Az idegen a délutáni vonattal érkezett. Láttam, amikor leszállt. Az unokám elé mentem. A lányomék a városba költöztek évekkel ezelőtt. Gyereket akartak, hiába. A végén szinte már megszállottan. Azt mondták, hogy ez egy elátkozott hely. Hogy itt még gyerek se születik. Aztán elköltöztek.
Lehet, igazuk volt.
Nem sokra rá megfogant az unokám.
Mióta nagyobb lett, havonta, néhány hetente meglátogat. Egyedül szokott jönni. A lányom hétvégén is dolgozik. A férjét elvitték a határra. Mindig a délutáni vonattal jön. Mindig egyedül szokott leszállni. Fel is tűnt, hogy most ketten szálltak le. Az unokám és az idegen. A délutáni vonat utasai máskülönben mindig a határvidékre tartanak, csak átutaznak rajtunk, unott tekintettel bámulnak ki az ablakon.
Megértem őket. Nincs itt semmi látnivaló. Fakó, egykor piros téglákból emelt egyszintes állomásépület, elhanyagolt kert, két rozsdás sínpár, a peronon csikorgós kavics. És mindent belep a pusztáról beszálló por. Miért akarna itt bárki leszállni?
Régóta tartott már a szárazság, nem is tudom, hány éve. Mintha mindig ez lett volna itt. A földeken az ember helyett az aszály aratott. A puszta pora, ami régen csak szitált a levegőben, akkorra teljesen megült rajtunk. Szürkére uniformizálta a ruhákat, a házakat, a padokat a téren, de minket, embereket is – a hajunkat, bőrünket, a tekintetünket. Még a lelkünket is.
Az idegen pár lépéssel előttünk haladt, utólag arra gondolok, hogy szándékosan tartotta a mi tempónkat. Mire a városközpontba ért, makulátlan fekete ruhája és kalapja szürkülni kezdett. Nem tűnt úgy, hogy zavarná. Ha nem is túl sietős, de határozott léptekkel tartott a főtér közepén álló Hotel Centrum felé. A város egyetlen szállodája egy kopott kétszintes épületben működik, sárgás mészkő falait szintén fakóra szürkítette a por.
Az ajtóban maga elé engedett minket. Égszínkék szemei voltak, vakítóan világos kékek, mint annak a híres westernszínésznek. Vagy mint az égboltnak, közvetlenül napkelte után, amikor hazafelé indulok a munkából. Meg se lepődött, hogy ott állunk szinte közvetlenül mögötte, pedig mindketten eléggé szótlanok voltunk. Az unokám hetek óta betegeskedett, most gyógyulni jött hozzánk, hátha a vidéki, száraz levegőn elmúlik a krónikus köhögése. Én nem akartam beszéddel fárasztani, meg hát azon járt az agyam, hogy az idegent vajon az Elöljáróság küldte-e.
Már másnap kiderült, hogy igen. Kora reggel kihirdették, hogy az idegent, akiről akkor már azt is tudtuk, hogy Perpicas a neve, tényleg ők küldték. És köteleztek minden hatodik évét betöltött lakost, hogy a városházán kifüggesztett lista szerinti időpontban jelenjen meg előtte a hotel kávézójánál. A lista második helyén szerepeltem, közvetlenül Mara, a szállodatulajdonos mögött. Végül is én is a szállodában dolgozom. Mara néhány éve került a városba, előbb kávézót nyitott, aztán a szállodát. Nincs sok vendég, csatlakozást lekéső átutazók, kiküldetésben lévő hivatalnokok, néha egy-egy vásározó.
Másnap délelőtt kezdődött az inspiciálás. Kilencre volt időpontom, de már nem sokkal nyolc után odaértem. A szálloda zárva volt, a kávézó is. Előtte két egyenruhás posztolt, nemrég érkezhettek a városba, a kékesszürke uniformisukon még szinte makulátlan volt. Mondtam a nevemet. Az idősebb, egy bajszos, mokány férfi egy papírra nézett, aztán bólintott. Léptem volna az ajtó felé, de összezártak, majd a fiatalabb, egy nyurga, kölyökképű a tér túloldalán álló templomtorony órája felé bökött a fejével. Mintha némák lettek volna.
Megállt az idő. Úgy éreztem, sose lesz kilenc. Az ajtón nem lehetett belátni. A főtér kihalt volt, mintha mindenki félt volna a vizsgáló hatóság közelébe kerülni. Észak felől enyhe szellő fújt, az arcunkba kavarta a port. Én sálat tettem a szám elé. A két egyenruhás meg se moccant.
Váratlanul kondult a harang, és mintha annak búgása mozgatta volna, kinyílt az ajtó. Senki nem jött ki rajta, se Mara, se Perpicas elöljáró. A fiatalabb egyenruhás most arrafelé mutatott a fejével. Beléptem.
Félhomály volt, ami az éles kinti fény után vaksötétnek hatott. A kávézó hátsó falánál, egy üres asztalnál ült az elöljáró. Az asztal előtt tonettszék. Furcsa, amikor hajnalonként takarítok, fel se tűnik, milyen szép, milyen elegáns ez a hely. Mintha most Perpicas ittléte rangot adott volna neki.
A férfi nem állt fel, nem jött elém, semmi udvarias gesztus, amit egy nő elvárhatna. Persze az én koromban már nőként mit is várhatna el az ember. Az asztalhoz léptem. A székre mutatott. Leültem.
– Nézzen a szemembe! – Mély bariton hangja volt, mintha a templom harangjai kondultak volna meg újra. Belenéztem. Ragyogóan kék. Valahogy mégis más, mint amilyenre emlékeztem. Nem volt olyan vakító, olyan tiszta. Mintha lett volna valami a mélyén, valami sötét, valami zavaros. Mint a távoli égbolton gyülekező viharfelhők tompa sötétje. Vagy inkább, mint egy tó, egy hideg, beláthatatlanul mély tengerszem. Nagyon régen, gyerekkoromban láttam ilyen tavat, amikor nagynénéméknél jártunk, fenn, a fagyos hegyvidéken.
– Mondja! – Még mélyebben kongott az a baritonharang.
Tudtam, mit kell mondanom. Beszélni kezdtem. A lányomról. Nem Ágnesről, nem az unokám anyjáról. Hanem arról a másikról. Akinek nem volt neve. Arról az átkozott novemberi estéről. Arról a tizenhét éves lányról, aki én, arról a tanyáról, ahol én. Anyámékról, akik aznap a városban ragadtak. A részeg kocsisról. A részeg kocsis okádásszagú vigyoráról. A szőrös, alkoholbűzös kezéről, amivel befogja a számat. A kezéről, amiből kiharaptam egy darabot. A pofonról, ami végigfröcskölte arcomról a sebzett kéz vérét. A seggszagú testéről, amivel rám nehezedik, a fájdalomról, amikor belém hatol, a savas ízről a számban, amikor elhányom magam. A sóról, ami a könnyeimből az arcomra szárad reggelre, a vérről, ami a szégyenemből a combjaimra szárad reggelre. A fájdalomról. A szégyenről. A hallgatásról. Az egyre tágabb ruhákról. A rettegésről. A bujkálásról. Arról az átkozott késő nyári forró hajnalról. Az újabb égető fájdalomról. Arról, ahogy ordítok bele a szénaboglyába, amibe beleszültem őt. A lányomat. Arról az éles hangról, amikor először felsír. Amikor együtt sírunk. Arról, ahogy magamhoz szorítom. A pici arcáról, amely egyre vörösebb, egyre lilább, egyre kékebb, ahogy szorítom, szorítom, szorítom. Arról, hogy zokogok, hogy zokog, hogy zokogok, hogy hallgat. A szakadt rongyokról, amikbe csavarom. A kövekről. A kút vizéről. A mély, sötét csobbanásról. A szégyenről. A hallgatásról, ami harminc éve tart. Arról, hogy embert öltem. Hogy után sírtam egy kicsit. Akkor utoljára.
Nem tudom, meddig beszéltem. Egyszer csak azt vettem észre, hogy hallgatok. Hogy csak ülünk. Néha megnyikordult a tonettszék alattam. Az utcáról behallatszott a harang. Az idegen szemét láttam. Már nem volt égszínkék. Mélykék volt, sötét és néma az a tekintet. Mint a kicsim. Mint a kút mélye.
Nem volt erőm felállni. A két egyenruhás kellett, hogy a térre ki tudjak támolyogni. Mara kellett, hogy hazáig el tudjak támolyogni. Az unokámat még aznap hazaküldtem.
Azóta az ágyat nyomom. Minden erőm elhagyott.
Mesélik, hogy az idegen másnap reggel elutazott. Nem sokkal azután, hogy vonatra szállt, felhők jelentek meg az égen.
