Európa esélye I.
I.
1.
Sztaürosz alakjától azért nem tud szabadulni a felvilágosult európai kultúrtörténet, mert Sztaürosznak semmi köze a rációhoz. Szókratész elődje, mégis inkább egy történeti Orpheusz, aki nem a mai értelemben filozófus, hanem vallástalan tanító. Ahogy Ferrani fogalmaz memoárjában: mester. Túl későn született, hogy a maga idejében élhessen, de túl korán is ahhoz, hogy tanításának értelmét korának éppen születőben lévő szellemi légköre magába engedje. Ezért nem emelkedhetett Európa legnagyobbnak tartott gondolkodóinak pantheonjába Platón vagy Kant vagy Hegel mellé, ám mindvégig megmaradt e pantheon árnyékában, az árnyékban, melytől az európai gondolkodás soha teljesen megszabadulni nem tudott, és az árnyékban, amellyel szemben évezredeken keresztül cinikus gőgbe bújtatott halálos félelmet tanúsított. Sztaürosz végig itt volt és itt van a mai napig, ám soha nem volt igazán jelen, mert tanítása sehol Európa berkein belül nem lelt maradéktalan elfogadásra.
2.
Az olyan szimbólumok, mint a kereszt vagy a kör állandó felbukkanása a legkülönbözőbb korokban és vallásokban azt mutatja, ahogy Reyer is állítja, hogy nem kulturális képződmények vagy fantáziák, hanem a lélek mélyéből feltörő abszolút formák, melyek nemcsak az emberi lélek, de a természet egyetemes voltát és látszólag különböző részei közti megfelelést (logosz; analógia) és összhangot (harmónia) bizonyítják. E szimbólumok azok, amelyek minden természetes hittudomány (theologia naturalis), az emberiség közös Örökségét átadó hagyomány bázisát képezik. Miért rajzoltak mandalákat (kör, kereszt és középpont) Indiától a keresztény Európán át (rózsaablak) a pre-indoeurópai kultúrákig és az amerikai őslakosokig? Mert a kör és a kereszt azon formák közé tartoznak, amelyek Istennek, vagyis a teremtett világ alapjának első érintkezési pontjai a Teremtéssel. Általuk valósul meg a teremtés folyamata a Teremtésben, és ezek fejezik ki a megváltoztathatatlan és mindent átható Törvényt (dharma; logosz) és ezek fejezik ki az egyensúlyt és a mértéket (kanón). A formák Isten szerszámai és munkaeszközei.
3.
A fal nélküli minószi városok, analógiában a fegyvertelen mohendzsodárói kultúrával, arra engednek következtetni, hogy volt idő Európában, amikor az ember félelem nélkül élt. Félelem hiányában nincs szükség sem falakra, sem fegyverkezésre. Ezt a hellenizmus már képtelen volt felfogni. A Parmenidészt és Sztaüroszt és társaikat kinevető hellenizmus, de már Mükéné is elvesztette az Egységgel való közvetlen kapcsolatát és az isteni rendet csupán a test művelésében, az építészetben, vagy a zenei művekben volt képes szemlélni. A hellenizmus már akkor ateista volt, amikor az ateizmust még fel sem találták. Nagy Sándor azonban, aki még ennél is mélyebbre süllyedt, az isteniséget kizárólag a hódításban és a háború által szerzett dicsőségben látta meg, mely hódítás nemhogy dicsőséges nem volt, de kizárólag Európa félelmének és hiányérzetének eltussolására szolgált.
4.
A pre-hellén civilizációk, akikről tudunk, az Európa előtti Európa lakói voltak: a máltaiak, az etruszkok, a minósziak, és az ibériaiak. Ők még nem szenvedtek a tökéletességre való törekvés betegségében, hiszen tökéletesek voltak, és nem volt szükségük az Egység helyreállítására, hiszen egészek voltak. Mindez nem egy elveszett aranykort visszavágyó, nosztalgikus könnyfátyolban fabrikált vízió, hanem eszmei realitás.
5.
Ami a görög kultúrából fennmaradt, nagyrészt Krétáról, az Evans által feltárt Minószinak nevezett civilizációtól származik. A püthagóreus kánonban írják, hogy Sztaürosz és Pitagorasz “krétai szokás szerint” Zeusz születési helyére, az Ida-barlangba vonult el tökéletesíteni tudását. A történetíró Kleitarkhosz egyenesen azt mondja, Orfeusz tanításai vagy a beavatás alapú görög misztériumvallások vagy az Apollón nevéhez fűződő jósdák, például Delphoi és annak szübillái is innen erednek. Mindehhez elég olvasni Démétér legendáját vagy figyelembe venni, hogy a jósdák kizárólag nőket alkalmaztak (jelük a kereszt volt), s mindezt összevetni a Krétán előkerült leletekkel, melyek matriarchátusra engednek következtetni, és amelyek közül számtalan “görög kereszt” is előkerült. A kontinensre már a sötét korszakban betörő sztyeppei görög törzsek e hagyomány fragmentumait a Krétát évszázadokkal korábban lerohanó militista Mükéné közvetítésével fogadták magukba (vö. lineáris B nyelvű istenlisták), ám pantheonjukba a krétai istenek már nem férhettek bele – erre utal egyebek közt az istenek és a Titánok küzdelmének története. A Titánok bukásával pedig elbukott Európa is.
6.
De kik hordozták ezt a tudást a sötét korszakban és a Szókratészt megelőző időkben? Empedoklész, akit ma hülyének tartanak, Aithra és Evanor és Sztaürosz, akikről senki sem hallott, Pitagorasz, akit a relativizált szám matematikusává fokoztak le, a félreértett Szapphó és az akadémikusok által esetlen költőként félremagyarázott Parmenidész és a naivnak mondott Hérakleitosz. (De mi van, ha a dolog fordítva áll, mi van akkor, ha a mi filozófusaink hülyék és naivak és a mi korszakunk a sötét korszak?)
7.
Hérakleitosz megmaradt fragmentumai csökevényes voltukban is többet mondanak a legtöbb antik filozófus teljes életművénél, ugyanis még a természettel összhangban (szümpatheia) álló archaikus gondolkodást fejezik ki. Hérakleitosznál az ember élete elválaszthatatlanul összekapcsolódik az őt körülvevő világ egészével. Nem más ez, mint participation mystique, vagyis a világban való közvetlen részvétel: az ember nemcsak elszenvedője, nemcsak tanúja a teremtésnek és nemcsak csinálója a maga szerepének és sorsának, hanem Isten eszköze a teremtésre. Hérakleitosz látta azt, amit mi csak most kezdünk felfedezni az asztrológia korszerűsítése, pszichológiai és kozmológiai felülvizsgálata által (lásd pl. Richard Tarnas vagy Karen Hamaker-Zondag).
8.
Ez volt hát Európa, mielőtt Európa lett – nem sok, de ami ma van, még kevesebb.
Mindez azonban csak feltételezés.
II.
1.
Noha az európai gondolkodás atyjai, Platón és Arisztotelész még közel álltak a Tudáshoz, ennek már nem voltak tudatában. Majd’ mindent tudtak, csak nem tudták, hogy tudják. Itt jelenik meg a nemtudás, a fátyol, a keresztények Sátánja. Tudásuk még valódi Tudásból táplálkozott, még ha kisebb lánggal égett is, és pontosan ezért voltak képesek e nagyszerű emberek a tudomány annyi területén máig érvényes és meghatárzó gondolatokat átadni, és pontosan ezért, a Tudásnak már csak korlátozott birtoklása miatt kelt fel különösen a filozófusban a vágy egyre apróbb és elkülönültebb rendszerek és diszciplínák kidolgozására, annak a folyamatnak mozgásba lendítésére, amely napjainkban is működik. Itt kezdődött a Tudás és az ismeret elkülönülése.
2.
Platón rejtélyes szóbeli tanításának egykori megléte, melyet számtalan forrás említ, arra kell tehát utaljon, hogy az ő idejében még nem következett be véglegesen és visszafordíthatatlanul az Örökséggel való szakítás és az írásbeliség és történetiség visszafordíthatatlan diadala, azonban itt is érvényesülni látszik az Európát sújtó átok, amely kíméletlenül lecsap és a mélybe süllyeszt minden valódi Igazságot akár csak nyomokban hordozó eszmét és gondolatot amely időről-időre e kontinens gyomorforgatón hullámzó tengeréből felbukkanni merészel.
*
Mert Európában a Tudás állandóan elsüllyed, ami belőle pedig nem süllyed el, az árnyékban marad. Ebből bárki levonhatja a következtetéseket. Amit Róma tudatlanul bár, de megtűrt magában (Mithrász, Eleuszisz, gnoszticizmus stb.), azt az intézményesült kereszténység gyökerestül tépte ki máig bambán tátongó, sötét ürességet (chaos) hagyva maga után. Amit azonban az Egyház nem sejtett, hogy ezzel a maga velejét is kiszívja. Ami Platón előtt virágzott, mára végleg elveszett, ám még az ő és Arisztotelész művei sem kerültek volna vissza hozzánk a muszlim tudósok és a zsidó fordítók közvetítése nélkül. Hagyján, hogy szigorúan véve Mózes és Krisztus tanai is Európán kívülről származnak, ám e külső tanokat sem voltunk soha képesek maradéktalanul integrálni. Európa, úgy látszik, tehetségtelennek bizonyult az Igazság befogadásához.
*
Európának évezredek óta semmi köze az Igazsághoz, mert Európa vezércsillaga már nem Vénusz és főleg nem Jupiter (a Napról szót sem ejtve), hanem Mars, hiszen a mi Európánké mindig is Mars volt. Sándor után azonban a valódi marsi jellemet is elvesztettük és nem maradt számunkra más, mint a hübrisz: Európa nem dicsőségért hódít, hanem abból a hitből, hogy eleve dicsőséges. Így válik a hódítás rombolássá, a dicsőség gyalázattá, a méltóság szánalmas kapálózássá. Európának, ahogy Sándornak és Rómának és Napóleonnak, Mars a vezércsillaga, ám Sándor tisztaságából semmit nem voltunk képesek megtartani, miközben Napóleon és Róma hübriszét a mai napig büszkén hordozzuk magunkon. Ez a barbár kivagyiság uralja Európa legbelsejét, azt a helyet, ahová ő maga sem képes már belátni, mert túlságosan a külső felé tekint. Az európai létének lényege a csinálás, a cselekvés és a hódítás, az örök hegymászás és az örök elsőnek levés. Így lett belőlünk harcos ksatriya, a terméketlen siker hódítója és a világ cselekvője (karman) – azonban minél többet cselekszünk, annál távolabb kerülünk Istentől (szúnjáta).
3.
Miként lehetséges, hogy Európa ezidáig sem volt képes végrehajtani azt a szellemi megújulást, amit a világ többi kultúrájának sikerült? Miért maradt el nálunk az, ami Indiában Mahávírának, az Upanisádok szerzőinek, a szanszkrit nyelv megújítóinak, Buddhának, Nágárdzsunának és követőinek a Tan kerekének újbóli meg újbóli elforgatásával, Kínában Lao-cének és Konfuciusznak köszönhetően végbement? Miért maradt Európa csillagának a Mars még a Halak korszakában is? Jézus ugyan nem hagyott maga után kidolgozott filozófiát (vagy pedig nem maradt fent), ám Jézus valószínűleg nem kívánt filozófiával foglalkozni, hiszen ideje nagy részét lefoglalta az emberiség megváltása, az általa ránk hagyományozott mítoszt pedig, a Történetet máig sem értettük meg, ezért részt venni benne sem vagyunk hajlandóak. Avagy mi az, amit mi szellemi forradalomnak tekintünk? Platónnak a maga féltehetségével kifejlesztett, inkoherens, a valóságot pusztán alulról szemlélő ideatanát? Arisztotelész szűk látókörű praktikumát? Vagy az értelmetlen skolasztikát és a bamba racionalizmust, miközben humanizmusunkból sem maradt meg semmi Picóból vagy Ficinóból, csak a materialista énközpontúság? A gnoszticizmus megbukott, a platónistákat úgy hagytuk figyelmen kívül, hogy közben végig itt voltak, az erőtlen Origenész megbukott, a gyermetegen félreértett alkímia megbukott, Luther, Nietzsche, Kierkegaard és a többiek műve pedig már csak értelmetlen rángatózás.
4.
Európát tehát elrabolták, de ne higgyük, hogy valaki más volt: Európát Európa rabolta el. Magunk hülyítettük meg magunkat és égettük fel gazdag szellemi talajunkat a mások kárára űzött külső sikerek és értelmetlen és állatias pusztítás (amely újabban már nem is Mars, hanem annak felsőbb oktávja, Plútó jegyében áll) évezredek óta vadul lángoló áldozati oltárán. Európa esélye azonban nem a múltja, hanem egy olyan jövő, amelyben emlékszik a múltjára.
