Méhes Károly: Kis szörnyek

Méhes Károly elbeszélésének első része a Pannon Tükör 2019/1. számában jelent meg. Itt a teljes szöveget közöljük.

1

Befejezte, nem csinál többé felesleges dolgokat.

Már este is érezte, csak még azt hitte, a pálinka- és sörfelhőkön át érkezett ez a nyugtalanság, ami végül megnyugtatta, de reggelre teljesen bizonyos volt benne, hogy ennek így kell lennie.

Felhúzatni magát egy csákányos felvonóval, csak hogy pár perccel később lecsússzon oda, ahonnan elindult?

Menjenek a barátok. De barátok-e az ilyenek? A szerencsétlenek még nem döbbentek rá. Nem, nem fogja felvilágosítani őket. Még azt hinnék, hogy térít. Soha.

Rosszullétre hivatkozott. Röhögtek is rajta, mi van, klimaxos öregfiú.

Felbattyogott a panzió második emeletére. Bement a fürdőszobába. És hirtelen megborzongott, ahogy elképzelte, hányan és hányan laktak itt előtte. Lent, az ebédlő falán látható egy 1423-as bevésés a falon. Belenézett a kádba, és lábakat látott, töméntelen mennyiségű lábat, női, férfi és gyereklábat vegyesen, ahogy tiporják egymást, csurog a víz, egyik lábfej sikálva mossa a másikat. Tocsogva topognak, mind itt vannak.

Kihátrált, könyökét erősen beütötte a nyitva hagyott szobaajtó kilincsébe. Odakapott, aztán az ajtót belökte, ugrott, hogy bezárja kulcsra, mert lépéseket hallott a folyosón.

Kettőre zárta, épp jókor, mert a lépések az ajtó előtt torpantak meg.

Uram, mikorra kéri a takarítást?

Nem kérek takarítást, felelte hadarva. Majd még hozzátette, Itt teljes rend uralkodik.

Értem, uram, jött a felelet, majd a léptek távolodtak.

Az ablakon túl szikrázott a kora tavaszi hegyoldal. Egy faház állt szemben, mellette a háznál legalább háromszor magasabb fenyő nyújtózkodott. A farakás maradéka már rendetlen, télvégi összevisszaságban hevert a fagytól felengedett, sáros földön.

Az ablakhoz rohant, fel akarta tépni, hogy kieressze a benti levegőt, a gondolatait.

De megbotlott a rongyszőnyeg egyik ráncában. Zuhant előre, teljes testtel, és bár a kezével – nem fájóssal, hanem a ballal – ösztönösen el akarta kapni az asztalka szélét, csak zuhant, a villogó domboldal úgy szaladt ki a látómezejéből felfelé, mintha egy vetítés ért volna vége. A radiátor vasába csapódott a homloka.

Ághy Tamás úgy terült el a padlón eszméletlenül, hogy valamiképp az oldalára fordult, pontosan úgy, amilyen pózban esténként el szokott aludni. Orra pár milliméter híján hozzáért a fűtőtest alá száradni rakott bakancsa orrához.

 

Dél elmúlt, amikor magához tért. Fájt a feje, megérintette, az ujjbegyein alvadt vért látott, amikor a szeme elé emelte a kezét. Feltápászkodott, kapaszkodnia kellett az ablakpárkányba. A faház melletti fenyőt fura, köröző táncra kényszerítette a feltámadt szél. Bent, a fejében érezte a szélzúgást. Megint odakapott volna a homlokához, ám inkább megálljt parancsolt a kezének. Majd a tükör megmondja.

Odabotorkált, és amit látott, megnyugtatta. Azon a fejen, a tükörben, vörös csík húzódott végig, alvadt vér száradt a szélén. Az illető a tükörben ismerős volt, talán az álmából. Ugyanis ébredése előtt gyorsan pergő álmot látott, amiben egy isztambuli patológus kongresszusra igyekezett, titkos küldetéssel. Ő is patológus volt, tényleg, és noha még élt, halottként gondolt magára, így kívánta szolgálni az emberiség javát, hogy saját testéből kiindulva, azt használva tesz olyan észleléseket, amiket eddig még soha senki. Kiszáradt folyó medrébe telepített gyorsvasútra szállt, hogy elérjen a hírneves török kollégához, Çolakoğlu professzorhoz, akivel fel akarta nyittatni a koponyáját.

 

Ellenőriztetni szerette volna, van-e beretva az agyában, mert ezt hallja kisfiú kora óta, ennek a gyereknek olyan az esze, mint a beretva. Mivel gyakran éles, metsző fájdalmat érzett, főképp egy-egy kínzó gondolata során, arra a következtetésre jutott, hogy tényleg beretvává változott az agya, legalábbis egy része. Külvárosi megállónál szállt le, illetve akart volna leszállni, ám a peronon két férfi fogta meg jobbról és balról. Menjen vissza a kocsiba, rendelkezett az egyik, és mielőtt kérdezhetett vagy tiltakozhatott volna, erővel megemelték, és bekényszerítették a vagonba, aminek az ajtaja azonnal bezárult. Nem tudta felidézni, azt is mondta-e valamelyik kísérője, hogy Çolakoğlu professzor, akihez igyekezett, már nem él. Egyrészt elfogadhatónak tűnt, ha nem él, minek odamenni. Ugyanakkor, most, a tükör előtt, az álom folytatásaképp, arra kellett gondoljon, hogy tán mégis ott járt, és a vágás a homlokán semmi egyébtől nem származhat, mint attól, hogy a professzor igenis belekukucskált a fejébe a beretva-ügy miatt.

A legfogósabb kérdés ennek fényében, hogy vajon mit látott?

Lemosta a homlokát. A bőr egészen picit volt szétnyílva.

Aztán elmosolyodott. Hiszen csak álmodott.

Amennyire erejéből futotta, összepakolt. Egy pillantást vetett a radiátor alatt álló bakancsára, aminek orrára, onnan a laminált padlóra némi vér csöpögött. A szárítóba rakott sílécekkel és sícipőkkel egyáltalán nem foglalkozott. Leóvatoskodott a lépcsőn. Szerencsére a háziak a konyhában tettek-vettek, a környékbeli vadászkürtösök díszebédjét tartották ma. A kulccsal együtt 140 eurót rakott a pulton álló kosárkába. Kiosont a hátsó ajtón, táskáját behajította az anyósülésre, beült, és elindult.

A kihegyezett ceruzára emlékeztető toronyban ekkor kezdtek harangozni. Látta, hogy a dombtető gerincén, ahol a faház is állt, és világoskék dzsekis gyerek repeszt lefelé biciklivel.

Belenézett a visszapillantó-tükörbe, a sebét akarta ellenőrizni, nem eredte-e el esetleg a vér. Azt látta, hogy a biciklis gyerek, tán mert gödörbe hajtott, lerepül a bicajáról és elterül a földön. Egy kutya rohant elő valahonnan, odaszaladt és ugatni kezdett.

Ághy Tamás indexelt, és kihajtott a főútra, Graz irányába.

 

2

Csak a három rohadt emelet, felfelé és lefelé. De felfelé mégis csak rohadtabb, még ha csak egy kefirt meg egy kígyóuborkát cipel is magával. És egy óriás Milkát. A hülye laptopot. De legalább hazaér.

Egy órával ezelőtt Orosz tanár úr ránézett, azzal a tipikus jóember mosollyal, fehér üstöke villogott az ablaktábláról mandínerként odavágódó napfényben.

Kisbogaram.

Így kezdte, és utána egy olyan hosszút pislantott, hogy azt lehetett hinni, elaludt a tavaszi fáradtságban. De inkább csak erőt gyűjtött, hogy lazán tudja kimondani.

Tudom, hogy neked ez milyen baromi fontos. Mégis érzelgős giccsparádé lett belőle.

Csandra Emőke érezte, hogy megvonaglik a jobb arca, és magával rántja a szeme sarkát is. Tudta, ilyenkor az első szarkaláb tövében elterülő, lencsénél nagyobb pigmentfolt kereksége átmegy ellipszisbe. Onnan tudta, hogy az anyjának ugyanott, ugyanolyan folt volt az arcán.

Aztán anyja az ősszel meghalt bőrrákban, és ő erről írta a vizsga-forgatókönyvet.

Illetve, ezt az érzelgős giccsparádét.

Túl konkrét, túl szájbarágós, túllihegő, tette még hozzá Orosz tanár úr, és végigtúrt dús, ősz haján. Lehet ilyen is a halál, magyarázta, mondjuk, egy latin-amerikai sorozatban.

A lány vágott egy grimaszt, bólogatott, mint aki némán jelzi: érti és elfogadja.

Talán ha az álmát beleveszi, a kisujj-levágósat. Az után, hogy az anyja arra biztatta, ne mozdítsa érte a kisujját sem, felesleges nyűg, nem várja el tőle. Álmában elment egy csodadoktorhoz, aki aztán átváltozott valamiféle sámánná, kék szakálla lebegett, és ha mélyen a pupillájába nézett, az olajos feketeségben kígyók tekergőztek; nem csodálkozott rajta, elvégre egy sámánfélénél ez a minimum. Végül egy durva gyalulású asztalnál ültek, a sámán paprikás krumplihoz való kolbászt nyiszitelt, ő pedig kérte, hogy vágja le a kisujját. Az anyja miatt, mert akkor talán…

De Emőke mindezt nem írta bele a sztoriba. Mert megrögzötten ragaszkodott a valósághoz. Holott már látta, hogy az álom ugyanúgy ennek az általa olyannyira ajnározott valóságnak része. És akkor Orosz tanár úr nem giccsezhetne. Mert egy álom sosem giccses.

Mindenki óhatatlan kísértést érez, hogy megénekelje az anyja vagy az apja halálát, mondta még a tanár úr, és úgy fordult, hogy szemből a betűző fényt eltakarja. Csandra Emőke csak a profilját látta, mintha fekete kartonból lenne kivágva, és a fehér hajszálak valósággal világítottak ennek az árnyképnek a körvonalán. Én is beleestem ebbe a hibába, vont vállat a férfi, ezért tanácsolom, hogy sürgősen felejtse el az egészet… No, nem az anyukája halálát. Hanem ezt a könyvet.

Kuka?, nézett rá a lány, nem is kérdőleg, hanem nyugtázva az eddig hallottakat.

A tanár úr kissé széttárta finom vonalú kezét, mint aki így jelzi, te mondád…

Semmi sincs a fejében, semmi, a tökéletes semmi.

Ahogy közeledett a harmadikra, egyre intenzívebb volt a görénybűz. A gang túloldalán lakó srácok néhány hónapja szórakoztatónak találták, hogy egy vadászgörény párt vesznek magukhoz, most ezeket szagolja mindenki.

A nyár végén az anyja orvosa hamar megmondta, mi az ábra. Még pedig azért, mert ennek a fajta melanomaráknak van egy tipikus lefolyása: az első kezelésekre hihetetlen jól reagálnak a betegek, két hét alatt olyan jól lesznek, mintha kutya bajuk sem lenne, és azt még a laboreredmények is alátámasztják. Csakhogy a hatodik-nyolcadik héten jön a bezuhanás, és onnan már nincs kiút.

Belépett a lakásba, leeresztette a válláról a laptoptáskát, az előszobai fogasra akasztotta a vászonszatyrot, amiben a kaja volt.

A Milkát vette csak ki, és bement a szobába. Törökülésben ült a kanapén, és a virágos szőnyegre meredve automatikusan bontotta ki a lila csomagolást, és tört le egy darabot a csokiból. Nem látta, hogy nem egy sor vált el a többitől, hanem egy nagyobb, háromszögletű rész. Az egyik hegyénél kezdte betolni a szájába, amit egészen szétfeszített a végén a kiszélesedő csokiszelet.

Rágni kezdte, erővel, mintha hús vagy rozskenyér lenne.

Kellett vegyen egy mély levegőt.

Görények, gondolta. És már törte a következő darab csokoládét.

 

3

Bágyog Cintia a nővérszálláson lefekvés előtt a szekrényéből előszedte a kék színű, második osztályosoknak való írásfüzetet. Két hónapja találta a 207-esben exitált Csandra néni párnája alatt. A holttestet akkor már levitték, és a lánya is bent volt a hátra maradt holmikat hazavinni. Valamiért délutánra maradt a lehuzatolás, amit nem is lehet csodálni ebben az embertelen hajszában.

Nem tudná megmagyarázni, miért hozta magával a füzetet a szállásra. De azóta mindennapi olvasmányává vált ennek a halálba készülő nőnek az írása. Valamiért nyugtatólag hatott rá, még akkor is, ha huszonnégyórázás után jött haza, és már felejtette volna az egészet, a kórházi életét, az osztályt, a betegeket. Ezzel a füzettel tudott a legjobban felejteni.

Beosztotta nagyjából egy hétre a nem is teljesen teleírt lapokat, és sokszor úgy aludt el a halálos fáradtságtól, hogy a füzet a mellére hullott. Aztán még egy utolsó féljózan pillanatra magához tért, és bedugta a párnája alá, mint Csandra néni, mintha ott lenne a legjobb helye. Nappalra azért bezárta a szekrényébe, aminek ajtajára valamelyik előző lakó egy Nagy-Magyarországot és egy Hello Kittyt ragasztott, és a kettőt piros alkoholos filccel egy nagy szív alakba foglalta.

A négyes szobában különben most úriasan éltek, mivel csak ketten voltak. Takács Bianka Munkácsról jött át, a gyerekosztályon dolgozott. Alig látták egymást, mert annyira összevissza műszakbeosztásuk volt. Legalább egy hónapja el akarnak menni lelazulni egy romkocsmába, és egyszerűen nem jön össze, mert hiába beszélnek meg bármit, valamelyiküknek biztos bekavarnak az osztályon, és borul a szolgálati rend. Azt is teljesen elfelejtette, hogy a tél elején, még tavaly, leadta a jelentkezését és a fényképét egy castingügynökségen, hátha. Amikor kérdezték, mégis, mit tudna eljátszani, azt felelte, Nővért biztosan. Az irodában ülő szolicsajok ezen nevettek, Cuki!, jegyezte meg az egyik. Az egész onnan eredt, hogy Boros adjunktus pár nappal korábban a nagyvizit után megfogta az állát, oldalt fordította a fejét, és azt mondta, Maga tiszta Audrey Hepburn.  Bianka meg nem tudta, ki a fene az. Aztán kiguglizta, és azt mondta magában, jó, ha így, akkor majd megmutatja. De most már nem érdekli, szinte szégyelli az egészet az ügynökséggel.

Marad a füzet, marad a halott Csandra néni. Marad egy ismeretlen, ám valamiért meseszerű világ, aminek már-már részesének érzi magát.

 

„Nem tudom, mennyit lehet két hónap alatt írni. Mennyit bírok majd. Igazából azt sem tudom, minek, inkább csak hogy legyen valami elfoglaltság. Gondolnivaló másra, mint ami van, és ami jön. Egy nem író ember, amikor ír. Egy nem élő ember, amikor él. Még.

Felrémlik, milyen volt az ég kint pusztán, amikor először találkoztam egy orvossal. Biciklizni tanultam azon a nyár, tizenegy évesen. Tekertem Balogék házától kifele. Már a táblát is elhagytam, amikor a hosszú, jegenyékkel szegett út végében feltűnt egy autó. Jött, úgy éreztem, iszonyatosan gyorsan, sűrű porfelhőt csapva maga mögött. Úgy megijedtem, hogy minden bicikliző-tudományom elszállt. Még a lábamat is elfelejtettem letenni a földre. Csak megálltam, és eldőltem, mint egy bábu. Ki, a kocsi elé. Nagy fékezéssel megállt, és a doktor bácsi szállt ki belőle. Fekete Benjámin, ez volt a neve. Kiszállt, oda lépett hozzám, én meg felfelé pislogtam, a kalapos feje elfedte a napot. Lány, mondta, nem félsz, hogy seggedre lesz verve?, ezt kérdezte. Éreztem rögvest, hogy csak jó ember lehet, aki ilyet kérdez. A vizes szívű Sári nénihez jött. Talán azt gondolhatta, szegénynek már úgyis mindegy, jobban megéri egy gyerekkel foglalkozni, az előtt még ott az élet.

Ez maradt meg bennem, hogy egy doktor ilyen. Nem kell félni tőle. Kelj csak fel, lány, nincs semmi bajod. Felkeltem, leporoltam magam. Egyedül a térdemből állt ki egy hegyesebb kövecske, azt kivette a Fekete doktor. A fényes bőrtáskájából előszedett üvegcséből bejódozta. Olyan boldog voltam, amikor elporzott. Nem is mentem rögvest haza, hanem tekertem tovább kifelé, el a faluból. Mintha már akkor is csak erre vágytam volna, hogy el onnan.

Mert megszülettem Hajdúböszörményben, aztán elköltöztünk, amikor három hónapos voltam. Azóta sem vetődtem arrafelé. Emő el akart cipelni most, hogy… Erre a kis időre, de tényleg, minek? Hogy valaki hol, mikor születik, annak van jelentősége, nagyon is. Viszont mit lehet vele kezdeni? Irkálhatod egy életen át a születési hely rovatba egy városka nevét, ahol emlékezeted szerint sosem voltál, és egyetlen porcikád sem vágyik oda. Akkor már maradjon is így.”

Bágyog Cintia szeme ma itt csukódott le. Pár perc múlva még fordult egyet, hogy alvó pózba helyezkedjen, és egy mozdulattal a párnája alá suvasztotta a füzetet.

 

4

Tankolás után már az autóban ült, amikor Ághy Tamás észrevette, hogy a zöld teát ott felejtette a kút tetején. Mert annyira pucolta a tükröt. A tükörnek tisztának kell lennie, látni, kell, mi van mögöttünk. Ahogy múlik a táj.

Csak fél lábbal lépett ki, megragadta a műanyag palackot, és már huppant vissza. De valahogy elvétette, és a fenekével nekiütközött a konzolnak. Közvetlenül farkcsont tövében éles fájdalom hasított belé. Keservesen tudott csak visszamászni az ülésre. Oldalt kellett fordulnia, amíg enyhült a fájás.

Mi ez, gondolta. Az elemek, a tárgyak összeesküdtek ellene? Kikészítik a könyökét, fejbe vágják, ülepen rúgják. Csak azért, mert döntött, és olyasmit tesz… Vagy ezt eleve úgy mondanák, hogy „olyasmire vetemedett”?

Román rendszámú, rönkfákat szállító pótkocsis teherautók húztak el mellette.

Lassacskán elhelyezkedett, beindította a motort, és kigurult az útra. Hagyárosbőrönd határába érve viszont annyira fájt már a feneke, hogy meg kellett álljon. Tudta, hogy így nem vezethet tovább. Nem fogja kiröhögtetni magát, hogy a faképnél hagyott, síelgető haverok közül hív fel valakit, jöjjön, segítsen. Szökni akartam, cimbora, de rá kellett döbbenjek, nincs ilyen, csak ez a világ van, csak ti vagytok.

Egy láthatósági mellényt viselő, bicikliről lepattanó srác kopogott be az ablakon.

Gond van? Segíthetek?

Ághy Tamás leengedte az ablakot.

Vérzik a homloka, mondta a fiú.

Odanyúlt, aztán megnézte az ujját. Savós, híg vér kenődött szét rajta.

Tud vezetni?, nézett a fiúra.

Autót?, kérdezett vissza élénk hangon.

Igen. El kéne vigyen Pestre. Ha ráér. Megfizetem.

A fiú egy pillanatra elhallgatott, majd körbenézett a végtelen utcán. Nem járt arra vasárnap koradélután egy lélek sem.

Azt sem tudja, ki vagyok, mondta. Akárki lehetek.

Ághy Tamás alfelébe beleszúrt a fájdalom.

Hülyeség. Mindenki akárki. Én is.

A fiú elmosolyodott.

Aki Volvóval jár, azért az nem akárki. Haza kell menjek a jogsimért.

Siessen, nyögte Ághy Tamás.

Mire a fiú visszaért, átkászálódott az anyósülésre, és jobb oldalára fordulva helyezkedett el.

Bocs, de csak így bírom ki, mondta.

Nem gond. Látom, megbízik bennem. Odaadja a kocsiját, aztán hátat fordít.

Most ez ilyen. Automata. Tegye be D-be, és csak nyomja a gázt.

Oké, felelte az új sofőr. Amúgy Bazsi a nevem.

Aztán elindultak.

Elárulja, mi baja?, kérdezte kisvártatva a fiú.

Erre a férfi ismét nyögött, majd azt morogta, Franc tudja, de fáj. Szörnyen.

Én mediátor vagyok, mondta Bazsi. Itt kint a régi majorban van egy drogrehabilitációs alapítvány. Ott dolgozom.

Ehe, felelte kényszeredetten Ághy Tamás.

Csöndben utaztak a tavasziasodó dombok között.

Egy patológus képes úgy gondolni a saját testére, mint amit épp most tár fel. Mi lehet az?, töprengett. Mintha megmozdult volna valami a farkcsont mellett. Seregi bejön este, ha megkéri, megnézi majd. A fenébe. Itt van ez a valami, amit az ő nevével illet mindenki, amit ápol, haját és körmét vágja, piperézi, kenegeti, eteti, tömi a kis hasikáját, öltözteti, és akkor tessék. Egyszer csak beszól. A test az úr. Ághy úr.

Azt szoktam csinálni, hogy merőn belenézek a szembe jövők arcába, szólalt meg a srác. Nagyon érdekes. A legtöbben felém kapják a szemüket. A városban persze jobb, a villanyrendőrnél, mondjuk. Imádom ezeket a meglepett, egyszerre hol kíváncsivá, hol máris gyűlölködővé váló tekinteteket. Csak egy másodperc az egész. Aztán jön a következő.

A fiú elhallgatott, várta a választ. Aztán megkérdezte, Maga nem szokott ilyesmit játszani?

Nem, felelte a neki hátat fordító férfi. Lehet, hogy túl elutasítónak vélte ezt a kurta „nem”-et, mert hozzátette, Majd kipróbálom.

Fejét nekidöntötte az ablaknak. A homlokán húzódó sebnek jót tette a hideg üveg érintése.

 

Tudod, mi ez?, állt elébe vigyorogva Seregi a magánklinikája vizsgálójában este hét óra kilenc perckor. Ikercsomó.

Teratoma, vágta rá rögvest.

Az, bólintott Seregi. A szörny.

Tudom, baszd meg, mit jelent, kiáltott fel élesebben, mint ami saját fülének jól esett.

Felzabáltad a tesódat. Csöppet sem csodálkozom.

És most?, kérdezte egészen halkan.

Kivágjuk, jött a száraz felelet. Kibírod reggelig, vagy hívjak be asszisztenciát.

Seregi kuncogni kezdett.

Ághy profból kivágjuk a szörnyet, ezért bárki ott hagyja a Barátok köztet, az tuti.

Behunyta a szemét. Ott van benne valaki. A maradványa. Lehet szőrcsomó, ujj, állkapocs, legextrémebb esetben akár picike koponya is. A testvére, aki, ha élne, lehet, hogy megszólalásig ugyanúgy nézne ki, mint ő.

Felfalta, és a tudomány, a szentséges orvostudomány azt az elnevezést adta neki, hogy szörny. Pedig ki a szörny? Ugyan ki…?

Vágjuk ki, mondta.

Vágjuk, helyeselt Seregi. Átment telefonálni az irodába.

Pár perc múlva visszajött, néhány papír volt nála. Ezeket tessen aláírni a kedves Ághy bácsinak, itt, itt és ott. Bejön Kajtár és Valika. Úgy volt, ahogy gondoltam. Visítottak a gyönyörtől, amikor meghallották, miről van szó.

Nem felelt semmit, csak odanyúlt a farkcsontja mellé, ahol annyi évtizednyi csöndes lét után megmoccant a testvére. Masszírozni kezdte három ujjal, mintha simogatná.

 

5

Undok módon tudnak fújni ezek a böjti szelek.

A fiú a buszmegállótól egyetlen vágtában ért el a kapuig.

Csókolom, kiáltotta oda a portásfülkében ücsörgő asszonyságnak, és hogy felelni se legyen ideje, nyargalt felfelé a lépcsőn, hármasával szedve az alacsony fokokat.

A harmadikon lelassított, megrángatta a pólóját és a koszossárga dzsekijét. A tenyerét végighúzta majdnem teljesen kopaszra nyírt koponyáján.

A folyosó túlsó végén valaki kijött egy helyiségből, homályosan látszott, hogy egy serpenyőfélét tart, azzal bement egy szobába. Tompa csapódás hallatszott. Meg valahonnan, még messzebbről, tán nem is erről az emeltről Cipő énekelte, hogy Csillagok, csillagok, mondjátok el nekem…

A 36-os szoba ajtaján kopogott. Lenyomta a kilincset, nem nyílt. Tanácstalanul nézett körbe, ám a folyosó most üres volt, csak a zene szűrődött le vagy fel, …veszélyes út, amin jársz, veszélyes út, amin járok.

Még egyszer megrázta a kilincset, aztán ököllel az ajtóra csapott.

Akkor hallotta, hogy közeledik a lift, és ezen a szinten áll meg. Elhúzták bent a tolóajtót, a lift kinyílt.

Egy lány lépett ki rajta, oldalt nyúlva felkapcsolta a világítást.

Döbbenten nézett rá.

Bazsi… Te vagy az?

Helló, Bianka.

Mit csinálsz itt?, kérdezte zavartan a lány.

Jöttem. Cintia?

Peched van, ma éjszakás.

A fiú grimaszt vágott, egy káromkodást fojtott vissza magában. Elnézett a folyosó vége felé, oda, ahol az előbbi árnyalak megjelent a serpenyővel. De most nem történt semmi, csak a kopott, kaucsuk utánzatú szőnyeg futott a semmibe.

Ránézett a lányra.

Adsz egy pohár vizet?

Bianka kulcsot szedett elő a zsebéből. Sóhajtott egyet.

Na, jó. Gyere be.

Bementek, a lány az egyik székre lepakolta a táskáját. A kabátját nem vetette le. A mosdóhoz lépett, egy pohárba vizet eresztett.

Szó nélkül nyújtotta a fiú felé.

Bazsi ivott két kortyot.

Meg sem kérdezed, hogy kerülök ide?

A lány összefonta a kezét maga előtt. Figyi, holtfáradt vagyok. Megint sóhajtott egyet. Jó, hogy kerülsz ide, Bazsi?

Nem fogod elhinni. Nem ülünk le? Nem akarlak ám feltartani.

Bianka az ágyra ült, a másik széket kifordította az asztaltól. Az ülőkéjén egy fehér top és egy rózsaszín bugyi hevert. Ezeket gyorsan felmarkolta, és az ágy végébe hajította. Bocs, mondta.

Szóval, kezdett bele a fiú, de a lány máris félbe szakította.

Ott vagy még, az elvonón?

Ez nem elvonó. Bentlakásos cucc. Majdnem, mint ez, mondta, és felnevetett.

Szóval?

Dolgozunk, elmélkedünk, tiszta királyság.

Klassz.

Ja, az. De ma megyek az utcán…

Hol is van ez?

Hát messze, a halál izéján.

Aha. És? Mész az utcán…

Megyek, és megáll mellettem egy Volvo. Egy olyan ötvenes madár néz ki belőle, de rögtön vágtam, hogy valami gáz van vele. Öt másodperc múlva megkért, hogy vezessem el járgányát Pestig, mert ő képtelen rá.

Pont téged.

Engem. Nem volt ott más senki.

Van jogsid? Úgy értem, vezethetsz?

Még szép. Nincs már velem semmi para. Ami történt, rég volt.

Értem.

Beültem, a manusz meg hátat fordított, érted. Mert állítólag nem bírt ülni. Úgyhogy nyomtam neki. Automata Volvo S60-as. Azért az nem nagyon szar.

Bazsi várta a hatást.

Gondolom. Te, és csak úgy simán…

A lány itt elharapta a szót. Felállt, a táskáját felakasztotta a másik szék támlájára.

Mit simán?

Elengedtek? Vagy, mit tudom én, eljöhetsz?

Bazsi összehúzott szemmel nézett rá.

Ez nem börtön! Gyorsan szóltam Boti atyának, és ennyi.

Boti atya?

Tavaly ősz óta ő a góré. Úgy értem, a diri. Meg lelki vezető. Rendes tag.

Bazsi elhallgatott, mintha gondolkodott volna, mondjon-e még valamit Boti atyáról. De nem mondott. Kaphatok még egy kis vizet?

Bianka kényszeredetten elmosolyodott.

Az előbbit sem ittad meg.

A fiú nagy kortyokban kiitta a poharat. Koppanva rakta vissza az asztalra.

Bazsi, összesek a fáradtságtól.

A fiú most felállt, és egészen közel lépett a lányhoz.

Figyu, Cintia szokott beszélni rólam?

Bianka elfordult.

Nem. Mért beszélne rólad? Mikor látott utoljára? Másfél éve?

Írtam neki levelet.

Lehet, nem szokta mutogatni a leveleit.

A fiú most vett egy nagy levegőt.

Nem aludhatok itt, Bia?

Te megőrültél!, csattant fel a lány. Figyelmeztetlek, van vészjelző a női szobákban.

Ez ugyan nem volt igaz, ellenben elég ijesztően hangzott. De Bazsi csak szomorúan nézett maga elé.

Vészjelző? Azt hiszed, hogy veszedelmes vagyok? Úgy nézek ki?

Nem tudom, vont vállat a lány. Itt biztos nem aludhatsz.

Aztán gyorsan odalépett az ajtóhoz, és kinyitotta.

Légyszi, menjél.

A fiú tett két lépést, már majdnem elért a küszöbig.

Megmondod neki, hogy kerestem?

Mért, nincs meg száma? Hívd fel.

Elveszett a mobilom.

Akkor menj be hozzá. Bár az nem a legjobb ötlet.

Bazsi a kezét a kilincsre tette. Talán bemegyek hozzá, jó…, mondta tétován.

Már nem az intenzíven van. Átkerült, jobban mondva, átkérte magát az onkológiára.

Pont oda?, nézett fel a fiú.

Pont oda, ismételte meg a kérdést feleletképp a lány.

Bazsi kilépett a folyosóra. Azonnal becsukódott mögötte az ajtó, és hallotta, hogy ráfordítják a kulcsot.

Odament a lifthez, kinyitotta, aztán visszaengedte az ajtót. Lassan ballagott lefelé a lépcsőn. Fülelt, de semmi zaj nem jutott el hozzá. Már Cipő sem énekelt.

 

6

Botond atya a vacsora előtt kérdezte meg Jánost, hogyhogy nem Balázs intézi az étszolgaságot, hiszen ő van beosztva aznapra.

De hiszen délután beszaladt, mondta Ferkó, aki tűzhely mellett figyelte a fazékban bugyogó krumplifőzeléket.

Ide?, rökönyödött meg a pap.

Ja. Lelökte a biciklijét a sarokba, még kérdeztem is, mi az ábra. Balázs azt felelte, hogy Boti atya küldte, kísérjen el egy kóbor lelket, mert ez a legszebb feladat az életben.

Kóbor lelket?, ismételte emelt hangon az atya. A keze ügyében lévő széket a padlóhoz koppantotta. Basszuskulcs, ez megszökött.

Menjünk utána!, kiáltotta rögtön János, az asztalra pottyantva az kezében lévő mélytányérokat.

Senki nem megy sehova!, kiáltotta az atya.

Egy percre elhallgatott.

Valahogy éreztem, mondta egyszerre halkan. Meg akarja próbálni magát. Bírja-e.

Besomfordált a falubéli önkéntes fiú egy Messi feliratú pólóban.

Szerintem én megmondom, hova ment.

Messi megközelítését halljuk, vigyorodott el Ferkó, félig hátrafordulva a fazék mellől.

Ez most akkora poén volt, hogy szétröhögöm az agyamat, bökte oda a fiú. Kicsit kihúzta magát, úgy mondta az atya szemébe nézve, mint aki ezzel nagy szolgálatot tesz. Menyasszonya van neki Budapesten, nekem elárulta.

Egyenesen menyasszonya!, méltatlankodott az atya.

Nem tudja?, kapott fel egy mélytányért az asztalról a fiú, aztán egy kanállal verni kezdte. Ébresztő! Boti atya! Milyen pásztor maga, hogy nem tudja, menyasszonya van a báránykájának!

A két nagyobb srác dobálta magát a röhögéstől.

Messi még Boti atyát is kicselezi!

A pap intésére mégis csöndben maradtak.

Odalépett a fiúhoz, jószándékúlag a vállára tette mindkét kezét. Így várt egy másodpercig.

Mi van azzal a menyasszonnyal, kis Messi?

A fiú kirántotta magát a pap ujjai alól.

Ne fogdosson már!, lépett hátra kettőt.

Add ide azt a tányért!, szólt rá az atya.

Nem adom!, kiáltott a fiú, és rávert egyet a kanállal, hogy csak úgy bongott.

Botond atya leengedte a kezét, aztán felemelte, mint aki megadja magát.

Rendben. De mondd meg, mit tudsz Balázsról? Hová mehetett?

Azt mondta, vigyáznia kell valakire. És hogy Boti atya büszke lesz rá.

A pap mintha visszanyelt volna egy káromkodást.

Bazsi jó csávó ám, nagy vigasztaló erő van benne!, tette hozzá a tányért osztó János, ami csak picit hangzott csipkelődőnek,  mert amúgy felettébb komoly képpel tette ezt a kijelentést.

Persze, hogy jó csávó!, bólintott egy nagyot kissé ingerülten az atya. Csakhogy ez a jó csávóskodás a totál bizonytalanságából fakad. Semmi másra nem vágyik, mint hogy aztán neki legyenek hálásak…

Atya, ne már! És akkor azzal mi van, ha szeretet nincs bennem, meg a többi cucc?, meredt rá János.

Cucc! Cucc! Terítsetek, egyetek!, hadonászott a pap.

Te nem eszel velünk, főnök?, nézett rá a messis fiú.

Intézkednem kell. Bazsi itt védve van. Kint az első visszautasításra újból bepánikol. És ki tudja, akkor milyen baromságot követ el. Vissza kell hozni.

Magas, kemény megállású alak jelent meg az ajtóban, akiről nehéz lett volna első pillantásra megmondani, nő-e vagy férfi. Mindig, mindenkitől azt kérdezte először, Baj van?, amire általában azt a választ kapta, Nincs, mért lenne…?, és akkor ő a mindent tudó bölcs rezignáltságával nyugtázta, Majd lesz. Most is azt kérdezte, Baj van?, és erre mind a négyen, akik az ebédlőben tartózkodtak, majdnem egyszerre kiáltották, A Bazsi megszökött!

A magas alak, akit Mária néniként szoktak szólítani, várt egy pillanatig, majd kissé elhúzta a száját, amit lehetett akár gúnyos mosolyként is értelmezni.

Olyan nincs, hogy megszökött, mondta aztán oktatólag, mégis kedvesen. Csak most nincs itt.

Ettől a két mondattól az atya zavarba jött. Széttárta a kezét. Az előbbi harciassága elszállt, mintha hirtelen beléköltözött volna Mária néni már-már cinikus nyugalma. Mégis azt mondta, Nem vigyáztunk rá… Én nem vigyáztam rá.

De úgyis visszajön, ugye, Mária néni?, kérdezte a kis Messi, várakozó pislogással lesve az ajtó felé.

Mária néni csak annyit felelt, Jól mondod, Sanyika.

 

7

Csak magamból tudok dolgozni, fogd már fel!, dühöngött Csandra Emőke, és kinyomta a telefont.

Károlyi Guszti megint az idegeire ment a mentőakciójával.

Volt köztük valami szikra, még elsőben, de aztán inkább füstje, mint lángja, már ha a szikrából egyáltalán lesz akár füst is. Azóta a fiú pusztán a jó szelleme szeretne lenni. És amilyen mázlista, ami egyenlő volt Csandra Emőke balszerencséjével és megpróbáltatásaival, szinte folyamatosan elkélt a segítsége. Amit a lány hol szívesen vett, hol elhajtotta Károlyit a sunyiba, ahogy mondani szokta.

Ne rendezd már az életemet is!, kiáltott rá ilyenkor. Mert Károlyi rendező szakra járt, és a fejébe vette, hogy az a bizonyos szikra, ami kétségtelenül csiholódott kettejük között, ha eljön az idő, egy csodás filmremekben teljesedik ki. Forgatókönyv: Csandra Emőke, rendezte: Károlyi Gusztáv.

Jópofa gyerek volt ez a Károlyi. Semmi köze nem volt a grófokhoz, ám volt egy szoftverfejlesztő nagybátyja, akit szerényen a magyar Bill Gates-ként emlegetett. Amin a lány váltig gúnyolódott, a Kárpátok Maradonájával és a Pece-parti Párizzsal szokott riposztozni. Károlyi szerette kitekerni a szavakat, szerinte a Magnézium egy nemzetközi kutatóintézet, ahol magokat néznek, és az eszméletvesztésig tartó hányás eredménye a róka kóma. Az efféle lelemények a habókos zseninek járó glóriát vonták a feje köré, bár Gottár mester félig komolyan, félig megengedően e glóriás főre rendre ráolvasta, hogy komolyan viccelni a legnehezebb ám.

„Életeseményt” kellett filmmé gyúrni, ezért nyúlt Csandra Emőke automatikusan az anyja halálához, mint a legevidensebb matériához. Nem jól tette, illetve, amit gyúrt belőle, az a picike kis pogácsa, hát az odaégett. Legalábbis Orosz tanár úr szerint. Kuka. Azért ült olyan kukán, meg a befalt óriás Milka miatt, amikor Károlyi rácsörgött.

De hát tudod! Nem tudod? A három fő elem: történet, titok, világos beszéd.

Ezzel nyúzta egy ideje.  A filmben nem nyavalyogni kell, arra ott vannak a versek és a pop zene. A film elmeséli. Azt. Ami volt. Lehet benne kicsit álmodozni. De az álom is történet. A többi meg lópikula. Károlyi szeretett ilyen archaikus kifejezésekkel operálni.

Kinyitotta a laptopot. A Facebook üzenetben már ott volt, hogy menjenek el a Zsivágóba, és Károlyi olyan sztorival szolgál, hogy Emő csak annyit mond majd rá: ez az.

Zöld tea, beszarok, mondta a lány egy órával később, és bedobta az ágyas birspálinkát. Csak azért jöttem el, hogy ne legyek otthon, azt tudd.

Menj le nyugiba. Nem kell folyton küzdeni. Igyál még egyet. Vagy inkább ne. Előbb figyelj.

Csandra Emőke, akinek a fejébe szállt az alkohol, kis híján elérzékenyedett. Rendben, hogy a Károlyi Guszti, aki… De mit cirkuszol itt, még ha csak gondolatban is. Jólesően áradt szét benne az érzés, hogy ő most babusgatva van.

Figyelek, mondta, és majdnem olyan pillantást vetett a fiúra, mint annak a bizonyos szikrának idején, több mint két éve.

Károlyi a zöld leveleket tartalmazó tea nikkel tartót kiemelte a csészéből, és hosszan rázogatta, mint egy igazi tea-kéjenc, aki azt is élvezi, hogy Emő árgus szemmel nézi a szertartást, és lesi, hogy mi sül ki belőle, a beharangozott sztori ígéretével.

Mondhatom?, kérdezte a fiú, és hogy időt hagyjon a válaszra, egy hosszút kortyolt a csészéből.

Mondjad, válaszolt Emő, mintha aki megadja magát a sorsnak, és alélva hull hős megmentő lovagja karjába.

Jó. Dióhéjban. Arányi Lajos a magyar patológia atyja. Sváb família, eredetileg Lóstájner. Szorgalom, elszánás, tudás- és részben hatalomvágy. Mindez meghozza a maga gyümölcsét. Egyetemi katedra, hírnév, közéleti pozíció. Leleplez egy felvidéki hamis papot, Madva Ferencet, aki csodadoktorként tevékenykedik. Elmegy hozzá álruhában, és részletes értekezést ír a gyógymódjáról, noha a pap csodatévő tudományában Kossuth Lajos is hitt, és látását rohamosan vesztő Wesselényi Miklósnak ő maga ajánlja, hogy keresse fel.

Wesselényinek? Kossuth?, kérdezte Csandra Emőke, de aztán a szájára ütött.

Nem ez a lényeg. Hanem hogy: amikor hat éves kisfia, a Zolika meghal diftériában, a professzor úr bánata oly határtalan, hogy csupán egyetlen menekvést lát. A gyermeket annak rendje s módja szerint kitömi. Felöltözteti a picike múmiát díszmagyarba, lábára csizmát húz, fejére csákót rak. Arcát kipirosítja, szöszke haját a homlokába rendezi. És kezére támaszkodón, gondolkodói pózban, helyezi el. Hová? Egy nagy üvegbúra alatt. Az irodájában. Az íróasztalán. Ott pihen Arányi Zolika, édesapja mellett. És mindenféle viszontagságok után, háborúkat élve túl holtan, ma is megvan. Az Orvostörténeti Múzeum raktárában, jól eldugva.

Károlyi elhallgatott.

És akkor most kell felkiáltsak, hogy ez az?, kérdezte Csandra Emőke.

A fiú bólintott, kiitta a teáját.

Végül is… ez is halál, vonta meg a vállát lány.

Van egy pasi, a nagybátyám cimbije. Ághy Tamás, patológus góré. Annak ez a mániája. A Zolika. Őt kell megkeresni.

Kérek még egy páleszt, felelte Emő.

De megkeresed?, jött izgalomba Károlyi.

Előbb ezt megiszom még. Utána, jó?

A fiú intett a pincérnek, miközben megemelte a kupicát.

A vörös, lófarkas lánynak oldalt teljesen ki volt borotválva a haja. Kedvesen mosolygott, biccentett. Még egy birs rendel, mondta.

 

8

Ághy Tamás, miután ülni még nem tudott, hason feküdni nem bírt, felkelt a VIP-betegszobából és járni kezdett. Ugyanúgy lógott ki innen is, mint egy nappal korábban a panzióból. Délben leszállt a buszról a Várkert kaszinónál, és átbicegett át az Orvostörténeti Múzeumba.

Bár a kapun ott lógott a Zárva felirat, benyitott, és csak intett a kuckójából kilépő portásnak.

Igazgató úr nincs itt, mondta férfi. Most van a veszprémi konferencia.

Nem baj, nem is akartam volna zavarni. Csak felmegyek kicsit.

Hozzá?, kérdezte a portás különös hangsúllyal, amiben benne volt, hogy bár nagyon jól tudja, kihez igyekszik a vendég, nem először teszi, ám ő, nem is portásként, hanem magánemberként ezen a mai napig sem tudott napirendre térni.

Persze, persze, hadarta Ághy. Kilépett az udvarra, és besietett a túlsó ajtón. Előbb a múzeumi részen kellett átvágnia, két sötét termen, aminek falán még sötétebbre pácolódott festmények lógtak. Aztán kiért a körfolyosóra, és egy keskeny lépcsőn felmászott a tetőtéri szintre.

Minden lépésnél érezte a húzódó sebet. Seregi, kivételesen egészen komoly hangon közölte vele, hogy szépen be fog gyógyulni, viszont mindig érezni fogja. Nem vágást, hanem a hiányt. Már majdnem filozofikussá vált, ahogy mondta. Ez nem olyan, mint a fantomfájás, tette hozzá. Igazából nincs rá szükséged, nem is tudtad, hogy ott van. De ki tudja… Amilyen szőrös szívű tesózabáló vagy!, fejezte be Seregi, mert úgy érezte, már-már érzelgőssé válik, és ezt utálta a legjobban.

Az eltávolított, betokosodott szőrcsomón megosztoztak. A protokoll szerint Seregi intézetének kellett elvégezni az utóvizsgálatot és dokumentálni a preparátumot. Ám jó volt és kegyes, ezért Ághy megkapta a felét, ami amúgy teljes egészében az övé volt, amennyiben nem számítjuk, hogy egy valahai, minden bizonnyal életképtelen magzatról van szó.

A folyosóról jutott be az irodasorra. Szeretett itt végigmenni. Doh, por és az idővel foszló papír szaga lengte be a termeket, amibe mégis vegyült valami a való életből is. Kávé, hámozott mandarin és tán nem utolsó sorban az itt dolgozó hölgyek reggeli kölnijéből megmaradt néhány molekulányi illat.

Öt helyiségen kellett áthaladnia. Polcokkal borított falak között, dobozokból és könyvekből épített útvesztőben lépegetett előre. A doboz- és irathegyek mögött motozó Évinek, Margónak, Katusnak és Ildinek köszönt. Megszokták már, hogy a professzor úr egyszer csak betoppan, mert ilyen. Maguk között bizonyára úgy mondták volna, vagy mondták is, hogy bogaras. Ha ugyan nem őrült. A testpreparálás nemzetközi szaktekintélye tán csak nem őrült! Nem lehet, hogy efféle őrülteknek európai és világszervezetük legyen, tudományos folyóiratokkal, kongresszusokkal Rio de Janeirótól Pekingig.

Évi, Margó, Katus és Ildi inkább kuncogott kicsit a professzor úron, aki úgy járt ide, a leghátsó terembe, ahol senki sem tartózkodott, mint valami bálványhoz.

Már várja magát!, mondja ilyenkor valamelyik kollegina. Csak sóhajtozik itt magányosan, tódítja a másik.

Ághy nem bánta mindezt. Jobb, mintha kiutálnák. Noha a puszta tény, hogy a hölgyek nem tiltakoztak, ahogy manapság mondják, alapból, hogy a vitrint közvetlen szomszédságukban tartsák, azt sejttette, nem bánják ezt a különös társaságot.

Elsántikált leghátulra.

A vitrin a hátsó falnak tolva állt, egy sárgás, ócska lepellel letakarva.

Gyakorlott mozdulattal hajtotta fel. Az üvegen túl ott ült előtte, gondolkodó pózba meredve a százötven éve halott, hat éves Arányi Zolika.

Úgy, hogy a lányok véletlenül se hallják, inkább csak gondolva, mint kimondva, köszönt neki, mint egy ideje minden alkalommal, amikor ide zarándokolt.

Szerbusz, kisöreg.

Arányi Lajos kétszáz éves jubileuma tiszteletére vágott bele az emlékkönyv megírásába, amivel egy ideig egészen szépen haladt. Elment Rudnóra, a csodadoktor Madva pap után nyomozni. De Zolikába, az elhalt Zolika kitömésébe beletörött a szikéje.

Azóta járkál ide, nézni.

Nézni, mintha a kis test, ez a parányi díszmagyarba öltöztetett, megfeketedett figura képes lenne közölni valamit. Mintha a titok nem szállt volna a sírba az apával, ezzel a tudománytörténeti figurával, hanem beletömte volna a gyerekébe, aki, ha nem is él, de a valós élet, és az ő életének is része lett. Olyannyira a része, hogy sajátosan néma, ám könyörtelen módján kiköveteli a magáét. Azt, hogy itt álljon a vitrin előtt, és kicsit lehajolva belebámuljon élettelen, sárgásbarna arcába, szemgödrébe, nézze összeaszott, zöldes körmű kezecskéjét. Még azt is beléoltja ezzel a szigorú töprenkedéssel, búsulással, hogy a kései professzor bácsi, apukájának mai utóda elképzelje, amint a holt száj megmoccan, és valamiféle hangok, szavak hagyják el kóccal kitömött, száraz torkát.

Ághy szeretett beleborzongani ebbe a többszörös áttételű gondolatmenetbe.

Sosem nézte az órát, mennyit áll itt. Egyszer kérte csak, hogy kinyithassa a vitrint. Akkor megérintette a kis múmia dolmányát. A haját, az arcát nem akarta érezni az ujján.

Néha homlokát nekitámasztja a vitrin üvegének, és ez mindig olyan jóleső érzés. Aztán a homloka nyomát gondosan letörölgeti a sárgás lepellel, amikor újra ráteríti.

Kifelé menet a lányok azt kérdezték, Na, megtárgyalták a világ dolgait, professzor úr? Vagy azt, Nem panaszkodott ránk a Zolika? Igyekszünk ám jól viselkedni!

Ezen mindig kacagtak.

Ő pedig nagytiszteletű elődje modorában búcsúzott, Ajánlom magamat, hölgyeim!

Most sem mondott mást.

Kilépett a körfolyosóra. A kora tavaszi nap hirtelen a szemébe vágott, egészen elvakította. A kovácsoltvas korlátba kapaszkodva, apró lépésekkel haladt a lépcső felé.

 

9

Bazsi a dzsekijét a fejére húzta, mert már esett, mire a kórházhoz ért.

Bement a tágas, tizenkilencedik századi, jóllehet évek óta felállványozott portálom át az előtérbe.

Olyan sürgés-forgás fogadta, mintha a Keleti pályaudvar csarnokába toppant volna.

Az információnál is sor állt, ki kellett várja, amíg egy rozoga, két bottal járó bácsinak elmagyaráztak valamit, majd egy irtózatosan dagadt asszonyság keresett egy Jahuncz doktornőt, és semmi áron nem akarta megérteni, hogy itt nem dolgozik semmiféle Jahuncz, és nem áll módjukba végigtelefonálni a fővárosi kórházakat, vajon melyikben lehet rálelni.

Ehhez képest Bazsi tiszta, gyors elintézést kapott. Onkológia? C épület, a másodiktól fölfele. Az üveg mögött ülő, mikrofonba beszélő nő nem kérdezte, miért jött, kit keres, pláne azt nem, mi a neve.

Az udvaron, a két épület között megint nyargalt egyet, mert szinte nyárias, löketekben permetező zápor kerekedett, mintha a huncut betegek az ablakokból kis öntözőkannával locsoltak volna ki egy-egy vad mozdulattal.

A volvós pasas nem mondta meg, mi a baja, jutott eszébe. Nem tudott ülni a fenekén, ezt állította.

Úristen, ez foglalkoztatja most? Mért nem azt fogalmazgatja magában, hogy mit mondjon Cintiának? Mit mondjon neki?

Vajon Bia közben ide csörgött-e? A kis fapina.

A C épület fotocellás ajtaja akadozva nyílt szét előtte. Az eső, valamelyik bohókás beteg, még ide is utána hajított egy permetadagot.

Az itteni portás, egy borostás, a szája csücskében fogpiszkálót tartó ember a harmadikra irányította. Női szakasz, így mondta.

Lett volna lift, de most is gyalogolt inkább.

Érezte, hogy kalapálni kezd a szíve. Egészen másképpen, mint amikor visszatolta a bicajt, és Jánosnak azt mondta, hogy most elmegy valamennyi időre, mert vigyáznia kell valakire. Hiszen mindez igaz volt. És vigyázott is.

Magára is vigyáz.

Hiába, hogy máris a rákosztályon találja magát. Biztos, hogy Boti atya lenyomott egy kiselőadást arról, hogy mennyi veszély leselkedik rá idekint.

Megállt a Főnővér feliratú szoba előtt. Résnyire nyitva állt az ajtó. Belesett. Abban a pillanatban lépett ki a zuhanykabinból egy nő. Egy csokoládébarna néger nő. Az asztalkánál álló szék támlájáról emelte le a törülközőt. Lassú mozdulatokkal törölte le a testét.

Bazsi sietve ment tovább, egyszer hátra is pislantott, látta-e valaki, hogy mit látott.

A kórteremből kifordulva valaki nekiütközött.

Cintia volt az. Gumikesztyűt viselt, a kezében vesetálat tartott, amiben vatta és használt fecskendő hevert.

Jó ég, te vagy az, Bazsi?, ennyit mondott.

Megfordult, és sietve ment a kezelőig. A fiú követte.

Ott megállt és feléje fordult.

Mit keresel itt? Kiengedtek?

Nem voltam bezárva.

Én nem úgy tudom.

Rosszul tudod akkor.

És? Mit akarsz? Ide nem lehet csak úgy besétálni.

Senki nem mondta, hogy nem lehet. Mondtam, hogy téged kereslek, és mindenki útba igazított.

Persze, mondta Cintia kissé bosszúsan.

Bement a kezelőbe, és idegesen tett-vett.

Mert olyan ártatlan pofát tudsz vágni.

A fiú megállt az ajtóban.

Semmilyen pofát nem vágok.

Ja, nem vágsz, bólogatott a lány, miközben az elhasznált holmikat bedobálta a veszélyes hulladékok közé, a vesetálat meg elmosta.

Oldalt pillantott. Ezek szerint minden rendben? Semmi anyag, csak love és happiness?

Bazsi tett egy lépést előre, a jobb lába a küszöbön túl ért.

Légyszi, ne gyere be. Idegeneknek tilos.

Idegeneknek?, kérdezett vissza riadtan.

Igen, idegeneknek, válaszolta Cintia, és szigorúan nézett rá.

Annyit gondoltam rád, mondta Bazsi. Kellesz, tette még hozzá kissé keményebben.

Most erre mit mondjak?, vonta meg a vállát lány. Kinyitotta az üveges szekrényt, ott állt neki pakolászni.

Kerestelek a szállón.

És nem voltam ott.

Persze, hogy nem. Csak Bianka. Rendes volt.

Rendes lány, adta meg Cintia.

Leültetett. Elbeszélgettünk. Adott inni.

Tényleg, tök rendes.

Cintia előhúzott a sarokból egy gurulós kocsit, arra rakott ki gézlapokat, mindenféle színű műanyagcsöveket, nagyméretű fecskendőket. Egy pillanatra megtorpant, mutatóujját a szája elé tette, töprengett, majd csettintett egyet. A hátsó szekrényhez ment, ott keresgélt hosszan.

Így szólt hátra, Azért csak mondjad, tudok figyelni.

Szerintem visszajöhetnék már. Szóval úgy, teljesen legálisan. Kéne egy pártfogó, vagy minek mondják. Aki odafigyel az emberre, meg ilyenek.

A lány hirtelen megfordult.

Mármint én?

Te…

Felejtsd el.

És ami akkor volt?

Ha volt is valami, az csak a terápia része volt. Te ott páciens voltál.

Bazsi lehajtotta a fejét. A cipője orrát pontosan a küszöb rézlécének széléhez illesztette.

Nem lehetnék továbbra is a páciensed?

Cintia erőltetetten felnevetett.

Ne akassz már ki totálisan! Te nem vagy rákos. Ez itt egy onkológiai osztály. Ráadásul a női.

A női szakasz, mondta a fiú, ahogy a portástól hallotta.

Cintia elhúzta a száját. Az. Látod, tudod te.

Bazsi megint hallgatott picit, majd tovább motyogott.

Megkérem majd Biankát.

Kit?

Biankát, mondta hangosabban Balázs, kissé kihívóan. Olyan kedves volt hozzám.

Cintia most megállt a mozdulatban.

Milyen kedves volt hozzád?

Nagyon. Amit meséltem, felelte a fiú.

Adott inni, vonta meg a vállát a lány.

Igen. Leültetett. Adott inni, meg minden.

Meg minden, jött a kissé gúnyos felelet.

Ekkor a folyosón zörgés és támadt.

A következő pillanatban kiáltottak, Cinci! Gyorsan! A 4-esben a Maróti…

A lány lecsapta az asztalkára, amit a kezében tartott, és erőteljes mozdulattal félre lökte Bazsit az ajtóból.

Menj már innen, a kurva életbe!, sziszegte, és futólépésben igyekezett a hangok irányába.

Bazsi megfordult. Mintha a padlóból ugrott volna elő, a néger főnővért találta maga előtt.

Az végigmérte, és rárivallt. Maga mit csinál itt?

Semmit, felelte jobb híján.

Ajánlom is, mert itt semmi dolga.

A fiú menni akart, mire a főnővér megragadta a karját.

Megállni.

A telefonhoz nyúlt, benyomott három gombot.

Tibi, belógott egy illetéktelen. Küldjön fel érte egy őrt.

Bazsi a nőre nézett. Hirtelen eszébe jutott, hogy pár perce meztelenül látta, és ez már örökre az ő titka marad.

Addig szorongatni fog?, kérdezte és elmosolyodott.

Addig igen, válaszolta a főnővér végtelen elszánással.

 

10

A Csendes Pihenő lakóotthon a Pilisben működött. Aki ismerte a félig titkos erdészeti leágazást, amire a 10-es főút elején lehetett egy kis kerülővel rátérni, a várostól negyed óra alatt odaérhetett.

Ághy Tamás természetesen ismerte, de a taxis közölte vele, nem akarja megkockáztatni, hogy valami hülye erdész beléjük lőjön. Azt nem mondta, hogy mennyire idegesítette az utasa, aki teljesen jobbra fordulva, az ajtó fogantyújába kapaszkodva ült vagy inkább hevert mellette, és így, hátat fordítva utasítgatta.

Azt hittem, a taxisok amolyan laza fickók, mondta Ághy némi éllel a hangjában.

Uram, én tisztelem a szabályokat.

A szabály, az szabály, hagyta jóvá az utas. De most megismerhetett volna egy fasza kis titkos utat, ami esetleg még jól jön. Néha el kell hagyni a járt utat a felfedezés öröméért!, mondta már-már szónokolva.

A taxis nem felelt egy ideig, aztán megkérdezte.

A saját munkájában is ezt az elvet gyakorolja?

Ághy egy másodpercre elgondolkodott, vajon a kérdéssel talált-e rajta fogást a sofőrje. Magabiztosan felelte, Igen, sőt, nem is lehetne másképp.

És mivel foglalkozik, ha nem titok?

Mért lenne? Patológus vagyok.

Patológus, nyugtázta a taxis.

Kórboncnok, ha így érthetőbb.

Tudom, mit jelent azt, hogy patológus. Valaha orvosira jelentkeztem, háromszor nem vettek fel. Közben mentőztem. Végül ez lett belőle.

Szép mesterség, felelte Ághy.

Szóval, fűzte tovább a férfi, a patológia azért is jobb, mint a taxizás, mert titkos utakra lehet tévedni benne?

Hirtelen elment a kedve ettől a beszélgetéstől.

Az egész egy nagy titok, mondta fennkölten, olyan hangsúllyal, hogy érezni lehessen, ezzel lezártnak tekinti a társalgást. Kicsit fészkelődött, még inkább jobbra fordult, azt sem bánta, hogy az arcát súrolja a biztonsági öv.

 

Erősen töprengett, dolgoztak odabent a beretvák, kissé fájt a feje, de nem jobban, mint ahogy az öv széle az út egyenetlenségeinél nyiszitelte az arcát. Homloka félig az üvegen. Rajta a heg sokkal hamarabb beforrt, vöröses ránccá szelídült, mint a feneke fölötti seb. Ahol távozott belőle az a másik.

Azon töprengett, amit reggel Çolakoğlu professzor írt. Arról, kissé mesébe hajlóan, hogy ugyan professzionális, de a maga megítélése szerint mégis csak műkedvelő preparátorként mi mindent tömött már ki, szajkótól kezdve, ezt természetesen a szótárban kellett kibogarássza Ághy, egészen a fehér tigrisig már minden megfordult a keze között. Szerénytelenül hat, főképp leírva, de sikere volt megbízói körében, és nem hinné, hogy az Isztambuli Orvosi Egyetemen betöltött pozíciója, patológusi hírneve ehhez különösebben hozzájárult volna. Viszont, írta, most úgy érzi, hogy valamiképpen megrekedt. Nem kapuzárási pánikról van szó, még csak átvitt értelemben sem, ám új kihívásokra vágyik. Kitömethetnének vele egy elefántot, erre ugyanis még nem került sor, akkor is azt érezné, hogy az csak méreteiben több, nagyobb tett lenne az eddigieknél.

Hanem egy emberi test.

Az oszmán birodalomban évszázadokon keresztül hihetetlen, lehet így mondani, kultúrává nemesedett a holttestek balzsamozása, óvó megőrzése. Mégis, egyrészt, ez mára múlttá vált, amúgy meg ez a rítusszerű, voltaképp vallási cselekedet őt, mármint Çolakoğlu professzort sosem vonzotta volna.

Ám itt jön a képbe a tisztelt magyar kolléga. Apró betűs lábjegyzetként olvasta róla nemrégiben, az American Institute of Taxidermy pár hónappal ezelőtti bulletinjében, hogy jeles pályatárs kutatója és ennél fogva nagy ismerője Arányi Lajos tizenkilencedik századi kórboncnok munkásságának, aki, ejti el a cikk mintegy mellékesen, mindennemű megháborodást kizáróan, egyszerűen atyai fájdalmától vezérelve kitömte hat éves, Zoltán nevű gyermekét, aki diftériában hunyt el, majd a tetemet kis székre ültetve, egy búra alatt, az íróasztalán tartotta.

Ez az!, írta Çolakoğlu professzor, sok-sok felkiáltójellel e-mailjében.

Erre vágyik.

Nem perverz. Nem elmebeteg. Nem aberrált.

A tudomány, a haladás érdekli csupán.

Esetleg eljönne, megtekintené ezt a gyermekmúmiát, ha lehet.

Aztán…, majd meglátja.

Sosem volt fia, írta még.

De mindig vannak sajnálatos, tragikus esetek. Hátha, ki tudja, akadna olyan szülő, aki merő ragaszkodásból, mert különben tényleg megszakadna a szíve, jóérzéssel tudna tekinteni elhalt gyermekére, aki ott ülne továbbra is velük, a meghitt otthonban. Majdnem, mintha élne. Lehetne hozzá beszélni, eléje rakni kedves tányérkáját, poharát. Vagy a csuda tudja…, nem akarja magát nagyon elgaloppírozni, vallotta meg végül Çolakoğlu professzor.

Minden esetre, amint tud magának egy kis idő szakítani, jön. Kérdezi, számíthat-e a kedves magyar tudóskolléga jóindulatú kalauzolására. Olyan kellemesen elbeszélgettek pár éve Kairóban és legutóbb Várnában is, ugye?

Csendes Pihenő? Ide jöttünk?, kérdezte hosszú némaság után a taxis.

Nem felelt, csak nyögött egyet, és zakója belső zsebében a tárcája után kezdett el nyúlkálni.

 

Ülj már le, Tomikám, mondta az anyja.

Nem tudok ülni, felelte.

Az asszony csak legyintett, és egy régi, elszíneződött, valaha csontszínű szipkába lassú, pontos mozdulatokkal illesztette be a kék Szofit.

Felpislantott a fiára.

Kiharcoltam. Azt kérdeztem a Bársony főorvostól, Meg akar ölni? Azt mondtam neki, a századik születésnapomon a tortán lobogó gyertyáról szeretnék rágyújtani, tudja?

Várt egy pillanatot, és meggyújtotta az öngyújtóval a cigarettáját.

Ha már bedugtál ide, ennyi jár.

Mért kell ezt mindig lejátszani?, kérdezte kedvetlenül Ághy. Akkor alig volt benned erő. Nem tudtad ellátni magad. Te is beláttad…

Ó, hogyne láttam volna…! Láttam, amit láttam. Aztán beláttam. Más kérdés, hogy mondjuk, a Pötyit nem paterolták el sehová, ma is ott virgonckodik a Révay utcába.  Szerintem még mindig francia órákat ad. Együtt járhatnánk az Operába, Gerbeaud-ozni. Ne is válaszolj, tudom!, emelte fel a kezét. Ki gondolta volna, hogy így összekapom magam, mi? A friss levegő, Tomikám, az valóságos gyógyszer! Ha nem cigiznék, még a végén örökké élnék!

Ághy Tamás nem mondott semmit. Az ablakhoz lépett, ki szerette volna nyitni.

Tomikám, hideg van. Bírd ki, légy szíves. Az is a szeretethez tartozik, hogy néhanapján elviseled szülőanyád rigolyáit. Különben is, tudod, mit hirdet Tóni bácsi?

Jaj, anyám, ezt a marhaságot!, kiáltott fel, mint aki végre kiadhatja magából a feszültséget. Nem is ismerem a ti Tóni bácsitokat.

Az mindegy! Az asszony hosszú ujjával rábökött, és minden szónál feléje szúrt. Füstölt hús tovább tart! Bizony. Nálam beválik, látod. Szóval, mondod?

Ághy Tamás már bánta, hogy elküldte a taxit. Egész jól elvoltak, az egykori orvostan hallgató-jelölttel. Most majd jön egy új manusz, megint kezdheti a magyarázkodást.

Kinézett az ablakon, amit nem nyithatott ki. A gesztenyefa még kopasz ágai ugrálni kezdtek. Ezek szerint feltámadt a szél, amit ígértek a meteorológiai előrejelzésben. Lehűlés jön. Vajon a sebe miképp reagál majd?

Egyszer csak megmozdult bennem valami, kezdte, kissé kapkodva, hadarva. Érezte, úgy beszél most, mint régen, amikor még nem megfontolt intézetvezető volt, hanem kamaszos hevületű titán, aki annyira igyekezett valahová, hogy a beszéddel is sietni szeretett volna, hiszen minek annyit dumálni, nem kell, cselekedni kell!

Nem is valami, hanem valaki. Mi ikrek voltunk odabent, a hasadban, mondta teljesen póriasan. Ketten voltunk, ilyen gyakran előfordul, rengeteg terhesség kezdődik ikerterhességként, aztán az egyik magzat valamiképp kevésbé életképes, és elsorvad, meghal, felszívódik… Érted, mit magyarázok?

Az anyja felfelé tartott szipkával cigarettázott. Beszívta a füstöt, és a fejét egészen enyhén félrefordítva fújta ki, mint akiben van annyi jóérzés, hogy nem borítja be teljesen a másikat, aki tudhatóan nem szívelheti a bagózást.

Hogyne érteném, felelte egy vállrándítással. Magyarul beszélsz.

Nekem is ilyen volt, bökte ki Ághy Tamás. Illetve nekünk. Mármint neked, nem csak én, hanem ketten. Aki aztán… És én magamba temettem, azt hiszem, lehet így mondani. Igen, ez a jó kifejezés.

Remek kifejezés, szerintem is, bólintott az anyja, messzire nyújtva a karját, hogy leverje a hamut.

Most megmozdult bennem. A testvérmaradék. Egy kis gombóc. Nem is tud róla az ember, amíg egyszer csak nem jelentkezik. A kis szörny.

A kis szörny, nyugtázta megint az asszony.

Így hívják latinul. Teratoma. Szörny. Kivágták belőlem. Seregi Gyuri.

Röhögött, mi?, kérdezte kajánul az anyja.

Persze. Ághy vágott egy grimaszt. Végül is ennyi. Úgy éreztem, tudnod kell.

Az anyja előre hajolva akkurátusan elnyomta a szipkából kiemelt csikket.

Hátradőlt, a kardigános mellén összefonta a karját.

Jól van. Most én is elmondok neked valamit. Ülj már le. Ja, nem tudsz leülni. Akkor állnod kell. Állni tudsz?

Tudok.

És figyelni?

Figyelni is tudok.

Isteni, mondta az anyja. A fotel karfájára könyökölt, és a kezét az ujjai hegyénél egymásnak támasztotta. Így, az ujjaiból emelt házacskára meredve kezdett bele.

Amikor apádról kiderült, hogy tuberkulózisa van, nem egészen fél évvel az esküvőnk után, már terhes voltam. Tudta, és felteszem, ezt a tényt ő közölte az orvosokkal. Mintha nem lett volna elég, hogy élet és halál között lebegett hetekig, jött a műtét, a lábadozás, mintegy mellékesen, hogy én se maradjak ki a jóból, közölték, hogy a babát el kell vetessem. Vagyis a leghatározottabban javasolta Rimóczy prof, mert nem vállalhatja a felelősséget, sem a magzatért, sem értem. Ez orvosi, felebaráti és, ilyen pompás humora volt, egészbaráti kötelessége. Rémes, ha az ember bekerül egy orvosdinasztiába! Mit tudtam erre mondani huszonhárom évesen? Csak remegett a szám, remegett a kezem, a lábam, remegett a szívem. Nem sokat teketóriáztak. Vittek. Úgyhogy hamar túl voltam a nagy veszedelmen, nehogy egy eleve halálos kórral fertőzött gyereket hozzak a világra.

Az asszony elhallgatott. Nem moccant, csak szemével lesett felfelé, a fiára.

Na, ennyit a múlt szigorú rejtelmeiről.

Ághy Tamás egy pillanatra lehunyta a szemét. Eszébe jutott, amit az a hóhányó Seregi vetett oda a műtét előtt. Hogy majd hiányozni fog. Az a valami. Most az egész testében érezte ugyanazt a kavargó, fojtogató hiányt, amit mostanáig csak az ikercsomó helyén. Előtte már létezett egy ember. Rá igazából nem lett volna szükség. Egyszerűen a körülmények hátborzongató együttállásának köszönheti, hogy él. Eltakarítottak mindenkit az útjából, hogy ő színre léphessen. Hiánnyal, mások nemlétezéssel van kitömve.

Az anyja megérezhette, mi munkál benne. Felpattant. Megpaskolgatta az arcát.

Papus egykettőre összeszedte magát. Aztán jöttél te. Sity-suty. Helyre állt a világ rendje.

A fia ránézett, és mint aki nem igazán képes felfogni e pár szó értelmét, csak megismételni tudta, A világ rendje…?

Az anyja már nem erre figyelt. Cigarettát keresett, és most a váltószipkába, a borostyánszínűbe helyezte be.

Tomikám, mondd, ha van még valami életbevágó, mert négykor kezdődik a römi.

Ághy összeszedte magát. Próbált mosolyogni.

Römiztek?

Képzeld, römizünk. Römizgetünk. Hosszú az idő a sírig, drága magzatom. De jónak mondom, mi?

Azzal rágyújtott.

 

 

 

11

Csinál valami generációs életérzéses könyvet, jó kis magyar Bridget Jones-t, döntötte el Csandra Emőke. Károlyi és a pálinka teljesen kiakasztotta. Elindult gyalog a Király utca felé. Fog itt mindenféle ezeréves gyerekmúmiákkal foglalkozni. Leírja, ami van. Hiszen látja, min görcsölnek a haverok. Saját magát bele sem kell szőnie.  Szépen végigveszi a többieket. Ki kivel tolja, min nyavalyog, mitől ájul be, mitől fekszik ki.  Állítólag jól tudja bonyolítani a szálakat, ezt is Orosz mondta, még rögtön elsőben. Pech, hogy az anyja halálán nem volt mit bonyolítani. Szálak sem voltak. Csak egy sín, előre, a semmibe. A szülővárosába sem volt hajlandó elmenni vele. Az egy szál lett volna. De semmi. Befeküdt a kórházba, mintha csak erre várt volna. Mert néha mondogatta, Készülj fel rá, nem leszek hosszú életű. A mi családunkban korán halnak. Korán, mi az? Ahhoz képest, hogy apa negyvenöt évesen felállt a húsvéti ebédtől, hörögni kezdett, aztán elvágódott, és mire kiért a mentő, már nem élt. Nesze neked feltámadás. Még hogy korán.

Egy biciklis majdnem elsodorta.

Nem kellett volna ennyire betépni, kisanyám, kiáltotta vissza a lelógó, kötött sapkát viselő fickó, aki neonszínű futártáskát vitt a hátán.

Szerette volna oda ordítani, hogy Köcsög bringás, azt hiszitek, hogy tiétek a város, mi?, de nem jött ki hang a száján. Érezte, hogy összeszűkül a torka. Köhögnie kellett. Mint egy tüdőbajos a régi filmeken, a Székely Mihály utca egyik házának falához dőlt, és hosszasan köhögött, ami majdnem öklendezésbe, a végén krákogásba ment át.

Tovább lépkedett, de pár lépés után megtántorodott.

Valaki elkapta, és erősen megragadta a karjánál.

Vigyázat, hé, mondta egy hang. Rosszul vagy? Tudsz menni?

Csandra Emőke felnézett. Egy kese hajú, nagyjából vele egykorú fiú volt, akire támaszkodott e pillanatban. Sovány, csontos arcából még a félhomályban is kivilágított a szeme. Egyszeriben úgy kapaszkodott ebbe a vadidegenbe, aki nem hagyta, hogy elessen, mint az egyetlen lénybe, akije maradt ezen a világon.

Te ki vagy?, suttogta.

Bazsi, felelte a fiú bizonytalanul.

Az ég küldött, nyögte alig hallhatóan a lány.

Ne már…, mondta a fiú rekedten.

Mért, az ciki?

Csak belém nyilallt, hogy mit mondana erre Boti atya.

Boti atya?, nézett fel rá Csandra Emőke, mintha tudná, kiről van szó. Mit mondana?

Bazsi nem felelt. El akarta engedni, de most a lány kapaszkodott bele erővel.

Még ne hagyj itt. Hová mész?

A fiú egyre zavartabban állt, hol a beléje csimpaszkodó lányra nézett, hol a rohamosan sötétedő utcát kémlelte. A lány leheletéből alkoholszag csapta meg.

Ittál?

Csak kicsit, vonta meg a vállát Csandra Emőke. Kellett. Ritkán kell, de most igen. Hová mész?, kérdezte még egyszer.

Megyek…, mondta a fiú, aztán elhallgatott. Elengedte a lányt, aki most már megállt a saját lábán. Segítettem neked, ugye?

Aha, jött a tétova felelet.

Bárki kérdezi, megmondanád, hogy segítettem?, hadarta Bazsi.

Ki kérdezné?

Mindegy, bárki.

Csandra Emőke fejében mintha szikra gyúlt volna. A Boti atya?

Dehogy is! A fiú elhallgatott, lassan elindult a Paulay Ede utca felé. Aztán hátranézett, megállt. Akár ő is kérdezhetné, simán. Mindig azt tanítja, hogy ezért vagyunk, nem magunkért… Vagyis…

Csandra Emőke egyet lépett a fiú felé, megfogta a pulcsija ujját. Nem ülünk be valahová? Csak úgy dumálni.

Dumálni? De miről?

Bármiről. Elmeséled az életedet!, nevetett fel a lány kissé erőltetetten.

Bazsi félszegen elmosolyodott. Mondjuk, lenne mit… De most el kell menjek Pötyi nénihez.

Pötyi nénihez? Ez tök jól hangzik.

Tényleg?, hökkent meg a fiú.

Nem? Hogy valaki egy pötty.

De ő nem pötty. Sokkal valóságosabb. Nagy-nagynéném.

Annál inkább! Nem érzed az ellentétet? Egy valóságos személy, egy nagyon nagy és komoly néni, és ennek ellenére Pötyi.

Bazsi nem értette, mit akar ezzel a lány, akit megmentett, vagy mi a csuda. Ivott, érezni rajta, azért magyarázza ilyen állhatatosan, mi az, hogy pötty meg Pötyi.

Akkor ne üljünk be sehová, de vigyél magaddal, jó?

Pötyi nénihez?

Nem oda igyekszel?

De. Csak mit mondjak, ki vagy?

Mért, hát nem tudod?

Bazsi megdermedt. Ó, igen. Pontosan ez az, amit Boti atya annyit szajkózott. Jön majd. Csak fel kell ismerni. Mindig hozzátette, nyilván, mert különben mért lenne pap, hogy a Jézus, már mint hogy ő jön, és akkor az majd sokkal királyabb lesz, mint a drog. Bazsi egyszer ezzel vágott vissza, mert kezdett nagyon kiakadni, bár az még az elején, több mint másfél éve volt, Jó hogy ne Jézussal lőjem magam, mi, atyám? És az atya rászegezte a mutató ujját, rázta is kicsit, és nagyon halkan, mintha most árulná a legtutibb titkot, azt mondta, Igen, barátocskám, látod, rájöttél magadtól. Jézussal lődd magad. Az ellen én sem szólok egy szót sem.

Na?, nógatta a lány, akit megmentett, vagyis, aki talán őt készül megmenteni, gondolta. Megyünk? Kezdek fázni.

Bazsi hirtelen mozdulattal a vállánál átölelte Emőt.

Gyere, siessünk. Itt lakik az öreglány a Révayban. Egy köpés az egész.

Csandra Emőke felnevetett. Kiköpött nagynéni!

A fiú a szemébe nézett. Jó fejnek látszol. Nekem bejön, ha valaki humoránál van.

 

12

A szoba tényleg úgy nézett már ki, mint egy sernevál. Bianka nagymamája szokta ezt mondogatni, igazából ő nem is tudta, mi az, csak azt, hogy disznóól és a kupleráj magasfoka a sernevál.

Megegyeztek, amikor a harmadik szobatársuk, Bettina januárban kihúzott Angliába. Ketten maradtak, nem számíthatnak, csak egymásra. Próbálnak nem hajba kapni, idegelni, túrázni a másikon. Különben is, alig látják egymást, mint egy rendes családban, ahol mindenki mindig rohan. És ha már ilyen fényűző módon élnek, kettecskén a négyágyas szobában, hálálják meg azzal a sorsnak, hogy rendben tartják. Legalábbis ez volt a szent fogadalom, amivel néha megcsúsztak.

Bianka elrágcsálta az asztalon heverő két Korpovit kekszet, a többit elrakta a fiókjába. Aztán eszébe jutott, hiszen a táskájában van egy zacsi gumimaci. Nem ő vette, hanem egy Soma nevű fiúcska adta neki délelőtt, amikor távozott a klinikáról. Feltépte a zacskót és egy sárga meg egy zöld gumimacit kapott be elsőre.

Megnézte a telefonját, de megint csak azt írta ki a képernyő, hogy google.app. folyamat leállt. Egy hete nem ment már rajta a net. Járt a szolgáltatónál, ott végigvárni a sort egyenes beutaló az idegklinikára. A szoftverrel van valami, halódik, az ügyintéző szerint beadhatja a szervizbe, de az minimum két hét, és lehet, hogy belekerül akár húszezerbe is. Amíg nem kapja meg az ügyeleti és túlóra pénzt, esélytelen. A mobilt odaejtette az ágyra, körülnézett. Kivett egy narancssárga gumimacit.

Ágyneműt is cserél, bőven rájuk fér.

Szinte megörült, hogy dolgozhat. Elvégre ehhez ért a legjobban. Egyedül van, nincs más szórakozása, mint dolgozni. Feküdhetne az ágyon, ülhetne az asztalnál, lemehetne a boltba, összeüthetne valami kaját, bevillamosozhatna a Westendhez, nézdegélhetne, de most mit nézdegéljen? Nem megnyugtatóbb, hogy rend lesz, tiszta ágyneműje lesz, abba fekszik le. Ha úgy szottyan kedve, akár nyolckor lefekhet, addigra bőven kész lesz. Mert ha egyszer dolgozni kezd, hú, akkor úgy jár a keze. Mennyire utálta, amikor az anyja napjában százszor is elmondta, hogy Ne a szád járjon, hanem a kezed. Jó tanítványa lett az anyjának. Jár a keze…

Ez a gondolatsor még inkább fellelkesítette.

Megfogta Cintia ágyán a lepedő szélét, és ahogy bent, a klinikán tanulta a profi nővérektől, még az elején, úgy rántotta le a matracról, hogy ott hevert minden egy kupacban a lába előtt.

A párna alól egy füzet pottyant ki, és csúszott a nagy lendülettől majdnem az ajtóig. Kék iskolai füzet volt. Lehajolt érte és kinyitotta. Kevés híján az egész tele volt írva.

Jé, gondolta hirtelen borzongással. Mi a szent szar ez már?

Átpörgette a lapokat, de mást nem talált, csak egymás után következő sorokat. A szeme csupán egy-egy szót kapott el, aztán becsukta, és nézte egy ideig a címlapot, az üres, nyomtatott vignettát.

Nem, nem szabad, gondolta, sőt, halkan mondta is magának. A füzetet az asztalra tette, a háta mögé. Erőteljes, már-már vad mozdulatokkal kezdett lehuzatolni. Nem is tudott volna másképpen, bent ripsz-ropsz kész kell lenni. Hiába, hogy most volt idő, ez sem olyan idő volt, ami a lassú ágyneműhúzásra adatott volna.

Párna, paplan, lepedő. A szennyeshalmot odébb rúgta az ajtó felé. A saját ágya következett volna. Ahogy indult feléje, ott kéklett előtte a füzet az asztalon. Lassan kihúzta a széket, leült. A füzetet maga elé tette. Találomra felcsapta és olvasni kezdte.

„Milyen érdekes, hogy melyik emlék talál meg. Mintha egy társasjátékban egy kalapból hirtelen kihúznának egy szót, és az orrom elé tartanák. Parádsasvár. Oda mehettek tanulni a szegény gyerekek. Először nem is engem választottak, hanem Saár Ottíliát. Mert szegény lány volt. A szülei meghaltak, és a nagyanyjáék nevelték. Emiatt lehetett, hogy nagyon ragaszkodott hozzájuk, és rettegett, hogy őket is elvesztheti. Félt, hogy ez a parádsasvári dolog olyasmi lesz, intézetbe akarják dugni, és ott hagyják. Annyit sírt és toporzékolt, végül belátták, hogy ez nem lesz jó. Így esett rám a választás. Parádsasvár egy régi kastély, amit átalakítottak erre a célra. A jó levegő miatt. Állítólag nem csak simán szegény, hanem vérszegény is voltam. Megérkeztünk, és rögtön képeslapot kellett írni haza. Kedves Szüleim, Szerencsésen megérkeztünk, jó az idő, jó a koszt. Pedig akkor még nem is kaptunk enni. És enyhén szemerkélt az eső. A levegő viszont tényleg különleges volt. Most is érzem, mennyire éles, tiszta. Belehasított az orromba, a tüdőmbe, ha beszívtam. Így telt el talán három hét. Iskolába jártunk, kirándultunk, meglátogattuk az üveghutát. Volt valami parádsasvári induló, amit rögtön az első nap meg kellett tanulni. Azt danoltuk, ha útra keltünk. Sokat gyalogoltunk, akár esett, akár fújt. Hogy kiélvezhessük a friss levegőt és edzettek legyünk. Nem volt túl jó az idő, a kosztra egyáltalán nem emlékszem. De a véremnek biztosan jót tett. Mert ott lettem először szerelmes. Pesti fiú volt. Nem hiszem, hogy szegények lettek volna, mintha az iskolaorvosnak lett volna rokona, és ezért jöhetett. Ághy Tamásnak hívták, hát persze, hogy emlékszem a nevére. Az első nap összebarátkoztunk. Nem volt egyetlen szabad fülke sem a lányvécén, kint toporogtam a folyosón. Ez a fiú kijött az ő vécés blokkjukból, és a világ legtermészetesebb hangján, mert különben a hétévesek, pláne különböző neműek, csak vihogni tudnak azon, hogy pisi meg kaki, megkérdezte, hogy pisilnem kell-e. Amikor szinte nyüszítve feleltem, hogy ja, de nincs szabad fülke, bekísért hozzájuk. És őrt állt az ajtóm előtt, amíg végeztem. Istenem, olyan kevés kell a szerelemhez.”

Takács Bianka ennél a mondatnál megállt az olvasásban. Megborzongott. Kevés kell a szerelemhez…, de jó lenne, ha igaz lenne!

A keze automatikusan a gumimacis zacskó felé tapogatott. Amikor elérte, a lyukon bedugta az ujját, kicsit forgatta, amitől nejlon tovább szakadt, és a gumimacik kigurultak az asztalra. Már csak fel kellett szedegetni őket. Felnézett, valahogy sokkal több kék és zöld gumicukor hevert szerteszét, mint piros és sárga.

Akkor állt meg a tekintete a poháron.

Ez a Bazsi, gondolta, mi a fenét akar? Nem is lenne rossz pasi. De mégiscsak megszúrta az anyját, mert elvette tőle a drogot. Basszus, és csak úgy beállít ide, annyi idő után. Cinci is, mit szépítse, fura egy csaj. Ha volt valami közöttük, bár nem hinné, az nem azért volt, legfeljebb emberszeretetből. Viszont ha igaz, tért vissza a füzethez Bianka, hogy kevés kell a szerelemhez… Itt írja, ni. Ki gondolta volna, hogy Cinci még naplóírásra is képes az után a robot után, amit lenyom az onkológián.

Egyszerre három gumimacit tömött a szájába. Nem nézte, milyen színűek. Mohón olvasott tovább.

 

13

Tessék, ebben minden benne van!, lobogtatott Botond atya egy halom papírt.

Mária épp csak felpislantott a keresztrejtvény-fejtésből.

Ezektől tudok megőrülni. Indiai női név! Öt betű.

A pap megállt a társalgó helyiség háncsasztalkája előtt.

A Messi Sanyika talált rájuk. Eldugta, naná, hogy eldugta. Volt egy titkos zseb a matracon. Ott rejtegette.

A második betű b. Csak az Ibolya jut eszembe. De az meg hat. Hátha Indiában j-vel írják, mit gondolsz?

Mária felnézett, a szemüvegét levette, és az egyik szárát szopogatni kezdte.

Most ezt direkt csinálod?, kérdezte neheztelő hangon Botond atya.

Direkt! Én a legtöbb dolgot direkt csinálom, mellesleg.

A pap arca megrándult.

Jó. Akkor egy pillanat.

Beletúrt a papírok közé, és előrántotta az egyiket. Olvasni kezdett.

Reggel rögtön szúnyogot ölt

lábát meg szorította a cipő

és e két marhaság között

az egyetlen kapocs csak ő

álmában pisai torony volt

és dőlt mint egy régi emlék

de a földig nem ért el sosem

így köszöntött rá a nemlét

Ma tengernyi dolga lenne

hogy mégis túlélje önmagát

patikamérlegen csöpp lelke:

álmait ne húzza le a vád

Na, mit szólsz hozzá?

Szerintem költő. Muti csak!, nyújtotta ki a kezét Mária, ám az atya egyet hátra lépett.

Nem nyúlkapiszka! Költő…, jutott akkor eszébe, mit mondott a nő. Köszönöm szépen. Itt a következő.

És már olvasta is, gyorsan, szinte hadarva. Kezében kissé remegett a papír az idegességtől.

Talpig a gyászban

talpig a gyertyalángban

miközben hallani ahogy a kövek

(valaki sírlapot söpröget)

Annyi halál ragyog

a szembefordított tükrök mélyén

s egyszerre csak a bal szeme

kis bajszos nőbe lát bele

állnak egy vájling délutánban

az élet kivonásos számtan

körbetekeri valami bűbájos szag

teste lassan átlátszó ablak

szája még annyit mond jól van

s elvész az álom szitálta hóban

Tudod, mi a címe?

Mária vállat vont.

Mit tudom én. Szeptember végén.

Csak szórakozz, mondta lesújtóan az atya. Jól van, az a címe, kérlek alássan, hogy Jól van. Gyász, gyertyaláng, sírlap… Mi van még… Igen: halál, kivonás, elvész. Vagy előzőben: régi emlék, nemlét, vád… Nem gyanús? Neked nem?

Szóval most ez a baj, hogy verset ír.

Nem az a baj!, lökte a magasba a karját az atya. Hanem hogy mik foglalkoztatják. Elmúlás, halál – halál, elmúlás. És egy ilyen gyerek fogja magát, megszökik… Jó, tudom, már ki lettem oktatva, azt is külön köszönöm, hogy nem megszökött, csak nincs itt… Mi meg ülünk, ölbe tett kézzel, keresztrejtvényt fejtegetünk, és várunk.

Nem várni elég nehéz… Ha egyszer nincs itt, szögezte le a nő, és felállt.

De tessék, el lehet menni a rendőrségre, be lehet jelenteni. Akkor jöjjön ez a cirkusz.

Mintha ő is elvesztette volna egy pillanatra a higgadtságát. A szemüveget a keresztrejtvényre ejtette, amiben még sok kocka virított üresen, többek között az indiai női név öt betűjéből négy.

A legnagyobb baj nem ez, mondta Mária, miközben elsétált a könyvespolcig, majd vissza. Megállt Botond atya előtt. Majdnem egy fejjel magasabb volt nála.

A legnagyobb baj az, hogy nem bízol benne. Vagyis magadban nem bízol. Most erre mit lépjek, atyám?

Botond atya szeme szikrát vetett.

Bazsi súlyos drogos volt, és kést döfött az anyjába.

Igaz, bólintott Mária. De ebben a mondatban akad egy igeidő is. Tudniillik, hogy volt. Most mondtad.

Ez lovagolás a szavakon. Nem így kell védeni valakit.

Mert te tudod, hogyan kell, biggyesztette az ajkát Mária. Odébb lépett, az ablakhoz. A függönyt kissé elhúzva kinézett a sötét estébe. Bazsi apja valaha a vőlegényem volt. Vagy én a menyasszonya, ki honnan nézi.

A pap kezében megcsörrentek a papírlapok.

Akkor a te gyereked, szentisten!

Dehogy!, fordult meg Mária. Arca most kőkemény volt. Jött az a kis…, majdnem kimondtam, micsoda.

Az anyja, akit leszúrt?

Az anyja! Az, igen. Ő lett az anyja. Teljesen megbabonázta Attilát. Máig nem értem, mivel.

Botond atyának összeszűkült a szeme, a papírokat összemarkolta.

Ezért vagy hát itt! Csakis rá vigyázol! Te vagy az őrangyala…!

Keserűvé torzult az arca. Akkor én megfeszülhetek! Te meg röhögsz a hátam mögött!

Senki sem röhög, mondta halkan Mária. De Bazsit rám bízhatod. Úgy érzem, az én feladatom. Ne félj, nem lesz semmi baj.

Nem lesz?! Fogalmad sincs, mit beszélsz, esküszöm!

Mária kinyújtotta a kezét.

Odaadod a verseit?

Botond atya előbb a nő kinyújtott kezére nézett, majd az összegyűrt lapokra.

Nesze!, kiáltotta, és feléje dobta őket. A különálló, erősen megnyomott betűkkel telerótt papírok kissé felrepültek, majd egymás után alászállingóztak a padlóra.

Mária egyenként felszedegette és a combjára téve kisimította mindegyiket. Mire ezzel végzett, Botond atya már rég nem volt a társalgóban.

 

14

Csandra Emőke mindig különös vonzódást érzett az idegen lakásokhoz. Ahogy járt-kelt az utcán, legszívesebben felkapaszkodott volna az ablakpárkányra, és ha csak pár percre is, de bekukucskált volna ezekbe a kis világokba, ahol azok az emberek tesznek-vesznek, búslakodnak és kacagnak, akiknek merev arcát látja a metrón vagy áll előttük-mögöttük a CBA-ban.

Érezte, hogy ez a nagyon világító szemű, idegen fiú minden szempontból a megmentőjévé vált. Ha nem kapja el a Székely Mihály utcában, úgy terül el az aszfalton, mint egy rongybaba, ki tudja, milyen sérülésekkel. És most elviszi valahová, egy titkos helyre, hiszen minden lakás titkok tára, bennük a legkülönösebb, eleven titokkal, a lakóval. Végre, örvendezett magában, készül a forgatókönyv, csak rögzítenie kell minden pillanatot, mozdulatot, pillantást és a félszavakat is.

Pötyi néni lakásába, miután hiába csöngettek, Bazsi kulcsával gond nélkül bejutottak.

A fiú, amint felkapcsolta a villanyt és körülnézett, nagyon elcsodálkozott.

Milyen más lett itt minden…

Hogyhogy más?, kérdezte Csandra Emőke.

Nem erre emlékszem, rázta a fejét Bazsi.

Mikor voltál itt utoljára?

Mit tudom én…

Fogadjunk, hogy tudod.

Bazsi felvonta a vállát, mint akit lelepleztek.

Még azelőtt, hogy… Kábé két éve. Annyira azért még nem vagyok hülye.

Két tenyere közé fogta a halántékát, mint aki erőltetni akarja az emlékezést.

És hol van Pötyi néni?, tette fel a leginkább kézenfekvő kérdést a lány.

Honnan tudjam?

Nem várt? Nem szóltál ide, hogy jössz?, bámult rá Emő.

Nincs mobilom. Ide mindig bármikor jöhettem. Gondoltam felugrom.

A fiú elhallgatott. Körbejárt, bement a szomszédos helyiségekbe, megérintett egy-egy tárgyat.

Nem tudom… Ez itt volt, igazított meg az asztalon egy nagy, márványerezetű hamutartót, ez is, ért hozzá egy virág nélküli vázához. Egy csomó cucc viszont teljesen idegen.

Figyi, annyi idő alatt sok minden változhat. Átrendezhette a lakást, nem?

Pötyi néni, mi? Nem illik hozzá. Mindig azt hangoztatta, hogy itt fél évszázad alatt semmi sem változott. Büszke volt rá. És ez most gáz.

Bazsi tovább kutatott-keresett a szemével. Könyveket emelt le a polcról. A füles fotel melletti biedermeier asztalkán, egy ágyúlövedékből készült réz tartóban pipákat talált.

Valami nem kerek itt, mondta gondterhelten. Cigizett az öregcsaj, mint a gyárkémény, de pipázni sosem láttam.

Hátha rászokott, vélte Emő. Igazából élvezte a helyzetet. Úgy sétálgatott Bazsi nyomában, mintha egy privát idegenvezetésen venne részt.

Nyolcvan-iksz évesen esélyes szerinted?

Mért ne, vont vállalt a lány. Mért kéne ugyanolyannak maradnia valakinek haláláig?

Hová szokott menni?

Bazsi töprengett. Megszagolta a pipát.

Ilyenkor már sehová. Egy-két múmia barátnőjével, ahogy kell, elücsörögtek a Gerbeaud-ban vagy a Művészben, aztán annyi. Esetleg átcsattogtak az Operába.

Ez az!, örvendett meg Csandra Emőke. Biztos ott van. Megvárhatnánk.

A maradás lehetősége ugyanis felvillanyozta.

Az lesz, felelte nem túl lelkesen a fiú. Úgyis itt akartam szunyálni.

Ja, itt? Mert amúgy hol laksz? Szüleiddel?

Bazsi ránézett, aztán gyorsan elfordult, és olyan alapossággal kezdte szemlélni a mellette lévő állólámpát, mint egy profi antikvitás szakértő.

Á, nem, már nem. Nem a szüleimmel. Különben is, ők kint vannak az USA-ban.

Tényleg? Ez tökjó.

Igen, az. Tökjó. Anyám, tudod, csillagász, és mindig visszahívják a Seattle-i Egyetemre. Én is velük voltam, kétszer is, de most már nem akartam.

Csandra Emőke kis híján felkiáltott, Kurva élet, nem akartál visszamenni Seattle-be?, de uralkodott magán. Ez most ennek a fura fiúnak a története, beszéljen csak, amíg lehet, aztán majd csak lesz belőle valami. Mit is mondott a nagyon okos Károlyi Guszti? Történet, titok és világos beszéd. Itt minden összeállt. Illetve, a világos beszédről majd ő gondoskodik, Orosz tanár úr megnyalja mind a tíz ujját.

Üljünk már le, vagy ideges vagy?, szögezte a kérdést Bazsinak.

Én? Dehogy. A fiú most elmosolyodott. Csak nem szeretek ülni, mondta. Ezen meg már nevetett. Ciki?

Mért lenne ciki?, kérdezte Emő, és a füles fotelbe ereszkedett, ami a lámpánál állt.

Ha akad egy korty valami, azt elfogadom, tette hozzá.

Jó, mindjárt, mondta Bazsi. Az ülésről jut eszembe: egy pofát fuvaroztam tegnap. Ő sem tudott ülni. Valamiért fájt a segge, és csak oldalt fordulva, nekem háttal, fekve bírta ki a kocsiban. Dumálgattunk minden baromságról. Hogy nekem, mint mai fiatalnak, mik a vágyaim. Meg ilyenek. Én meg, érted, visszakérdeztem, neki mi a vágya, egy ilyen ötvenes manusznak. Sose találod ki.

Három nővel egyszerre?

Á!, legyintett a Bazsi.

Fiúval?

Még csak nem is langyos.

Akkor mondd.

Hát az, hogy tömjék majd ki, ha meghal.

Csandra Emőkében jeges hullámok kezdtek cikázni.

Mármint őt, ezt a férfit?

Ja, jól vágod. Ennyi. Erre áhítozik. Hogy kitömik és ott áll valahol… Igazából, nem is tudom, hol.

És ezt hogyan mondta? Milyen arckifejezéssel?, ült ki egészen a fotel szélére a lány.

Sehogy, hiszen háttal volt. Feküdt, beszélt az ajtónak, bal kezével néha igazgatta a seggén a gatyáját.

Csandre Emőke felállt. A szája elé tette mutatóujját, erősen gondolkodott.

Aztán eszébe jutott, élesen tudta, mit akar kérdezni.

Ekkor azonban csöngettek, három rövidet.

Bazsi ugrott, és az előszoba felé sietett.

Pötyi néni!, kiáltotta, de hangjában aggódással. Mért csönget vajon?

Kiszaladt az előszobába. A lány fülelt, hallotta, ahogy nyílik az ajtó.

Nicsak, maga az?, kérdezte egy reszelős, öreges hang.

Tóni bácsi…!

Egy pillanatra csönd volt, aztán megint megszólalt ez a bizonyos Tóni bácsi.

A Bazsi gyerek… Ezek szerint kiengedtek? Úgy értem, köszörülte meg a torkát a férfi, eléggé megemberesedtél. Rég láttalak.

Most itt vagyok, felelte Bazsi szárazon.

Azért merészkedtem csöngetni, mert megörültem, hogy fényt látok.

Fényt?, kérdezett vissza a fiú.

Ég a lámpa, barátocskám. Már több mint egy hete sötét van.

Egy hete? És Pötyi néni?, kiáltotta Bazsi.

Ez nyugtalanított. Nem láttam hosszú napok óta. Nem tud róla semmit?

Én?, kérdezte megrökönyödve a fiú. Hogy a bánatba tudtam volna ott, a halál izéján…

Majdnem minden nap váltottunk néhány szót a lépcsőházban. Még egy kis játékunk is volt.

Játék? Miféle játék?

Ártatlan dolog. Tudom, hogy régen franciát tanított. Olyanokat kérdeztem, Ca va? És erre azt mondta, Tres bien. Meg Com si com sa… Örült neki.

De hol van?, kiáltotta Bazsi.

Nagyon félek…, felelte a reszelős hang. A mai világban. Mi mindennel van tele a híradó? Már nem is nézem. Eddig is egyedül voltam. De most…

Csandra Emőke a szemközti, intarziás szekrénykén észrevett egy üveg konyakot. Odalopózott, a zöld palackot a lámpa felé tartotta. Nem látszott, mennyi van benne. Minden esetre lecsavarta a kupakját, és a szájához emelte. Nagyot húzott belőle.

Ha bármit megtud, hallotta Tóni bácsi hangját, rögvest szóljon ám.

De maga is, felelte erre halkan a fiú.

És az ajtó becsukódott.

Bazsi jelent meg a szobában. Ha megkérlek, lenyírod a hajam?

Emő, kezében az üveggel, rámeredt. Én? Most?

Ja. De teljesen. Régóta akarok már kopasz lenni. Ha már teljesen meztelen nem lehetek.

Bekattantál vagy mi?, kérdezte a lány. Jobb híján még egyszer meghúzta az üveget.

Ha nagyon szépen kérlek?, nézett rá Bazsi esedezve.

Okés. Csak mert ennyire szépen kérsz. Úgyis lógok neked mint megmentőmnek.

Keresek ollót és beretvát, mondta a fiú leplezetlen örömmel.

 

15

A nővérszobában csak a kislámpa égett, és ment a tévé.

Cintia mellé törökülésben odatelepedett Évi, a másik ügyeletes. Előzőleg a hűtőből egy műanyag dobozt vett ki, most kinyitotta, és eszegetni kezdett belőle.

Főztél?

Kell, felelte Évi. Ha két kamasz fiad van, nincs megállás. Különben mennek a Mekibe. Szart venni drágán, na, az a kurva nagy luxus. Chili con carne, kérsz?

Cintia csak a fejét rázta.

Kösz, nem vagyok éhes. Van almám.

Alma, ne akassz ki már te is. Az alma nem étel.

Meg csoki, tette hozzá.

Évi a fejét csóválta. Aki dolgozik, az egyék is. Különben megdöglik.

Cintia elmosolyodott.

Nekem már az is elég, ha lehet békén ülni egy félórát.

Most kimondtad a legnagyobb igazságot, bólintott Évi tele szájjal.

Ültek csöndben, és nézték a híradót. A hófehér hajú, világítóan kék szemű műsorvezető a következő riportot konferálta fel, amely szerint egy hajdúböszörményi tanárról kiderült, hogy molesztálta a tanítványait. Legalábbis ezt állítja néhány ötödikes és hatodikos, valamint felbőszült szüleik. A tanár kétségbeesetten tagadja a vádakat, minden esetre a vizsgálat lefolytatásának idejére felfüggesztették.

Nem felfüggeszteni, hanem felkötni kéne az ilyen szemét stricit!, kiáltott fel Évi, és úgy csapta le a kezében tartott műanyag dobozt, hogy néhány babszem és darált hús kiugrott belőle a fehér asztallapra.

Cintia riadtan nézett kolléganőjére.

Ilyenek ezek mind!, folytatta Évi. A kedves tanár úr! Aki olyan jól megérti magát gyerekekkel. Ó, nekik más módszereik vannak. Emberszámba veszik a diákokat, hadonászott tovább. Még hangsúlyozzák is, hogy az iskolában is ez legfőbb, a partneri viszony! Aha! Partneri viszony…!, mondta villogó szemmel.

Történt valami?, kérdezte halkan Cintia, mert úgy érezte, egy pillanatra meg kell szakítania Évit, mielőtt teljesen belelovalja magát.

Valami!, emelte fel a hangját még inkább a nő. Valami… majdnem történt. Aztán felnevetett. Így aztán akár azt is mondhatnám, baszkikám, hogy semmi sem történt.

Aztán hirtelen elhallgatott, és a fejét csóválta. Automatikus mozdulattal megint maga elé vette a műanyag dobozt, de csak turkálta a chili con carnét.

Elmeséled?, kérdezte Cintia, majd, mint aki máris megbánta, hozzátette, De nem kell, ha nem akarod…

Évi felvonta a vállát.

Figyusz, annyira bagatell, hogy még csak hírnek sem lenne jó ebben a fosládában, bökött az állával a tévé irányába. Nyolcvanhatban meg, érted, ki foglalkozott ilyesmivel? Még a Csernobilt sem mondták be.

Mégis bekapott egy kanállal a kajából.

Félig teli szájjal kezdte el.

Tényleg semmi különös, ha úgy veszem. Volt a bioszfakt, volt a Laci bácsi, és én imádtam a bioszt, és ennél fogva imádtam a Laci bácsit. De lehet, hogy fordítva. Orvosira akartam menni, naná. Én lettem az eminens kis Évica, tüsténkedtem, serénykedtem. Lehettem szertáros, óraelőkészítés, ilyenek. És akkor be-behívott egy idő után. Délutánonként, a szertárba. Pakolászni, rendezgetni. Ahogy azt kell. Évica meg örült, mert hülye volt, meg főleg azért, mert másutt szarnak se nézték. Főleg otthon, és mindenki röhögött rajta, az olajos körmű apja és az olajos körmű bátyja, hogy majd pont őt veszik fel az orvosira, hiszen egy csirkét sem képes levágni. Azt hitte, hogy a Laci bácsi már látja benne azt a leendő doktor nénit. De aztán kiderült, hogy a Laci bácsi egészen mást látott benne.

Évi vett egy levegőt. Cintia a vállára tette a kezét, de megint, mintha túlzásnak érezné, gyorsan el is kapta.

Aztán jött, ahogy annak jönnie kellett. Téli délután, korai sötét, szertár. A karácsonyi szünet előtt két nappal. Ádvent, ja. Igazából nem tudom, miért akkor. Mért eddig várt? Mit várt? Egyszerűen rám vetette magát. Lihegett, markolászott, magához szorított, az arcát a nyakamba fúrta. Azt hihette, hogy hagyom, vagy mi, mert annyira le voltam döbbenve, teljesen megmerevedtem, mint egy kőszobor. Nem tudom, mennyi ideig tarthatott ez. Arra még emlékszem, hogy a fülembe hörgött, hogy édesem, meg akarlak… Talán ez az akarlak, nem tudom, ez adott nekem is akaratot. A következő másodpercben akkorát taszítottam rajta, hogy teljesen hátra tántorodott, és nekizuhant az üveges szekrénynek. Már az is nagyot szólt, de semmi nem volt ahhoz képest, hogy a lökéstől a szekrény tetején megbillent a kitömött bagoly. Felkaptam a szemem, láttam, ahogy, mintha gondolkodna, inog, majd mégis alávetette magát. Zuhant és oda puffant kettőnk közé, a földre. Az egyik kitárt szárnya rögtön letört. Így feküdt, és sárgás üvegszemével bámult ránk. Olyan rémisztő volt, hogy sikítva rohantam ki a szertárból.

Bágyog Cintia megrázkódott.

Ez rettenetes.

Évi most hirtelen nyugodt hangon felelt rá, Az. Aztán az újévben, az első tanítási napon tudtuk meg, hogy Laci bácsi meghalt. Szénmonoxid mérgezés. Ő is, a felesége és a kisfia. Azt hiszem öt éves volt. Babi néni lett a biológia tanárunk. Egy bibircsókos, nyugdíj előtt álló banya. Már bocs. Nem is vettek fel az orvosira, igaz, csak egyszer futottam neki.

Cintia felállt, szerette volna megölelni Évit. Sután nyújtotta volna a karját, amikor megszólalt a csipogójuk.

Ennyi adatott, mondta Évi. Legalább jól eltársalogtunk!, ugrott fel ő is.

Hagyd csak, intette le Cinci, és most hozzáért a másik nő kezéhez. Majd én intézem. Csak egyél.

Évi félig hálásan, félig kényszeredetten elhúzta a száját.

Jól van, édesem, akkor eszem.

Cintia végigsietett a folyosón. A 7-esből jött a hívás. A pest megyei közgyűlés alelnökének anyósa feküdt ott, a Deli néni, elég rossz állapotban, többszörös áttéttel. Most csak inni kért. Ivott pár kortyot szívószállal. Miközben Cintia kissé megemelte, és felrázta a feje alatt a párnát, utána megigazította a hajráfját, az asszony reszkető hangon folyamatosan beszélt hozzá.

Emlékszem, már nagylány voltam, amikor Weisz Piroska, a szemfelszedő, meghalt. Pontosan ötven éves korában. A Weisz bácsi, aki apáméknak barátja volt, átjött az egyik este, és azt mondta, a Elment a Cseresznye utca legtündéribb kislánya… Akkor én ezt annyira szépnek találtam. És úgy vágytam rá, ha majd meghalok, valaki rólam is mondjon egy ilyent. Hát nem butaság?

Cintia odaállt a néni elé.

Nem butaság, felelte. Majdnem hozzátette, hogy biztos mondják majd a Deli nénire is, de szerencsére észbe kapott. Csengessen csak, ha kell valami, simította meg a kezét.

Valahogy nem volt kedve visszamenni Évihez. Elsétált a folyosó végére. Kinyitotta a nehéz vasajtót, fél lábbal kilépett a kis teraszra. Az eső elállt, hideg volt.

Lélegzett néhány mélyet, jól esett, hogy kívülről-belülről átjárja a hűvösség. Csak egy pillanatra becsukta a szemét. Eszébe jutott Bazsi, mennyire felidegesítette a fiú megjelenése, voltaképp indokolatlanul. Aztán Bazsiról a szobatársára ugrott a gondolata. Vajon mit jelentett az, hogy Bia kedves volt hozzá? Olyan szerencsétlen kis csaj az is… Csak nem csinált valami baromságot. Hát persze, hogy mindenki szeretetre meg egy kis jóra vágyik, ki nem? De akkor is tudni kell, hol a határ.

Már fázott, becsukta az ajtót.

Csöngött a mobilja.

Egy női hang a StarMaking casting ügynökség nevében jelentkezett. Elnézést kért, hogy ilyenkor zavarja. De lenne egy kis munka. A filmrendező szakos mesterképzősök vizsgafilmjéhez keresnek szereplőket. Károlyi Gusztáv, az egyik végzős rendező a Rossz orvos című filmjéhez kifejezetten olyan szereplőt keres, aki nővéri tapasztalatokkal rendelkezik. Átnézték a listát, és csak Bágyog Cintiát találták a regisztráltak között. Érdekli-e a lehetőség? Mert ha igen, akkor holnap délelőtt tíz órakor kellene megjelennie az egyetemen.

Addigra végzek, mondta Cintia. A reggeli vizit után elengednek.

Maga tényleg nővér?, kérdezte a hang a telefonban, szinte évődően.

Persze, mért, mit gondolt?, felelte ő inkább meghökkenve, mint sértődötten.

 

16

Ághy Tamás tudta, oda kellett volna szólnia telefonon, de valamiért úgy érezte, ez a biztosabb. A múzeumigazgató, Ninaus Miki osztálytársa volt általánosban és gimiben is, és mindig nagyra értékelte, hogy napi szakmai munkája mellett ilyen, már-már fanatikus lelkesedéssel vetette bele magát az Arányi-jelenség feldolgozásába. Talán már tíz éve is megvan, hogy Rudnóra együtt mentek át Madva Ferenc, a csodadoktor után nyomozni, hiszen ő volt az, akit Arányi álruhában, egyszerű páciensként, lehet úgy mondani, lebuktatott, hiába, hogy a sok ezer, egyszerűbb népség mellett megelégedésre kezelte, többek között, Madáchot is. Ághyt nem Madva érdekelte igazándiból, hanem Arányi lelke, vajon milyen körülmények, hatások vezettek oda, amik később Zoltán fiacskája halála utáni tettét előhívták.

A csöndes hegyaljai utcában becsöngetett Ninaushoz. Nem sokkal később nyílt az első emeleti ablak.

Ágica…, csodálkozott el a házigazda. Baj van?

Semmi baj, kiáltott fel. Beengedsz?

Szólt a nyitó berregése, és Ághy Tamás egy perc múlva ott állt barátja előtt a lakásban. Ninaus érdeklődve meredt rá.

A vendég nem kertelt.

Oda kell mennem. Most.

Most?, képedt el Ninaus.

Igen, most rögtön.

Azért ülj le már egy percre, felelte a férfi, és ő maga egy karosszékbe ereszkedett.

Nem tudok ülni, bocs. Volt egy teratomám. Seregi kivágta belőlem a szörnyet. Így aztán már tudom, mért van egy lány és egy fiú nevem. De most nem ez a lényeg. Valamit érzek.

Érzel?, ismételte megint a szavát Ninaus. Keze automatikusan az előtte lévő pipáért nyúlt, majd az odébb heverő dohány után.

Nyugodtan nézz hülyének, mert nem tudom megmagyarázni. Érzem, hogy elérkeztem a titok nyitjához. Arányi titkához, nyilván…

Nyilván, mondta Ninaus. Vad mozdulatokkal tépte a dohányszálakat, és tömte bele a pipába.

Úgyhogy látnom kell. Oda kell menjek. A Zolikához.

A Zolikához, ismételte automatikusan Ninaus.

Nincs ebben semmi misztika, magyarázta Ághy. De ott… Tudod, ki Çolakoğlu professzor? Isztambulból?

Nem.

Neves preparátor. Mindegy. Őt is roppantmód érdekli a dolog. Nagy szenzáció lehet belőle.

Ághy egy pillanatra elhallgatott. Majd a biztonság kedvéért felajánlotta, Ha akarsz, jöhetsz te is.

Kezdődik mindjárt a meccs!, felelte Ninaus egészen más hangon. Paris St. Germain-Chalsea.

Akkor add oda a kulcsot, mondta Ághy szinte parancsolóan. Tudod, hogy nem lesz semmi baj.

Ninaus letette a pipát, felállt.

Persze, felelte kissé zavartan. Miféle baj lehetne?

Semmilyen, csapott le rá Ághy.

Ninaus kiment az előszobába, a kabátja zsebében kotorászott. Egy kulcscsomót halászott elő belőle.

Odaállt a barátja elé. Már vidámabb volt az arca.

Ide figyelj, te éjjeli kísértet. Mutatom. Ez a hosszú a bejárati kapuhoz. Bemégy, az oszlop mögött van a riasztó. A kód 1818. Vajon miért?

Ághy fél másodpercet gondolkodott. Semmelweis születése?

Talált, süllyedt. Jön az udvari ajtó, ez a négyzetes kulcs nyitja. A réz kerekfejű a hátsó épületé, ez a nikkel meg a fenti irodáké.

Világos, felelte a vendég, és mohón nyúlt a kulcsok után.

Ninaus még visszahúzta. Egy fontos dolog. Mindig zárd vissza az ajtókat, ha bementél valahová.

Hátha jön egy igazi kísértet?

Ninaus elvigyorodott. Sosem lehet tudni. Tíz perce még azt sem sejtettem, hogy te mire készülsz. Megjegyzem, még én sem jártam ott soha késő este. Tényleg, Ágica, lehet, hogy éjfélkor Zolika megelevenedik?

Ághy összehúzott szemmel egyet előre lépett, és a másik mellére bökött.

Tudod, hogy egy csöppet sem bánnám?

Ezzel elkapta a kulcscsomót, feldobta, majd a zsebébe dugta.

Ki nyer?, vetette még hátra kifelé menet.

A kardomba dőlök, ha nem az angolok!, felelte a vérmes szurkoló hangján Ninaus.

Az ajtócsapódás után megint az ablakhoz lépett. Látta, amint bohókás barátja kilép a kapun, és sietős léptekkel elindul a lejtős utcán.

Fogta a tévékapcsolót, megnyomta a zöld gombot. A játékosok már kint voltak a gyepen. A közeli felvételen meglátszott a leheletük.

 

17

Alaposan megizzadt, mire majdnem futólépésben haladva félóra múlva odaért a múzeumhoz. Itt megállt, mély levegőt vett. Elhatározta, nem fog kapkodni, hanem ugyanúgy megy fel, mint máskor, hiába, hogy azért minden alkalommal munkált benne valamiféle várakozás, vagyis inkább vágy, hogy most, most látja, vagy ha nem látja, érzi meg, mi a titok. Az apát nem lehet kérdezni, de a gyerek, a gyereke itt van. Valamiért meg akarta őrizni, nem pusztán saját maga, hanem a jövő számára, Ághy így értelmezte az egészet.

Nyitotta a kaput, kibiztosított, zárt, aztán ment tovább, mint korábban annyiszor, azzal a különbséggel, hogy most sötét volt mindenütt, csak a telefonjával világított rá a zárra, ahová Ninaus Miki útmutatása alapján dugta be a megfelelő kulcsot. A múzeumi résznél megbotlott a küszöbben, nekiütődött az ajtónak, ami a némaságban hatalmas zajjal járt. Milyen jó, hogy nem betörni jött, nyugtatta magát, hanem egy hosszú évek, sőt, évtizedek óta tartó tudománytörténeti projekt egyik, netán a végső állomásához érkezik épp.

Amikor a második emeleti függőfolyosóról végül a nikkeles kulcsocska segítségével belépett az irodákba, megtorpant. Most érezte át igazán, mennyire más ez az alkalom, amikor egyedül van itt. Illetve, dehogy is egyedül. Minden esetre nincs itt Évi, sem Margó, sem Katus, sem Ildi a legbelső helyiségben. Otthon ülnek, tán nézik a meccset a családdal, vagy valamelyik sorozat ki tudja hányadik évadjának újabb epizódját. Esetleg közben vasalnak, tízórait készítenek a gyereknek. Nem tud róluk semmit. Az arcukat is nehezére esne felidézni. Narancsot szoktak enni, kávézgatnak az akták és könyvkupacok fedezékében. A nők munkanapjainak és az irodasor szagának keveréke volt csak ismerős, de kevésbé intenzív, mint rendesen.

Elindult hátrafelé. Szép jó estét, hölgyeim!, mondta gondolatban, Lám, ez is megtörténhet, hogy magácskáék nincsenek itt, a professzor úr viszont igen. Nyugodtan pihengessenek odahaza, nincs miért izgulniuk. Semmihez hozzá nem nyúlok, holnap reggel mindent ugyanúgy találnak, ahogy itt hagyták. Jó? Megegyeztünk? Bízhatnak bennem.

A kopott futószőnyeg alatt egyszer-kétszer megreccsent a parketta.

Ildi szobájának végéhez érve félrehúzta a sínen futó, nehéz plüssfüggönyt.

Odavilágított a falhoz állított vitrinre. Éjszaka sem volt más, mint nappal. A piszkossárga lepel az üveges felső részt teljesen elfedte, csak a vaslábak látszottak ki alatta.

Megfogta az ócska vásznat, és nem fellebbentette, mint szokta, hanem ahogy a szobrokat leplezik le, egyetlen határozott mozdulattal lerántotta a vitrinről.

Arányi Zolika ott volt. Várt rá. Nem ment sehová.

Jó estét, kisöreg, köszöntötte. Lesel, hogy ki van itt, igaz? Most aztán van időnk elbeszélgetni.

Bevilágított az üvegen át. A halott fiúcska könyöklő bal kezére hajtott fejjel most is töprenkedett, ugyanúgy, mint a halála óta eltelt százötven év során.

Ághy Tamás sokáig bámulta. Oldalt lépett, onnan kukucskált be. Aztán átment a másik felére, és úgy szemlélte a gyereket.

Pittyent egyet a telefonja, az akkutöltés elérte a minimális szintet, töltőre kellett volna rakja. Felkapcsolhatta volna a neonvilágítást, de ez eszébe sem jutott.

Nos?, suttogta, olyan közel hajolva az üveghez, hogy a szájától párás lett. Mit titkolsz? Ma este elmondhatod. Csak ezért jöttem. Nekem tudni kell. Apád a kollégám volt. Sőt, a barátom. Tényleg így gondolom. Hogy volt az akkor, százötven éve?

Várt, kukucskált, ide-oda forgatta a fejét.

Aztán a mobil egy hosszabbat sípolt, és kialudt. Teljesen lemerült.

Ághy önkéntelenül megkapaszkodott a vitrinbe.

A sötét mindent ellepett, de tudta, hogy az előrébb lévő termek ablakain át kell jöjjön valamicske kinti fény.

Egy idő után ki tudta venni a kontúrokat, látta, merre van a kifelé vezető út.

Olyan nincs, hogy semmit se mondjál, kisöreg!, szólt megint a gyerekhez.

Vagy mit akarsz? Nekem mindegy, legyen úgy, ahogy neked jó.

Megint fülelt, és ugyanakkor mintha egy kéz belülről megrángatta volna, úgy összerázkódott.

Velem akarsz jönni, mondd csak? Hát persze. Nem jó itt neked. Apácskád nem ide szánt, egy poros múzeumi iroda mélyére. Mennyire méltatlan. Hogy ez eddig nem jutott eszembe…!, gondolta, és ez a felismerés legalább annyira fájt, mint amennyire hirtelen örömmel töltötte el.

Jól van, Zolika, mondta. Velem jössz. Így lesz a legjobb.

Lehajolt, a földről felemelte a vitrint takaró leplet. Megint rárakta az alkotmányra, s amennyire a sötét engedte, el is rendezgette. Aztán a háta mögött lévő polcról a súlya alapján kiválasztott egy vaskos kötetet.

Ezzel vágott rá egy nagyot a lepellel fedett vitrinre.

Az üveg azonnal betört. A cserepeket is módszeresen kiütögette, végig a vaskeret mentén. A rongyon keresztül, hogy ne vágja el az ujját, kitapogatta, szabad lett-e a vasablak. Megint lehúzta a leplet, az egyik csücskét összefogva kisöprögette a szilánkokat a földre.

Aztán benyúlt, és óvatosan megfogta a kis múmia testét.

Gyere, Zolika, mondta már-már gügyögő hangon. Most már jó lesz. Ne félj semmit.

Lassan kiemelte, a székecskével együtt, amin a gyerek ült. Egyszer megbillent, de ügyesen magához ölelte, és megtámasztotta a vállán.

Rogyasztott térddel lenyúlt a lepelért. Megrázta, hogy kijöjjenek belőle a szilánkok, aztán kissé körülményesen ráterítette a testre.

Mehetünk, Zolika?, suttogta. Kapaszkodja belém. Nem lesz semmi baj. Szépen, hazamegyünk.

Kiléptek Ildi irodájába, és pipilépésben elindultak a futószőnyegen.

 

Ninaus Miklós felesége tizenegy után ért haza az Operából, ahol a Sába királynőjét látta az egyik barátnőjével. A meccs elől menekült el otthonról.

Mi az, kérdezte kicsit idegesen. Még mindig nincs vége?

Hosszabbítás, felelte gépiesen Ninaus Miki, anélkül, hogy a fejét elfordította volna a képernyőről.

 

(Fotó: a szerző oldala)