Eszter régen érzett már hasonlót. Mert pont ilyet még nem. Vagy nem emlékezett rá. Lehet, hogy ha sokáig kotorászott volna a gyerekkori emlékképek közt, akkor rábukkan valami hasonlóra, de az is csak hasonlítana erre a mostanira. A szégyen úgy vágott belé, mint amikor valaki egy homályos szobából kilép a vakító nyári napra, és az éles fény fájdalmasan szembeszúrja. Eszter régebben gyakran kapott migrént az erős júliusi napfénytől, de mióta a klimaxon túl volt, megszűntek a migrének is.
Most viszont nem sütött a nap, ősz volt, szeptember, és ő újra egy iskolában találta magát. Az első nyugdíjas éve után hívták vissza. Azt az egy évet valóban nyugalomban töltötte. Hetente kétszer jógázni járt és beiratkozott egy balkonkertészeti tanfolyamra. Végre volt ideje nyugodtan megebédelni, lassan, komótosan megrágni minden falatot. Felemelő volt. Minden napnak tudott örülni, és ha belegondolt, utoljára gyerekkorában élte át hasonlóan az idő minden percét, a nyári szünetek végtelennek tűnő napjaiban. Örömei voltak persze közben is, mindenféle örömei. A diákok eredményei, vagy egy-egy jól sikerült óra, nem beszélve a teljesség saját gyerekeivel megtapasztalt élményéről. De erre, hogy minden perc abban a tempóban telik, hogy van ideje észrevenni, erre rég nem volt példa.
Aztán most megint itt van. Egy iskola csengetési rendje szerint szabdalja darabokra a napjait. Ilyenkor nincs idő elmélkedni, a nap annyira gyorsan telik el, hogy megdöbbenni sincs idő. Feladatról feladatra lépdel, mint egy hatalmas társasjátékban. A reggeli kávéjától egészen a késő esti fogmosásig. Nem akart visszatérni az iskolafalak közé, de az igazgatónő annyira kérte. Drága Eszter, segíts. Nem vagyunk elegen. Csak négy órában gyere, megcsináljuk úgy az órarendet, hogy legyen benne egy szabadnapod. Kötélnek állt. Az órarendjében valóban lett egy szabadnap, de az órái, három felsős osztály magyarórái úgy lettek elosztva, hogy két óra lyukasórája minden nap legyen. Hogy be tudjon menni helyettesíteni. Egyébként ingyen. Ezért tudott most kijönni kávézni. Mert ma éppen nem osztották be. És muszáj volt kilépnie az iskolafalak közül. Úgy érezte, különben megfullad.
Miska miatt történt. Illetve nem csak miatta, de a konkrét oka mégiscsak a kisfiú volt, akiről az alsós kolléganő elmondta, hogy korai kötődési zavaros, örökbefogadott kisfiú. A hátán még most is láthatók a csikkek nyomai. A sérüléseket korai éveiben szerezte a tulajdon édesanyjától. Valószínűleg ennek köszönhető, hogy az örökbefogadó szülők minden gondossága ellenére csak akkor hiszi el, hogy szereti valaki, ha legalább egyszer bántja. Gondolattal, szóval, cselekedettel, mindegy, csak érezze Misike az elutasításnak legalább egy árnyalatát. Egyébként enyhe értelmi fogyatékos, ne várjunk tőle sokat, úgysem fogja tudni elvégezni az általános iskolát. De a környéken nincs a számára megfelelő intézmény, és integrált oktatás ide vagy oda, a fejlesztő pedagógusok egész nap helyettesítenek, úgyhogy ne is reménykedjenek a kedves felsős kollégák, hogy valaki oda tud majd ülni mellé, hogy segítsen neki. Eszternek felkavarodott a gyomra. Hányingerét a tehetetlen és kétségbeesett düh okozta, de ezt nem volt ideje átgondolni, mert az alsós kolléga áttért Ildikére, akit öt éves kora óta az apja nevel, és akit az édesanyja nem tud magához venni, tekintettel arra, hogy nem tud egy saját lakást felmutatni. Eszter, amikor Ildikével találkozott, döbbenten tapasztalta, hogy a kislány érzelmi érettsége ott maradt abban az ötéves kori pillanatban, amikor az anyjától elszakadt. Most, hogy már három hete nap mint nap találkozott vele és Misikével is, pontosan értette az alsós kolléga beszámolóját. Igyekezett legyűrni magában az érzést, hogy mind a kettőt azonnal hazavigye magához. Egyre pocsékabbul érezte magát. Állandóan a tizenkét éves Ildike ötéves kori hangját hallotta a fejében, és Misike rebbenő tekintetét, a már csecsemőkorában megtört, törékeny fiútestet látta maga előtt. Rosszul volt.
Aztán, amikor kiment a kávézóba, sorba megjelentek mindannyian. Akiken nem tudott segíteni. Vagy azt hitte, hogy nem tud. Sorba, sorba. Előjöttek mind. Látta az arcukat, hallotta a hangjukat. Először Mariannt a gimiből. Akit alkoholista apja vert ki otthonról tizenöt éves korában. Az anyja egy fészerben lakott a kocsmaudvaron. Papírja volt róla, hogy elmebeteg, de nem volt hely a zárt intézetekben. A lány egy fiúhoz költözött, és minden délután és minden szombaton egy közértben dolgozott, hogy legyen pénze ételre, cipőre. A tantestület, egységesen falazott a törvénytelen állapotban, nem, hiába lett volna kötelességük, nem jelentették a gyámhatóságnak. Inkább segítették Mariannt, ahogy tudták, csak intézetbe, oda ne kerüljön. Annál minden jobb. Aztán Zoli. Ő is magát tartotta el tizenhat éves korától, egy nagyáruház raktárában dolgozott minden hétvégén. Az ő szülei is csontrészegek voltak minden áldott este. Ezt is takargatták a kollégákkal együtt. És Li Fu, a kis kínai fiú. Akit a szülei egy neki egészen idegen nevelőnőre bíztak, mert a kínai piac annyira elfoglalta őket, hogy nem maradt idejük a gyereket ellátni. Ez a svarcban neveltetés illegális volt, de itt sem tettek lépéseket. És jöttek sorban elé a többiek, elhagyott, elhanyagolt, sokat bántott gyerekek, akiknek segített túlélni a saját gyerekkorukat, de igazi segítséget nem adhatott nekik.
Most, mintha elhúztak volna egy függönyt a fejében. Az együttérzés, a támogatás nem volt más, mint saját lelkiismeretének enyhítése. Hogy ez milyen rohadt kevés. Hogy ez nem szolgáltat igazságot. Se Misike, se Mariann nem kapott elégtételt. Gyógyulást. Hogy ő és a kollégák a simogató részvétükkel csupán bűntársak voltak egy égbekiáltó bűnben. A vakító fényben irgalmatlan erővel tört rá a bűntudat. Azt most sem látta világosan, hogy mit kellett volna tennie, csak azt, hogy valami egészen mást. Kollaboráció helyett egy figyelmetlen, cinikus rendszerrel. Eszébe jutott egy jógaállás neve, amit múlt héten hallott a jógaoktatótól. A harcos. Ahogy Eszter felidézte a gyakorlatot, a stabil, mégis lendületes, bátorságot kifejező mozdulatot, minden porcikájában érezte, hogyan kellett volna beleállnia. Mint egy harcosnak.
A kép forrása ITT
