1.
Elillant a nyári forróság, és még a fények is megváltoztak: az idő továbblapozta az eget, ahogy én a naptárat.
2.
Az őszben mindig a változást szerettem, de a változásban vajon az elmúlást, vagy a más jövő ígéretét?
3.
A szemközti panel ablakából sírást hallok – kérlek, kérlek, ne! – és szeretném hinni, hogy csak a tévé az, de még jóval azután is, hogy a hangot elnyelte a lakótelep zaja, vissza-visszatérek az ablakhoz, hallgatózom, az odaát megrebbenő függönyöket lesem, találgatok, melyik lakás volt az, és ismét csak azt mondogatom, hogy csak a tévé, hogy nincs senki odaát, aki egy sarokba kucorodva zokog, vagy tizenöt szúrt sebből vérzik ki a nappalija szőnyegén, vagy most söpri össze házassága romjait, de minél tovább győzködöm magam, annál inkább úgy érzem, segélykiáltást hallottam, valaki nekem sikoltott, én pedig cserbenhagytam.
4.
Ha naplót írnék, amit már ötször elkezdtem és feladtam, ezúttal nem a piti bánataimról és múló lelkesedésemről írnék, hanem mindig csak az égről, ahogy a teraszról látom: elmesélném, hogy válik napról napra opálosan izzó fehér üvegből szürke, horpadt kazánlemezzé, ahogy a természet apránként tört színekre cseréli lángoló palettáját, hogyan írnak rá titkos üzeneteket a galambok és a repülők, hogyan tárul ki éjjelente, mint egy kapu, mely nagyobb, mint a ház, melybe vezet, hogyan suttog nekem a világ minden zaján áthasítva, és hogyan hallgat, örökké hallgat, mikor én felé dobálom meddő vádjaim, vágyaim.
5.
Lista a holmikról, amiket eddig a lépcsőházban találtam: farmernadrág; üres borosüvegek; majd’ egy méteres plüss szamár; virágcserép; egy árva kulcs; egy félig megalvadt vértócsa; fél pár fekete, tűzött bőrkesztyű; szakadt póló; egy tányér makaróni késsel és villával.
6.
Felfedeztem, hogy csak Queen-számok címéből össze lehet rakni egy párbeszédet, ahol egy pár összevész, az egyikük közli a másikkal, hogy elhagyja, mire az szidja, vitázik, majd könyörög, s hogy mindez nem hatja meg a másikat, végül öngyilkos lesz, amit párja szenvtelenül, ridegen, épp csak egy kis bosszúsággal fogad.
7.
Néha úgy hullik szét bennem a világ képe, mint az asztalról lelökött kirakós: itt egy utca, egy tábla, egy épület homlokzata, de a darabok szétszóródnak, és képtelen vagyok összeilleszteni őket, kapkodok egyikhez, másikhoz, de nem áll össze a város, ahol élek, még azt sem tudom megmondani, hogy mennék el a sarki boltig, a tornaterembe, a Parlamenthez – jamais vu, úgy hívják, a déjà vu ellentettje, gyönyörű francia kifejezés, a rettegés és a zuhanás szinonimája.
8.
Meghalt Erzsébet királynő, s a világ ismét kevesebb lett valamivel (de hát nem lesz kevesebb a világ minden alkalommal, mikor akár a legkisebbek közül múlik el egy?), és az idő nemhogy nem állt meg, de még le sem lassított; szomorú, egyben gyönyörű, hogy a sors, az élet, vagy nevezzük akárminek, mindegyikünkre ugyanolyan kozmikus közönnyel tekint.
9.
Ha egymás szemén át nézhetnénk magunkra, vajon megtörne, hogy milyen tisztán látszanak hibáink, melyeket tagadni szeretnénk, vagy erőt adna, hogy van, aki azok ellenére is szóba áll velünk, mi több, talán még értékesnek is lát?
10.
Telehold.
11.
Tudom, hogy követnek, hallom a lépteik zaját, bár megpróbálják az eső hangjaival leplezni.
12.
Néha biztos vagyok benne, hogy ha lenne bátorságom felhasítani a testemet, kiderülne, hogy a bőröm álcája alatt csak üvegszilánkok és repedt fogaskerekek lapulnak.
13.
A fények, a formák, a színek, a tárgyak szétesnek – eltűnnek – elolvadnak – megváltoznak, és minden más, idegen, semmi sincs a helyén – semmi sem biztos többé – félek –
14.
A világot összetartó vörös zsinórok sorra elszakadnak, az ablakok lehullanak a tájképről, mint a rothadó gyömölcs a fáról, a híd pülonjai felhasítják az eget, a kezemet idegen akarat mozgatja, idegen hangok írják e sorokat, és már nem vagyok biztos benne, hol vagyok, ki vagyok, vagyok-e még egyáltalán…
15.
Mikor a galambok ellökik magukat a tető széléről, vajon tudják-e már, hogy zuhanni fognak vagy repülni?
16.
Minden szavam visszhang az ég faláról, széthulló sóhaj, elvesző zörej, és senki, senki, senki nem felel…
17.
Ma eső helyett kis halak zuhognak, és fogadni mernék, hogy ilyesmiről már olvastam vagy hallottam valahol, de képtelen vagyok felidézni, hol, mikor és milyen kontextusban – kiszedem a halakat a virágládából, fel az erkély koszos csempéiről, még csapkodnak, csillognak, vizet engedek a fürdőkádba és a mosogatóba, oda hajigálom őket, és nézem, ahogy körbe-körbe úszkálnak, és nincs szívem megsütni őket ebédre, pedig azt terveztem.
18.
Mostanában arra ébredek, hogy valaki végigsétál a szobán, megáll az ágyam mellett, és csak néz, figyel – aztán kinyitom a szemem, és nincs ott senki.
19.
Csak hullámok, szívem, mintha óceán mosná át a várost, fel és le, mindig csak kicsit sodornak odébb, felemelnek, leejtenek, míg végül partra vetnek egy ismeretlen földön, csak hullámok, hintáztatnak, elringatnak, előbb-utóbb elvonulnak, hát ne félj, szívem.
20.
Legurultam egy lépcsőn és átestem egy üvegezett ajtón, és össze-vissza szabdaltam a jobb karomat, de azt mondták, szerencsém volt, azt mondták, csak pár milliméterrel odébb hasít belém egy szilánk, és kivérzek a lépcső aljában, miközben körülöttem az üvegszilánkokban darabokra törik a mennyezet, az ajtó, a bámuló arcok képe, és most nem tudok másra gondolni, csak ahogy fekszem az ajtó romjai között, és mégsem, mégsem, és most minden pillanat, minden apróság ajándék a sorstól, egy sonkás szendvics, a hűvös szél az arcomon, a kerítésről lepattogzó festék látványa, a füzetlapok selymes érintése, a tinta illata, mikor jegyzetelek, mind meg nem érdemelt ajándék, és ettől minden gyönyörű lesz.
21.
Csak épp mesélni nem lehet, hogy annyira boldog vagyok, hogy énekelni tudnék – mármint ha valaha tudtam volna énekelni, de olyan botfülem van, hogy elültetve leveleket hajtana –, mert milyen kínos, hogy ilyen elképesztően ügyetlen vagyok, úgyhogy most jobban hangzó megfogalmazást keresek: „három tigrissel verekedtem”, „elmentem kiszabadítani Csipkerózsikát a tövises vadon közepén álmodó kastélyából”, „tízen voltak, ekkora késekkel, és oké, hogy úgy festek, mint a leértékelt darált hús a hentesnél, de látnád csak őket”, vagy „beszóltam Cyranónak”.
22.
Egy rémálom vadászik rám: hajnalban sikoltva ébredtem, és miután sikerült megnyugodnom egy kicsit, és meggyőzni magam, hogy csak álom volt, nem bánthat, biztonságban vagyok, és végre visszaaludtam, a rémálom pontosan onnan folytatódott, ahol felriadtam belőle.
23.
Ma reggel egy ismeretlen arany karkötőt találtam az asztalomon: úgy tűnik, alvajártomban ékszert veszek, vagy a kísértet, akit a falban motoszkáló zajok elkövetésével is gyanúsítok, megtette az első baráti gesztust.
24.
Ami végleges, szép is, mert nem ad lehetőséget megalkuvásra, gyáva félmegoldásokra vagy visszakozásra; egyben rémisztő, ugyanezen okból kifolyólag.
25.
Ma végre kipihenten és frissen ébredtem, és felfedeztem, hogy nem is emlékszem rá, mikor volt az utolsó ilyen alkalom – csak pörgettem vissza a napokat, heteket, hónapokat, és szíven ütött, hogy amire régebben szimpla fizikai szükségletként gondoltam, most luxus, pirosbetűs ünnep, és idáig még csak fel se tűnt; azóta azon töprengek, még mi mindent vesztettem el úgy, hogy annyira magától értetődőnek tekintettem, hogy nem is figyeltem oda, megvan-e még.
26.
Az önismeret átka, hogy mikor az ember hazudni akar magának, sokkal jobb kifogásokra van szüksége, mint mikor másokat akar elbolondítani.
27.
Csak azért gondolhatja bárki, hogy a többszörös személyiséghasadás praktikus lehet, mert feltételezik, hogy legalább az egyik verzió őrült izgalmas lesz, vagy szívesen fogja végezni a házimunkát – de gondoltál már arra, hogy darabokra töröd magad, aztán semmi Mr. Hyde vagy Fernando Pessoa 2.0, csak egy helyett hét lusta disznó leszel, hétszer annyi hétköznapi, kisstílű problémával?
28.
Az első igazi, szürke őszi köd.
29.
Ha egy nap nem írok, elvesztegetett időnek érzem – de ha írok, elvesztem az időt – azt hiszem, az írók és az idő viszonya olyan, mint a kitérő egyeneseké, amiknek annyi sem jut, mint a párhuzamosoknak: még a végtelenben sem találkozhatnak.
30.
Vannak napok, mikor úgy érzem, már csak azért is érdemes élni, hogy felnézhessek az égre, és a szélbe és a fénybe tarthassam az arcom; napok, melyeken még az ilyen nyálas klisék is szinte hihetőnek hangzanak, s mikor nem bánok semmit, nem haragszom már senkire, és már-már elhiszem, hogy valami értelmet mindenben lehet találni.
(Fotó: Jakab Gábor)
