Legújabb lapszámunkban Móré Tünde, Kolozsi Orsolya, Fodor József Péter, Döme Barbara, Praznovszky Mihály kritikái Muszka Sándor, Mécs Anna, Dragomán György, Sándor Zoltán, Havas Judit köteteiről. Egy-egy részlettel ajánljuk a lapot.
“A kötetben jelentős szerepet játszanak a tér alakzatai, ezeket elsősorban a láthatóság-láthatatlanság viszonyában érdemes vizsgálni. A kórház és környéke megjelenítéséhez olyan kifejezések kerülnek elő, amely a mese kódjaihoz közelíthetné a helyet, azonban a körülmények és az ott napjaikat tengető alakok ezeknek új dimenziót kölcsönöznek. „Egy napra még visszatér a nyár,/ végigbiceg a kórházfolyosón,/ csattog a mankó, ahogy elhalad,/ mit kerestek itt,/ hol a madár se jár.” (Egy napra még visszatér a nyár) Az otthonon kívüli területek és helyszínek legtöbbször romos, sivár lakásokat, szállásokat jelentenek, vagy épp a hideg természetet. Az ábrázolásuk a bezártság révén a börtönnel rokonítja ezeket a helyeket. Az egyetlen szál rózsatő motívuma felidézheti a kis herceg bura alatt nevelt, féltve őrzött rózsáját. Visszatérő elemekké válnak azok a falakon kívül elhelyezkedő elemek, amelyek létezéséről ugyan értesülünk olvasóként, azonban egyszersmind arról is, hogy ezek nem láthatóak a kórházból („És itt látható maga a kórház/ kitört ablakokkal, ázó falakkal./ Kertjében egy szál rózsatővel./ A zsúfolt szobákból nem látni ide.”).
A szövegek jellegzetes alakzatai az ismétlés és az ellentét. Az ismétlések nyomatékosítják azt, hogy a kórházban, illetve otthonokban, börtönben az óra alapján történő időszámítás megszűnik, és csupán rituálé-szerűen visszatérő cselekedetek, események alapján lehetséges a tájékozódás. Ez plasztikusan jelenik meg a Zéró című versben: „Egy otthon lakói magukra zártan,/ minden a szabályok szerint./ Szalonna, tészta, hús./ Szalonna, tészta, hús.”
A kötetben felbukkanó alakok a társadalom peremén érvényben lévő értékrendet mutatják fel, ami fordítottja a normatívnak vélt viszonyítási pontoknak. A traumatizált emberek legtöbbször saját moralitást alkotnak, vagy épp az etika-erkölcs teljes elvetése jellemző rájuk. A szövegekben ez a jelenség elválaszthatatlan attól, hogy semmilyen hatalmuk és befolyásuk nincs: sem életüket, sem testüket nem irányítják.”
(Móré Tünde Muszka Sándor Szégyen c. kötetéről)
“A kiszolgáltatottság és tehetetlenség mellett és azzal nyilvánvalóan szoros összefüggésben a szülő-gyerek kapcsolatok képezik a kötet másik alaptémáját. Ezek a szövegek soha nem az idilli, boldog és kiegyensúlyozott pillanatokat mutatják be, hanem a kapcsolat nehézségeit. A szülők válása (Banach, Tarski, meg én), az anya öngyilkossága (Lili), a szülői szeretet hiánya és az elutasítás (A zongora) egyaránt nehezen feldolgozható helyzetek, események. És nem csak gyermekkori traumák ezek, hanem a felnőttkorba is magukkal hurcolt sebek és hiányok. Erre a folytatólagosságra, a gyermekkorban szerzett sérülések tartósságára és a felnőtt életet alakító voltára úgy hívja fel a figyelmet a kötet, hogy a tanulságot soha nem mondja ki, egyszerűen csak nyilvánvalóvá és láthatóvá teszi. Sokat segít ebben az a gyakran alkalmazott időkezelési technika, ahogyan a múltat és a jelent összemossa, egymásra csúsztatja (Lili, Párizs szélén van egy pince) a szerző. Sokszor szinte eldönthetetlenné válik, hogy az elbeszélő melyik énjét, a felnőttet vagy a gyereket halljuk, mert annyira egymásba mosódnak ezek a különböző idősíkok. Mintha az emlékezés ideje (jelen) hirtelen belecsúszna az emlék idejébe (múlt). Ez azért történhet meg, mert valami nagyon erősen összeköti ezt a két idősíkot, és egyértelműen rámutat arra, hogy a gyermekkori én soha nem gyomlálható ki teljesen a felnőttkoriból, kis markában továbbra is ott tartja sérelmeit, sérüléseit és kisebb-nagyobb, vagy éppen pusztító traumáit. A Lili című novellában a legkisebb gyermeke után szaladó anyában az ijedtség és a félelem hatására hirtelen vágásokkal jelennek meg saját anyjával kapcsolatos élményei, az anya depressziója, szuicid hajlama, végül öngyilkossága. Miközben a forgalmas út felé robogó kislánya után rohan, egymásra vetül gyermekkora és saját anyasága, hogy az utolsó mondatban éppen saját anyaságát megélve tudjon megbocsátani az őt magára hagyó egykori édesanyának. „Az utolsó lépéseken már szinte átrepülök, Lilire vetem magam, a terepjáró tőlünk pár centire megáll, még jó, hogy téli gumi, égett szaga van, én Lilibe temetem az arcom, de közben érzem, látom a karácsonyi fényeket magam körül, én nem vagyok mérges a fényekre, nem haragszom anyára sem, hanem arra gondolok, hogy a fényekben újra itt van, a karácsony nem a halála, hanem ezekre a napokra ideköltözik hozzám.” ” (Kolozsi Orsolya Mécs Anna Gyerekzár c. kötetéről)
“Megnyugvással olvasható, hogy az író praktikusan nem feledkezett el arról, hogy megemlítse a táplálkozást, mint az életfenntartás alapjának megoldását egy olyan világban, ahol a jóléti társadalomban megszokott életfeltételek infrastruktúrája megsemmisült. A Gát című következő ciklus a civil lakosság megpróbáltatásait mutatja be egy önkényuralom gyilkos gazdasági döntését követően. A használaton kívül lévő vízerőmű repedező gátja miatt értelmetlenül elárasztott város két hajdani lakosának szemszögéből kapunk képet a lelketlen katasztrófaturizmusról és az emberi együttérzés hiányáról. A díszlet, mint ismeretes, az író fiatalkori élményeinek egyikéből született. A novellacsokor olvasása alatt léptem nyomon halottakkal, szellemekkel, hideg, szürke csenddel találkozik az olvasó. A szeretethiány, a halálélmény és a közöny elviselésének legnépszerűbb módja itt is a pálinka adta mámor. A főhős a szeretetet csupán a halál szemszögéből tapasztalta addigi élete során, amiből arra a következtetésre jut, hogy a szerelmet nem is akarja megtapasztalni, mert rosszabbnak tűnik, mint a honvágy elárasztott városa után. A ciklus Revans című novellája a kötet egyetlen szívmelengető írása: bár az erőszak, mint számos novellában általános konfliktusmegoldási eszköz e szöveget olvasva is megtalálható a két bajtárs sakkpartijának alapjaiban. Mégis, a táblán kívül végrehajtott játékos taktikázás örömtelivé teszi az olvasást, és alkalmat ad az olvasónak némi fellélegzésre a depresszív hangulatú kötet olvasása közben. A diktatúra által okozott különböző lelki bajok ilyen sokrétű megjelenítése alapot adott arra, hogy az író beillesszen a kötetbe egy terápiáról szóló novellát is (Kolonc). A páciens pszichológussal szembeni zárkózottsága és bizalmatlansága zsigeri reakció a vallatásra emlékeztető szituációban, így az orvosi segítség nem lehet eredményes az alkoholista apa által okozott traumák feldolgozásban. A Rámen című szöveggel – ami egy időutazót mutat be, akit egy militáns társadalmi közegben nevelkedett újonc gyerekcsoport tart fogva – az olvasó elhagyja az erdei világot, megérkezik egy kisvárosi környezetbe. A Szakadás és a Papírpohár az emberi társadalom peremén létező és mégis a közösségbe szervesen beépült segítőkész angyalok szemszögéből világít rá a tágabb (globális) emberi közösség mindennapi életfolyamatainak összefonódására. Ahogy látható, a novellák helyszíne fokozatosan változott az elhagyatott kies sivatagi tájtól a vidéki falvakon át, míg az olvasó a rendszer városi kutatóközpontjában találja magát. A hatalom reprezentánsai eleinte a mindenhol jelenlévő gépek és hangok. A rendszer központjában az adatokat az emberi agy kihasználatlan területein tárolják, így mindenkit ismernek és mindent tudnak, illetve tudni akarnak. A halál az egyetlen kiút azok számára, akik korábban örömmel és lelkesen a rendszerhez agykapacitással csatlakoztak, mivel a később jelentkező migrénes fájdalmaik és eszméletvesztéseik egy nem emberhez méltó létezésbe sodorták őket.”
(Fodor József Péter Dragomán György Rendszerújra c. novellás kötetéről)
“Az elbeszélések hősei a maguk sajátosan leszűkült mozgásteréből mutatják föl általánosítható létmotívumaikat, hiszen a megmaradásért folytatott személyes és családi küzdelem, a megkapaszkodás igénye, a környezet által kiváltott deviancia, a bukást és a fölemelkedést elválasztó keskeny határ a világ egészére leképezhető.”
Kíméletlen társadalmi realizmus jellemzi ezeket az elbeszéléseket, írja a fülszöveg, mellyel teljes mértékben egyet tudok érteni. Ám hozzáteszem, ezek az írások szociográfiákra is emlékeztetik az olvasót, igényességükkel, a tapasztalás minden formájára kiterjedő részletességükkel. S bár pontosak, reálisak, dokumentálnak, mégsem unalmasak, vagy szárazak. A szerző minden egyes történetet úgy mesél el, hogy mérnöki precizitással eltalálja szívünket, lelkünket. Mesél, és közben informál. Ha lenne olyan élőlény, aki eddig nem járt a Földön, és miután megérkezett, Sándor Zoltán kötetét adnák a kezébe, szinte teljes lenyomatot kapna a XXI. századi embertípusokról, azok életéről, érzéseiről, küzdelmeiről.
E kötet elbeszélései – leegyszerűsítve – portrékat tartalmaznak, ám a szónak nem feltétlenül a klasszikus értelmében. Ha megnézik a könyv borítóját, mindjárt megértik, mire gondolok. Lázár Tibor zseniális munkája előrajzolja nekünk mindazt, amit az írásokat végigolvasva megismerünk. A lecsupaszított valóság, a bizonytalanság, a tökéletesség, melyet eltakar, vagy elcsúfít egy-egy folt, a villahegyre tűzött apró élet, a meztelen nő csuklóján lévő gyöngyök, a megőrzött családi örökség, amely bármelyik pillanatban szertegurulhat egy rossz mozdulat következtében. … Sándor Zoltán elbeszélései tükröt tartanak mindannyiunk elé. A kérdés, hogy merünk e nyitott szívvel, őszintén belenézni, majd bevallani, bizony mi sem vagyunk mások, vagy éppen különbek, mint ezen történetek szereplői. Merjük-e beismerni, hogy a devianciák bennünket, vagy a családunkat is érintik, hogy a tükör, melyet Sándor Zoltán tart elénk, igazat mond, bármennyire is fáj. Kimerünk-e állni a barátaink elé és elmondani, velünk is megtörtént már, hogy a jobb lét reményében, önző módon, el akartuk hagyni az országot, szeretteinket, hogy tettünk már olyan dolgot, amit aztán később ezerszer megbántunk, de akkor már nem volt visszaút. Mindenkinek biztosan van az ismerősei között olyan család, aki külföldön talált magának boldogulást, akár Sándor Zoltán hősei, ám aztán nem úgy alakultak a dolgaik, ahogy tervezték. Vajon ezután tudunk-e segítséget kérni, merjük-e beismerni, hogy tévedtünk?”
(Döme Barbara Sándor Zoltán A gonosz átváltozása c. kötetéről)
“Havas Judit éppen ezért s mert mást nem is tehetett volna, könyvében két izgalmas fejezetet szentelt ennek a helyzetnek. Az egyik értelemszerűn Jékely Zoltán helye az erdélyi magyar irodalomban, ottani kapcsolatai, viszonya az Erdélyi Helikonnal, szerzőkkel, az irodalomszervezéssel, kiadói politikával, folyóirat kiadással. Ehhez bőségesen talált forrásokat, főleg a kortársi levelezés közlése és elemzése teszi Havas Judit könyvének ezt a fejezetét, egy kis túlzással szólva, igazán drámaivá.
A másik az 1945 utáni helyzet, amikor a Nyugat harmadik nemzedéke az erőszakos politika beavatkozás révén azonnal hátrányba került, s ezt Jékely sem kerülhette el. S akkor még finoman fogalmaztam, mert ismerjük jól ennek szakmai és egzisztenciális következményeit. Félreállításuk hatalmas törést okozott a magyar irodalomban, amelyet már soha nem tud senki bepótolni.
E nemzedék s köztük Jékely Indulásának több tanúja és értő elemzője volt a kritikákban. Babits kicsit tartózkodó velük szemben, hiányolja bennük a modern európai, távlati minták keresését. Szerb Antal egy másik kortárs antológiáról szólva már úgy ítélkezik, hogy ”az új generációi költői nem férfit énekelnek, hanem lírai költőt.” Mindössze két alkotót emel ki a tizenkét szerző közül, akit nemzedéke legjobbjainak tart. Az egyik természetesen Weöres Sándor, aki számára a fiatal Babitsot idézi fel, míg Jékely a fiatal Kosztolányi szellemét jeleníti meg.
Mindezek után persze jönnek a próbatételek esztendei-évtizedei, vagyis az önálló kötetek. Ekkor derül ki, hogy ki váltja be majd a hozzáfűződő kritikai és olvasói elvárásokat. Jékelynek 1936-tól 1982-ben bekövetkezett haláláig alig több mint tucatnyi verseskötete jelent meg, részben új versek, részben válogatások régi és új versekből. Sok ez vagy kevés? A kérdés léha, ennyi van, már ezen nem változtathatunk. És mivel egy rendkívül gondos, minden sorát, képét érzelmét megválogató költőről van szó, ez nem tekinthető kevésnek. Főleg ha hozzá tesszük műfordításait, prózai köteteit, gyermeknek szóló munkáit – akkor igen gazdag az életmű, s látványosan igazolja Szerb Antal reményeit. Pedig hát egy ritkán megszólaló, emberek közé keveset kilépő költőről van szó, aki mindig hagyta maga helyett a művet megszólalni és megszólítatni. Ennek is megvolt a maga oka: a többszöri erőszakos elhallgattatás félelme, de azért mégis fáj ilyet olvasni tőle egy 1971-es interjúantológiában: „Az elmúlt húsz évben nyilvános dobogón mindössze négyszer álltam, ezek között is egyik Bukarestben történt az Eminescu szemináriumon. Egyszerűen megszoktam a chiaroscurót, s minden rivaldafény tönkretesz.”
Havas Judit munkájának másik nagy érdeme, hogy nem egy merev, statikus monográfiát alkotott, hanem szisztematikus munkával újabb és újabb rést nyit az életművön, egyre teljesebbé és gazdagabbá téve annak ismeretét és ismertetését. Így tudja feltárni Jékely személyiségének és költői pályájának megannyi meghatározóját. Mert az ugyan lehet, sőt igaz is, amit Pomogáts Béla irt, hogy Jékely „merengő költő”, de amit ebből kiindulva Havas Judit kibont, az egy olyan sokoldalú életút és életmű, amelynek teljes feldolgozása bizony még várat magára, de már most látszik, hogy a XX. századi magyar irodalom bizonyos viszonyrendszereit újra kell gondolnunk. Ilyen például az a baráti kapcsolat-világ, amelyben ezek az alkotók együtt dolgoztak, figyeltek, értékelték egymást, komoly gesztusokat tettek mások érdekében. Szerencsére ezt Havas Judit többször is végig járja és keresi ebben Jékely Zoltán szerepét s lehetőségeit. Ehhez megtalálja a legautentikusabb forrást: a kortársak levelezését és a számára fontos és meghatározó idézetek kiválasztásával valóban eleven közelségbe hozza az alkotói, egzisztenciális, szellemi kapcsolataikat formáló, megvitató nagy nemzedék tagjait.”
(Praznovszky Mihály Havas Judit A valóság és álom határán – Jékely Zoltánról és a Csodaváró hangszer – Művészi beszédoktatás a mindennapi élet színterein c. köteteiről)
