Vandlik Katalin Békéscsabán született („hogy mikor, azt inkább hagyjuk”), régész, jelenleg Budapesten él. 2018 óta publikál az Élet és Irodalomban illetve a Hévíz folyóiratban.
Érzékeny, befelé figyelő írásaival az oNline Szövegműhely nevű csoportomban ismerkedtem meg, ahol már hónapok óta dolgozunk együtt szövegeken. A Téblábolni Párizsban című írásának megjelenését és fogadtatását tehát én magam is izgalommal várom. Olvassák, utazzanak vele!
Szeifert Natália
Vandlik Katalin: Téblábolni Párizsban
Mindjárt indulnia kell, pedig már semmi kedve elutazni. Pár hónapja még jó ötletnek tűnt, de most csak fásultságot érez. Az unalom szégyellnivaló dolog, nem beszélünk róla, vagy más neveket aggatunk rá, így tett ő is, és végül engedelmesen megadta magát a feladatnak. Két hétig zavartalanul kutathat Párizsban, talán még jó is lesz, talán kimozdítja, talán új irányt mutat, talán.
Valahogy úgy kellett volna történnie, hogy amint francia földre teszi a lábát, minden gondja elszáll, és mámoros hangulat uralkodik el rajta a kéthétnyi szabadság gondolatától. De nem így történt. A reptéren csak félóra sorban állás után tudott jegyet váltani az elővárosi vonalra, majd a RER, félúton a belváros felé, vesztegelt egy órát a semmi közepén technikai okok miatt. Mivel spórolni akart, nem taxizott, de a harmadik átszállásnál már szidta magát, amiért megfeledkezett a párizsi metró lépcsőlabirintusáról, amit nem éppen két hétre megpakolt nagybőrönd cipelésére találtak ki. De a szállása legalább a Montmartre-on volt, egy kellemes kis utcában, tele mindenféle franciás dologgal: kiülős kávézóval, pékséggel, macskás hölggyel a szemközti ház ablakában. A szobája alatt is volt egy bár, ahol rögtön meg is ivott egy pohár sört és várt. Várta, hogy mindezt átérezze, átlényegüljön, de csak a szeme rögzítette a megszokottól eltérő környezetet. Sóhajtva felállt, végül is van még rá két hete. Vásárolt magának estére baguette-et, sajtot, vörösbort és felment, hogy megtervezze az előtte álló hosszú időszakot. Első a könyvtár, elvégre erre kapta az ösztöndíjat, majd a múzeumok. Ebben engedékenyebb volt magával, mivel a szakmai gyűjteményeket már többször bejárta, úgy döntött, hogy ezúttal olyan helyekre megy, ahol még nem volt korábban, például a parfüm múzeumba vagy Balzac házába.
Másnap nem túl lelkesen, de kötelességtudóan a könyvtárban kezdett. Kikérte a könyveket, és leült egy szabad helyre. Nehezére esett koncentrálni, szinte mondatonként feltekintett. Zavarta a neki háttal ülő férfi barna zakójára kiülő korpa, a mellette ülő fiatal lány folyamatos szipogása, és a sor végén a könyve fölé görnyedő idős, csapzott férfi hangos reakciói az éppen olvasottakra. Még egy pár napig próbálkozott a könyvtárral, igyekezett máshol helyet találni magának, de bárhol ült, nem bírt figyelni. Levegőt is nehezen kapott, pedig a hatalmas, kupolás mennyezetű központi teremben ült. Hirtelen hiábavalóságnak tűnt minden. Gyorsan összeszedte a holmiját, és kimenekült a szabadba. A következő napokban végiglátogatott néhány múzeumot, de csak kevés dolog érte el az ingerküszöbét. Az egyetlen hely, ahol bizarr módon jól érezte magát, a Père Lachaise temető volt. Itt nyugalom fogadta, hatalmas fák és burjánzó növényzet. Még a turisták is visszafogottan viselkedtek, nehogy megzavarják a híres halottak nyugalmát. Úgy döntött, hogy a hátralévő időt parkokban tölti. Kevés olyan hely van, ahol zavartalanul lehet közterületen ücsörögni, Párizs ilyen. Otthon ez csak az idősek és a hajléktalanok kiváltsága. Ha az ember egyik kategóriába se tartozik, akkor megnézik, hogy miért van egyedül, miért nem csinál semmit, nincsen semmi dolga? Ha még ráadásként nő is, akkor biztos arra vár, hogy valaki leszólítsa.
Először a Luxembourg kertbe ment, itt persze sokan voltak, de a szabadon álló székeket bárhova elvihette az ember. Be is húzott egyet a Medici-kút közelében néhány fa és bokor mögé, ahol nyugodtan olvashatott, nézelődhetett, senki sem zavarta, legfeljebb néha a kacsák. Miután körbeülte pár nap alatt az egész Luxembourg kertet, a Tuileriák következett. Itt a Louvre közelsége miatt még nagyobb volt a tömeg, és ha az ember nem nézett a lába elé, akkor könnyen áteshetett valamelyik árus mini Eiffel-torony kupacán. Már épp kezdte megbánni, hogy nem egy eldugottabb parkot keresett, amikor észrevett egy kecskét. Az állat tudomást sem véve a többnyelvűen zajos, szelfiző tömegről, nyugodtan legelészett a Kasszandra szobor mögötti árokban. Úgy tűnt, rajta kívül senki nem vette észre a kecskét, de az is lehet, hogy mindenki más számára teljesen hétköznapi jelenség egy Párizs közepén legelésző kecske. Egész délután az állatot figyelte, észrevette, hogy nincs kikötve, és a közelben senkit nem látott, aki a gazdája lehetne. Kezdett sötétedni, a kecske behúzódott egészen a szobor alá, ahol a legmélyebb volt az árok. Ő is kénytelen volt hazamenni, de másnap reggel ismét a Tuileriák fele vette az irányt. A kecske ugyanabban az árokban, de valamivel arrébb, egy emelvényen álló kőváza nyújtotta árnyékban rágta egykedvűen a füvet. Most sem látta, hogy bárki is felügyelné. Úgy tűnt, az állat maga váltogatja a helyét, de mindig a szobrok nyújtotta árnyékban marad. Pár nap alatt lelegel egy területet, és ha elér az árok végéig, akkor visszamegy a Káin szobor mögé, az árok elejére. Kezdte megsajnálni a kecskét. Egyszer valahogy idekerülhetett, és azóta nem mer kimozdulni az árok biztonságából. Körben forgalmas utak, kocsik, buszok, emberek. Hova is mehetne? Úgy döntött segít neki. Messzire nem tudja elvinni, de átvezetheti a park egy másik részébe, ahol még nem járt, és frissebb a fű. Vásárolt egy fej salátát és visszament. Megvárta, hogy teljesen besötétedjen. Lemászott óvatosan az árokba, és a salátát maga előtt tartva, lassan közeledett a kecskéhez. Az állat felállt és kinyújtotta a nyakát a saláta felé. Maga sem hitte volna, de a csel bevált; a kecske követte a salátát. Lassan araszoltak, ő hátrafele, a kecske előre. Elvezette a park belseje felé, egy hosszabb és védettebb árokig. Ott letette a saláta maradékát, megvárta, amíg a kecske elkezdi rágcsálni, majd csendben távozott. Másnap délután indult repülővel haza, de hajtotta a kíváncsiság, ezért délelőtt még visszament a parkba. Meglepetésére a kecske a szokott helyén volt, a Káin szobor mögött kezdődő árokban. Mikor észrevette őt, abbahagyta a legelést, felemelte a fejét, és egyenesen ránézett. Megborzongott az állat téglalapalakú pupilláitól, nem csoda, hogy az ókori görögök nem tartották evilági lénynek. Állítólag a kecske csak akkor néz az ember szemébe, ha akar tőle valamit. Úgy tűnt neki, mintha mosolyogna.
Hazatérte után hosszasan ült a kötelezően kitöltendő beszámoló felett. Végül egyetlen mondatot írt bele: „Láttam egy kecskét Párizsban.”
