Teremtés
Tökéletességet karcol a kés
A teremtés almát eszik
Életet köpköd mindenfelé
Míg a kézírásom unatkozik a lapokon
Addig élek míg ihatom a szavaid
Amíg nem leszek almamag a szájában
Boldog lennék ha belőlem nőnének
Virágok amiket a hajadba tűzöl
Lázas
Ötvenkettőt kacsint az éjszaka
A homlokomon a keze
Vörös tájunk már szinte ég
Ide mindenki lélegezni jár
Füstölgő a fiatalság vége
Együtt szívtuk és nézd
A karomon égési sérülés
Kis emlék a szenvedélyeinkről
Vagy
Csak az emlékeim öltöztetnek fel téged,
valójában teljesen meztelen vagy, és egy tó mélyén ülsz
mozdulatlanul. Olyan tiszta vagy, mint a szeretet. Gyönyörű,
mint a szavak, melyeket nem lehet
kimondani, vagy mint a gyengéd érintések.
Mégis magányos vagy, és megfejthetetlen. Ahogy nézlek,
látom, hogy tele vagy fájdalommal. Úgy érzem, tennem kéne
valamit. De mégsem, hisz olyan nyugodt
így minden. Enyhülnek az arcvonásaid, mintha gyógyulnál.
Arra gondolok, hogy tehetetlennek lenni
néha szép, hogy a legszomorúbb dolgok tesznek néha
a legboldogabbá. Aztán elcsendesül bennem
minden, mintha félnék, hogy a gondolataim megzavarnak
valami önmagában tökéleteset. Békét
érzek. Mintha nem lenne fájdalom. Mindannyian aprók vagyunk,
apró testtel és apró lélekkel.
Kicsinyke érzésekkel. És mégis, ebben a pillanatban,
veled, csendben, semmi sem hiányzik.
Kertész Mátyás költő 2003-ban született, jelenleg Erdőkertesen él, egyetemista. A Szabó Imola Julianna és Juhász Tibor vezette műhely alkotójaként első kötetén dolgozik. Ez az első publikációja.
