Jobb lesz rögtön az elején tisztázni, hogy nincs itt semmiféle nyelvi játék. A bűncsel nem önkényes nyelvi lelemény, a képző mókás lehasítása, az új szó megtalálása feletti céltalan örvendezés. A bűncsel, az bűncsel. Olyan cseles bűn, amelyiknek az elkövetője éppen elég ravasz ahhoz, hogy bűnét úgy kövesse el, ahogy a kötéltáncos a vékony drótkötélen egyensúlyoz. Az ártatlanság és a gonoszság vékony határán billeg, cselekedetének bűnössége ember számára szinte bizonyíthatatlan.
Most csak egy bűncselsorozatot mesélek el. Néhány éve vidéken töltöttem pár napot, majdnem egy hetet. Egy faluban, egy olyan megyében, amelyik rajta van a legszegényebb európai régiók térképén. Elhagyatott falu, pedig még mindig vannak munkahelyek. De a házak – az egyszerű, tornácos házak, a polgáribb, szecessziós házak – jó része lakatlan, elhagyatott. A kert növényei szép lassan visszahódítják a területeiket, a fák, a szőlőindák benőnek a kitört ablakon, áttörnek a bomló vályogon. Idegenek ritkán járnak erre. Mások is ritkán járnak erre. Ilonka hétszámra nem is találkozott senkivel. A férjét kivéve. Meg Verus nénit, a szomszédját. A férje szívbeteg, amikor ott jártam, kórházban volt éppen. Ami azért volt jó, mert nem tudta verni Ilonkát. Ilonkát, a kövérkés, ősz hajú, epilepsziás asszonyt azért szokta verni, hogy ne kurválkodjon. Hogy biztosan ne. Senkivel. Se a postással, se mással, míg ő odajár a boltba, a patikába, időnként ügyet intézni a legközelebbi városba. Az több óra a busszal. Azalatt ki tudja, Ilonka mi mindent nem csinál. Így meg szépen eltesz-vesz a kertben, a konyhában. Így, hogy be van zárva. Mert azótától zárja, hogy az a cigányember megnyitotta a faluban a turkálót. Jaj, hogy az Ilonka milyen örömmel ment! Ott még az ő rokkantnyugdíja is elég volt erre-arra. Talált rögtön egy szép piros melegítőnadrágot, az van rajta most is. Persze, hogy felpróbálta. Ahogy azt a bordó, kötött szvettert is, amelyik olyan jól körbeéri a derekát. Ha megy estefelé bezárni a tyúkokat, azt kanyarítja magára. Zsebe is van, ami azért jó, mert Ilonkának gyakran kell megtörölnie a száját a sok nyáltól, kell neki állandóan a nagy textilzsebkendő, na, hát nem tehet róla, ha egyszer epileptikus. Azért kapja a rokkantnyugdíjat is.
– Nézze csak meg, Verus néni, mit akasztottam a kerítésre! – ezt kiabálta, amikor a tornácon ittam a kávét. Verus néni meg bent kavargatta a tyúkhúslevest ebédre. Így ismerkedtünk meg. Megdöbbentő látvány volt. Öreg, kövér, fogatlan kislány. A hangja is kislányos, a mosolya is. A fogatlan mosolya. Azért nincs foga, mondta szűkszavúan magyarázatképp Verus néni később, mert az ura kiverte. Hogy ne szájaljon. Na, ilyen emberek vannak. Nem lehet vele mit csinálni. Mivel az Ilonka epileptikus, könnyű azt mondani, hogy a rohamba verte ki magának a szerencsétlen. Hogy a kőnek esett. A sparheltnak. Mit tudom én. Verus néni kevés szóval és a tehetetlenség teljes belátásával beszélt Ilonkáról.
– Nem maradt ennek a szerencsétlennek senkije. Csak én – tette hozzá, és tejfölt tett az uborkasalátára. Mert aznap csirkepaprikást ettünk, ahhoz csinálta nekem. – De én is csak a kerítésen át találkozom vele. Amióta az ura zárja.
– Zárja?
– Hát. A turkáló óta. Akkor vette a fejibe, hogy az Ilonka megcsalja őt. Hogy kurválkodik. Mert felpróbálta a szvettert a turkálóban az előtt a cigánygyerek előtt. És hogy az a gyerek biztosan meglátta az Ilonka melltartóját. Az sem érdekelte, hogy az a gyerek az Ilonka fia lehetne. Attól az Ilonka még szerinte kurva, kiszámíthatatlan, bárkivel összeállhat. Na, azóta az Ilonka utcára nem teheti a lábát.
– De ez bűncselekmény! – kiáltottam fel. A hülye városi értelmiségi ahogy elképzeli. Verus néni legyintett.
– Nem lehet mit csinálni. Ki csinálna micsodát? Ugyan. Az ura, ha kell, orvoshoz elviszi, elkíséri, nincs nála gondosabb férj a faluban. Mindenki tudja. És hát tényleg le van százalékolva. Ha megkérdezné bárki, azt mondaná, Ilonka így van biztonságban. Hogy össze ne verje magát az úton. Árokba ne essen, patakba ne fúljon.
– Na de nem elmebeteg! Az meg, hogy epilepsziás, nem ok rá, hogy bezárja! Hogy ne mehessen sétálni se, boltba se! – hőzöngtem. Egészen feleslegesen.
– Ott a kert. Kimehet oda. Hozzám nem, de azért van a kerítésnek két oldala, hogy azon át beszélhessünk. Oda akasztjuk egymásnak a zacskóban, ha valamit adni akarunk. Amiből több termett. Ma Ilonka adta a patisszont, tegnap én adtam neki a zsenge kukoricát. Ugyan csak nyammogni tudja, mióta nincs neki elöl foga, de nagyon szereti.
– És nem lehetne valahogy mégis? Kiszabadítani?
– Kiszabadítani? Ilonkát? Minek? Mit csinálna a szabadságával?
– Nem tudom. De hát mégiscsak. Egy ember. Nem élhet rabságban. Senkinek nincs joga, hogy bezárja. Hogy verje.
Verus néni nekilátott a mosogatásnak. Ha van joga, ha nincs, ez van, mondta, de már inkább a mosogatószivacsnak, mint nekem. Ezzel mi az ég egy világon nem tudunk mit csinálni.
