben…, nézzük csak. Igen, egy százas, meg még egy, ez egy kétszázas, igen, ez négyszáz…
– Az kevés lesz. Ha nincs még egy százasa, szálljon le. De hamar. Ne húzza tovább a drága időt.
– Szia, segíthetek? Láttam, hogy nem indul a busz, gondoltam…
– Jaj, de jó, hogy megvártad, igen, ha kisegítenél egy százassal… itt… valamiért nem lehet kártyával fizetni. És azt sem hiszik el, hogy elmúltam hetvenéves.
Kép: Liisa Hietanen, kortárs finn képzőművész textilszobrának részlete
