Szlukovényi Katalin legújabb verseskötete azokhoz szól, akik csalódtak abban, akivé lettek. A házasság, a családanyaság, a menő munka és hivatás ígérete, valamint a nyaralás álomképei mögött rejlő valódi szürkeségre mutat rá a költő. A versek hátterében a boldogság elérése érdekében tett törekvések hiábavalósága és az életközépi válság fájdalmas tapasztalatai állnak, amelyek egy identitáskereső út végső-, netán újbóli első állomásai.
A kötet ugyan öt versciklusból áll, ezek az egységek mégsem határolódnak el egymástól, hiszen ugyanazokat a témákat járják körül: a lírai én identitásválsága, a lírai én 40-es éveinek megtapasztalása, a házasság kimerülése, a házastárssal való kommunikáció eredménytelensége, az otthoni lét szürkesége, a lírai énnek a munkájával kapcsolatban megélt szeszélyes viszonya, a betegség tapasztalata, valamint a közéleti, politikai kiábrándulás. Első hallásra a versek tematikája egy pesszimista, komor és nyomasztó olvasmányt ígérnek, azonban Szlukovényi szövegeiből sugárzik a játékosság, az elfogadás és a kellemetlen helyzetekkel való megbékülés. Az irónia, önirónia és humor szerethetővé teszik az Álomkonyhát, amelyből mindannyian erőt meríthetünk, ha éppen nyomasztana minket a hétköznapok szürkesége, önmagunk sikertelensége vagy túlzó mindennapisága.
A kötetet végigkíséri az identitáskeresés, az identitásválság és az ebből való kilábalás gondolata. Mind a Hóember, a Pupilla, a Meddig nyúl a nyúl? az identitáskeresés folyamatának lehetséges első fázisát mutatják be. A Hóember című versben a lírai én önmaga identitás-építésének képét olvashatjuk: „A közepe: hiány. Torkomban a góc. / Öklömbe szorítom, kemény, hideg. / Addig gyúrom, hempergetem szavakban, / míg teste nő (…)”. A góc, a gyomorgörcs, a fuldoklás képei visszatérnek a Meddig nyúl a nyúl?, valamint a Szabadfuldoklás című versekben, amelyek mind az identitásépítés következő és egyben végső fázisának leírását adják. A lírai én azon filozofál, hogy az identitást az egyén valamilyen belső vagy külső sugallat alapján magának választja, amelynek mentén elképzeli saját magát. Teremt magának a szóból, a gondolatból, a viselkedési mintázatokból egy látszat-identitást, amely akkor sikeres, ha mások is elhiszik, sőt mások is ugyanazt gondolják róla, mint amit az egyén szeretne, hogy gondoljanak. Ugyanakkor erre az üres lufira épített világ törékenynek bizonyul. Ha a tudat és a vágy nem egyfelé haladnak, annak biztos kudarc és válság a vége: „(…) Még mindig / akarom, amire vágytam, / de már nem a vágy hajt, csak a tudat, / igába fogott páros plüssnyulak / csüggesztik fejüket a kirakatban. / (…) A beteljesült vágyból mi marad?” (Meddig nyúl a nyúl?) A kötet szövegvilágában csak az identitás keresése nyújt boldogságot, mintha a vágy, a folytonos elvágyódás okozná az ember boldogságát. Egy elképzelt valóság keresése, amely felé csak haladni lehet, mert az érkezés csupán „a bepenészedett elszántság” gyümölcse: „(…) mi ez a kényszer, / hogy mindig másutt legyél, mint ahol, / és mégis ettől veszed észre, / mikor kilépsz, a fény a víz színén / a tengerszemben tükröződő égbolt” (Tengerszem).
A józanság és ráébredés pillanatait magába foglaló következő fázis mindig fájdalmas és nyomasztó, akár a Szabadfuldoklás című vers, amely mint a kötet csúcsverse összefoglalja a lírai én életközépi válságából fakadó problémáit: „ (…) ott tapogatózol / az embermély láp iszamós fenekén, / fölötted és körötted zavaros víz, / iránytalan, erélytelen idegrángás / minden tetted és minden ideád, / kapkodsz mindenfelé, belekapaszkodsz / bármibe, ami a kezed ügyébe akad: / gyökérbe, szóba, fénybe, mindhiába, / bármely mozdulatoddal csupán / felkavarod az iszapot, miközben / a fojtó posvány még mélyebbre húz.”
Szlukovényi felkavaró képeit ugyanakkor kompenzálja az a fajta önironikus derű, amely a lírai én új lendületéről tanúskodik. A fojtó posvány után a népszerű Monopoly vagy Gazdálkodj okosan! társasjátékokat idéző „Lépj a startmezőre”-kép, humorral oldja a feloldhatatlan szorongást: „Menjünk vissza a startmezőre, / bár ugyanarra visz megint az út, / de hátha. Nincs jobb ötletünk sehogy sem. / Startmező, lépések, és nincs kiút” (Fix táblán).
Az egész kötetre jellemző a kívülről való megfigyelés aktusa, amely vagy egy tudatos jógagyakorlatban (Pupilla), egy utcai történés megfigyelésében (Összhang, Itt a nyár), a tükörbenézés aktusában (40, Lift), vagy a lírai én saját otthoni, házastársi szerepkörének, hétköznapi létezésének ironikus elemzésében valósul meg (A nagy harci helyzet, Álomfejtés, Dugó, Nincs mit tenni, Robotpilóta). Az identitásválságon átesett lírai én ugyan felveti az újrakezdés lehetőségét, mégsincs válasz arra a kérdésre, hogy vajon tényleg csupán ennyi lenne az élet: vágyni valamire, ami beteljesedik és egyben kiüresedik, majd pánikszerűen nyitni valami új felé, amelynek a vége megint csak a posvány. A lírai én túlélési stratégiája a közöny, a humor, és az elfogadás: „Ivett, a válságmenedzser / (…) és kezébe veszi az irányítást, józanul / felméri a helyzetet, az emberi hülyeséget / és az állandósult káoszt rezzenéstelen / arccal tűri, intézkedik, a teendőkkel / egyenletes, jó tempóban halad, / szigorúan a prioritási lista szerint, / de a maximalizmus kényszere nélkül, / reálisan ítéli meg, mit muszáj / (…) nem érez, nem érintett semmiben / (…) Ivett csak velem kedves: / esténként citromfűteát főz nekem, / és reggel biztat hogy nyugodtan bújjak / vissza az ágyba (…) / addig majd / ő helyettem szépen mindent megold” (Robotpilóta). Az identitásválságra az új identitás teremtése gyógyír, a lírai én újra és újra belenyugszik abba, hogy ez egy ciklikus, soha véget nem érő folyamat.
Ha ezt az állandóan körkörös mozgást, a lírai énhez hasonlóan jó messziről megfigyeljük, végső soron mégis egy álló pontot kapunk. Az egyhelyben állás, a posvány, az állóvíz, a beteg, mozdulatlan, tehetetlen test képei nemcsak a lírai én életközépi válságára illenek, hanem a kötet másik fontos tematikai irányát, a házasélet képeit, illetve a házastársi viszonyt is jellemzik. Az állóvíz ugyan unalmasnak hat, mégis kellemes, kiszámítható oldala válik hangsúlyossá a lírai én reflexióiban. A Fülledt erózió a házasélethez társított, közhelyesnek, giccsesnek ható érzések ‒ örök szerelem, szenvedély ‒ helyett azt hangsúlyozza, hogy ez egy szövetség, ami valóságosnak és földhözragadtnak hat ‒ mint a Balaton mozdulatlansága, békét és nyugalmat áraszt: „ (…) kicsit megsértődtél, amikor / állóvízhez hasonlítottam, pedig alattunk, / ameddig a szem ellát fenségesen / és hétköznapin terült el a Balaton, / (…) Az ösvény mentén táblák magyarázták / a földtörténetet, amin épp jártunk: / Kemény bazalttakarójuk alatt a tanúhegyek / máig őrzik az első fellángolások nyomát (…).” A „közös évek termékeny üledékére” visszanézve mégis elégedettség tölti el a lírai ént, mintha csak visszamenőleg vagy előre ábrándozva lehetne megélni a valódi boldogságot. A lírai én elégedettsége ellenére, az elszürkült hétköznapi eseményekben (zoknipárosítás, beágyazás, teregetés, gyereknevelés) vágyik valami többre, valami jobbra, ami mégiscsak visszacsempészné a szenvedélyt a monotonitásba. Az Összhang egy igazán frappáns szex-vers, amely ízlésesen, mégis kendőzetlenül fogalmazza meg a régvolt, vagy jövőben elérni kívánt boldogságot jelentő, szenvedélyes kapcsolatot: „miután végzett, a lenti szaki eligazgatta, / még egyszer végigcirógatta a csillét / búcsúzóul, az pedig lassan elindult fölfelé, / megkönnyebbülve, készen az újabb körre; én meg lenyűgözve bámultam őket, micsoda / összeszokott páros; hát csak ezt szerettem volna.”
Az Álomkonyha címe igazán találó, hiszen benne van mindaz a reményteli, már-már naivnak mondható várakozás, amellyel az ember (jelen esetben nő) a szép, végső otthonára vágyakozik, valamint az a fajta csalódottságból fakadó önironikus viszonyulás, amellyel a vágyott boldogság szertefoszlik. Ez a kettőség kíséri végig Szlukovényi legújabb verseskötetét, amely nem csak a negyvenes korosztálynak, és nem csak nőknek íródott.
(Szlukovényi Katalin: Álomkonyha, Jelenkor Kiadó, 2020)
(Megjelent a Pannon Tükör 2021/2. számában.)
