Emil eleve holtan ébredt. Nem érzett semmi különöset, csak egy kis szúrást a tarkóján, és már meg is volt halva. Nem tulajdonított neki jelentőséget. Óracsörgés előtt két perccel felkelt, félálomban magára húzta tegnapi alsógatyáját, kiment a mosdóba. Amikor visszabotorkált a szobába, hogy az ágyát megigazítsa, látta, ahogy ott fekszik a porhüvely, csukott szemmel a takaró alatt. Na, most mi legyen?, tűnődött. De nem sokáig gondolkodhatott, készülődnie kellett, a főnök utálja a késést. Megborotválkozott, zokni, pulóver, még egy pulóver. Kint hűvös lehet.
Kilépve az ajtón körbenézett Le Lavandou üres utcáin. November, holtszezon. Csak ő van itt külföldi meg egy koreai család, akik éttermet nyitottak a Rue de la Rigourette-en. Emil összehúzta magán a kabátot, és ahogy a buszmegállóban várakozott, eszébe jutott, hogy Le Lavandou-ban törvény tiltja a halált. Még amikor ideköltözött, hatvannégyben, akkor meséltek neki a furcsa rendelkezésről. És valóban, a kis dél-francia üdülőhelyet már több mint száz éve elkerülte a halál.
Amikor Emil ötvenhatban megérkezett Franciaországba, belépett a Kommunista Pártba, hogy egy kicsit otthon érezze magát. Ha társaságot akart, legtöbbször a strandra ment, és figyelte, honnan jön magyar beszéd. Nyaranta egy vagy két család, ez volt az átlag. Néhányukkal összebarátkozott, megígérték, hogy írnak egymásnak, aztán nem írtak. A legfájóbb mégsem a magány volt, hanem hogy nem sikerült meghódítania Vári Adriennt, és ezzel a magánya megduplázódott. Adrienn egy volt a strandolók közül, gyékényszőnyegen, napolajjal. Apja külkereskedelmi ügyekben járt Hyères-ben, állítólag Szepesi Györgynek szerzett be banánt. Adrienn nem volt se szőke, se barna. A szeme se kék, se zöld. Talán ez a bizonytalanság fogta meg Emilt. Azon a nyáron minden nap vitt egy szál rózsát a lánynak, két hétig minden nap. Mikor is? Hetvenben vagy hetvenegyben?
Így telt el az idő egyetlen gondolattal, aztán Emil felszállt a buszra. Hátul talált helyet, egy bőnadrágos tizenéves mellett.
Végül Emil felesége Adrienne lett, „e”-vel a végén. Egy francia nő, aki az e-mentes, magyar Adriennhez képest kissé szoborszerű volt, és órákig tudott mozdulatlanul állni a legkicsavartabb pózokban. Fotómodellként dolgozott, korán meghalt. A temetés után Emil egy zsilettpengével visszalopódzott az hyères-i temetőbe, és eltávolította az utolsó „e” betűt a sírkőről, hogy egyszerre gyászolhassa el Adrienn és Adrienne emlékét. Négy év, hat hónap telt magánnyal. Egy vállalati május elsején ismerkedett meg Adriene-nel, aki csehszlovák disszidens volt, és egy „n”-nel írta a nevét. Hatvannyolcban jöttem, ahogy a többiek is, mondta. Emil bólogatott, és azon töprengett, most akkor Adriene cseh vagy szlovák. Én amolyan kvázigall vagyok, nevetett a nő, mintha kitalálta volna a gondolatát. Tört franciasággal beszélgettek, amíg össze nem házasodtak.
De szarul nézel ki, mondta Joseph, és elhúzta a száját. Igen, köhintett Emil, rosszul aludtam. Megigazította kezeslábasa pántját, kezébe fogta a szórópisztolyt, és fényezni kezdte a Renault-t. Napi nyolc-kilenc óra ebben a mérges festékgőzben, gondolta, nem csoda, hogy ilyen gyorsan meghaltam. Hirtelen abbahagyta a munkát. Nem köszöntem be Granet asszonynak.
Emil reggeli rituáléjához tartozott, hogy munkába menet bekopog a szomszédba, Granet asszony kinyitja az ablakot, mosolyogva köszön, előrehajol, formáját vesztett melle az ablakrácsnak nyomódik. Egyfajta játék, amit minden hétköznap eljátszanak. Nála van a pótkulcs, bármi esetre. Eddig még csak egyszer kellett, amikor Emil és Adriene egy hétre nyaralni mentek, és Madame Granet locsolta a virágaikat.
Emil vállat vont, és újra megnyomta a szórópisztoly ravaszát.
Nem volt se éhes, se szomjas. Ez normális, vigasztalta magát. Adrienne és Adriene főztjére gondolt. A szoborszerű Adrienne szendvicseire, a csehszlovák Adriene rántottsajtjára. A pártgyűlésekre, ahol tömte magába a fahéjas elefántfület meg a tarte tatint.
Mi van, te nem is blokkoltál?, kérdezte Joseph. Ma korábban haza akarok menni, gondoltam, belehúzok. Meg amúgy se árt kicsit fogyózni. Neked fogyózni?, vigyorgott Joseph. Hát jó, te tudod, haver.
Hazafelé ugyanazzal a busszal ment, amivel reggel utazott. Átlagos kedd, gondolta Emil. Végül is mi változott, tűnődött, már persze azon kívül, hogy meghaltam.
Hazaérve kinyitotta a postaládát. Két reklámújság és egy boríték, rajta az adóhivatal pecsétje. A törött fejű levélkés után nyúlt.
Tisztelt Emil Szegvari!
Az 1961 májusában kelt Elhalálozási törvény megszegése miatt a Provance-Alpes-Côte d’Azur Régiójának Adóhivatala Önt 6000 frank bírság megfizetésére kötelezi. A bírságot egy összegben, a mellékelt csekken szíveskedjék befizetni a kézhezvételtől számított 14 napon belül.
Emil a naptárra nézett. Hogyhogy ilyen gyors volt a posta? És egyáltalán honnan tudtak az egészről? A hálószobába sietett. Látta, hogy a porhüvely már nincs a helyén. Ez csak egyet jelenthet, morfondírozott Emil, amikor reggel elmulasztottam Madame Granet-nak köszönni, ő nagy buzgalmában átjött, kopogott, csöngetett, talán dörömbölt is, telefonált, és amikor egyikre sem érkezett válasz, kihívta a rendőrséget. Ó, az a hülye tehén! Most honnan szerezzek hatezer frankot?
Amikor ötvenhat október harmincadikán az IFA platójáról először látták meg az osztrák tájat, a mellette ülő fiú felállt a robogó teherautón, széttárta karját, és színészkedve nagyot lélegzett. Ez már a szabadság illata, érzed ezt, Emil? Emil bólintott, de csak annyit érzett, hogy fázik. Az a fiú majdnem lekésett az IFA-ról, és miután odaadta a sofőrnek a nagyapjától lopott Doxa órát, elindultak nyugatnak. Emil erőlködött, hogy eszébe jusson a neve. Arra emlékezett, hogy a fiú Svájcban szállt le, ő meg Lyonig ment. Rajtuk kívül egy család zötyögött a teherautón, Czibulkáék, akik New Yorkba akartak menni. A plató nagy részét az ő kakukkos órájuk foglalta el. Családi örökség, mosolygott a fejkendős Czibulkáné. Ez majd szép időt mutat Ámerikában.
Emil sokáig nézte a csekket, aztán sóhajtott, és az asztalra tette. Lement az arabhoz, a kosarába egy ananászkonzervet meg egy zacskó magvas kenyeret tett. A kasszához érve jutott eszébe, hogy ő már halott, és ettől egy kicsit elszomorodott. Visszatette az árut a polcra, úgy csinált, mint aki böngészi a kínálatot, majd csak azért, hogy az eladó ne nézze teljesen bolondnak, vett egy jojót.
Visszatérve a lakásba még egyszer megnézte az ágyat. Talán be kéne csöngetni Granet asszonyhoz, biztos, hogy ő jött be a kulccsal.
Emil az ágy szélére ült, meredt maga elé. Most hívjam fel Adriene-t, hogy adjon kölcsön? Olyan megalázó. A válásra gondolt, meg arra, ahogy összevesztek. Abban az időben jött ki Ça plan pour moi, és Emil állandóan ezt a Plastic Bertrand dalt fütyülte. Fütyülte a zuhany alatt, munkába menet, munkából jövet, a gyárban, de még a vasárnapi ebédnél is.
Hogy a jó életbe, hagyd már abba, kiáltotta Adriene. Micsodát?
Azóta Emil nem fütyült.
Mégiscsak fel kéne hívni, csak nehogy az új férje vegye föl. Új férj, magában még mindig így hívta Jérémie-t, holott már tizenegy éve hozzáment az asszony. Emil kinyitotta noteszét, Adriene neve mellé virágokat firkált. Amikor a telefon kicsöngött, Emil azonnal lecsapta. Nem, ez nem jó ötlet. Mégis mit mondanék neki?
Bekapcsolta a tévét, kényelmesen elhelyezkedett a kanapén, és nézte a Maigret-t. Valakit lelőttek, valaki meghalt, a felügyelő kalapot viselt. Emilnek eszébe jutott a jojó. Elővette kabátja zsebéből. Mire rájött a technikájára, meglett a gyilkos.
Egész éjszaka a plafont bámulta. Óracsörgés előtt kelt, nézte, ahogy a percmutató a hatosra ér, és abban a pillanatban, amikor megszólalt a csöngő, leállította. Felöltözött, megfésülködött, megnézte magát a tükörben. Kicsit sápadtnak találta az arcszínét. Kezébe vette a lakáskulcsot, és elindult, amikor eszébe jutott a telefon. Egy pillanatig az ajtókilincset markolászva habozott, felhívja-e Adriene-t. Majd bentről felhívom, fél hétkor senkit sem ildomos zavarni. Bezárta az ajtót. Megtorpant. Vajon odaköszönjek Granet asszonynak? Jobb lesz inkább ellopódzni az ablaka mellett, amilyen buzgómócsing, még bevitet a zsarukkal. Akkor aztán esélyem se lesz befizetni a bírságot.
A buszon az ablak széléhez könyökölt, nézte az elhagyatott Côte d’Azurt. Eszébe villant, hogy amikor először visszament Magyarországra, elcsodálkozott, az emberek mégsem éheznek, van paradicsom, paprika, hús, több is, mint gyerekkorában. Egy százfrankost adott az apjának, aki azt sehol sem tudta beváltani. Beletette a Bibliába, a Jelenések könyvéhez, a könyvet a polc hátuljába, A Grand kapitány gyermekei mögé. Pedig nagy szüksége lett volna arra a százasra, tűnődött Emil, a MÁV nem fizet sokat a tolatóknak. Az anyja után, aki szemfelszedőként dolgozott, csak a harisnyák maradtak.
Emil, homlokát az ablaknak nyomva gondolkodott, kitől tudna kölcsönkérni, ha esetleg Adriene nemet mond. Joseph? Neki annyi pénze sincs, mint nekem. Mindet elkocsmázza. Valamelyik párttársamtól? Talán. Vagy egyszerűen csak besétálok a bankba, mint mindenki más, és kölcsönt veszek fel.
Atyaisten, mondta Joseph, ahogy végignézett Emilen, nem viszed túlzásba a fogyókúrát? Na, nem mintha bele akarnék szólni, semmi közöm hozzá. Emilnek eszébe jutott, hogy azóta nem evett, amióta meghalt. Lehet, hogy meg kéne próbálni egy kis elefántfület vagy legalább egy kávét a büféből. Órájára nézett. Most kellene Adriene-t hívni, amíg otthon van. Blokkolt, kiment a kapu elé, és az utcai fülkéből feltárcsázta.
Halló? Jérémie hangja olyan élesnek tűnt, Emil egy kicsit elemelte a kagylót a fülétől. Hallóóó? Emil nem szólt bele, pedig kérhette volna Adriene-t. Halló, szóljon bele. Emil bontotta a vonalat, visszament, megfogta a festékpisztolyt, vastag réteget fújt a Renault-ra, majd Joseph felé fordult. Te, nincs kölcsön négyezred szerdáig? Joseph megállt a munkában. Négyezrem? Mit akarsz, megveszed az üzemet? Nem, húzta el Emil a szája szélét, csak egy kicsit túlköltekeztem, és haza akarok látogatni a jövő hónapban. Meg kell vennem a repülőjegyet. Kérj előleget a főnöktől.
Az ebédszünetben Emil vett egy zacskó chipset, elrágcsálta, de nem talált benne semmi élvezetet. Sonkás-sajtos. Régen, vagyis két napja még mennyire szerettem. Az íze fémesnek tűnt. Overálja zsebébe gyűrte a zacskót, kiment a kapu elé telefonálni. Adriene otthoni számát hívta, majd tizenöt csörgés után a munkahelyit.
Azúr Utazás, tessék. Szia, Adriene, én vagyok, Emil. Pillanatnyi csend. A vonal recsegése. Mit akarsz? Nem zavarlak? Nem, nem zavarsz. Mondjad, miért hívtál.
Emil hebegett. Eszébe jutott az IFA, amire felugrott. Budapest határában az a srác, aki Svájcba készült, lelőtt egy benzinkutast. A hasába lőtt. A kutas még sokáig vergődött a földön, a srác meg csak nézte. Emil nem tudta, honnan volt a pisztoly, és hogy mi lett a fegyverrel. Honnan jutott ez most eszembe?
Azért hívtalak, mert kéne egy kis kölcsön, úgy négyezer frank. Ismét csönd. Visszaadom, amint tudom.
Adriene abban a teáskészletben szervírozott, amit együtt vettek Londonban. Felismerte a rózsamintát.
Kétezerötszázat kapott. Ezerötszáz még mindig hiányzott. Amikor kérdezte, ráér-e megadni, Adriene legyintett. És mi van, ha soha nem tudom megadni? Ki tudja, mi történik velem, ha befizetem? Hogy szokták ezt csinálni?
Otthon végiglapozta a Bibliát. Kenyérszaporítás, Lázár feltámasztása, a jerikói vak, csekkről szó sem volt. És ha a maradékot Granet asszonytól kérném el? Vagy ha belopódznék, és elemelném a tárcáját. Emil legyintett, hülyeség. Azt se tudom, hol tartja a pénzét az a tehén. Bezzeg, ha lennének turisták, egyszerűbb lenne. Csak lemennék a tengerpartra, és amíg úszkálnak, felvenném a hátizsákjukat, mintha a sajátom lenne.
Bekapcsolta a tévét, és miközben jojózott, oda-odapillantott a Magrait-re. Az Adriene-nél tett látogatására gondolt. Feltűnően segítőkésznek mutatkozott. Neki is azt mondta, hogy hazalátogat, repülőjegyre kell a pénz.
Felötlött benne, hogy mi történne, ha nem fizetné be. A fejét rázta, nem, ezt nem szabad megtenni. De talán, ha megkérdezném valakitől, hogy megy ez. Kinyitotta a telefonkönyvet. A legközelebbi orákulum Hyères-ben van. Órájára nézett. Ha kilépek, még odaérek. Leírta a címet egy darab papírra, kabátot vett, és az állomásra sietett.
Jeggyel a kezében várt a peronon. Mellette egy idős nő szatyrokkal, távolabb középkorú házaspár két gyerekkel. Úgy volt minden, mint annak előtte, senkinek sem tűnt fel a jelenléte. Eszébe jutott, hogy hetvenegy nyarán látta Aragont a pártközpontban, és akkor ő is úgy tett, mint ezek az emberek a peronon, nem vett róla tudomást.
A vonat befutott, mindenki felszállt, csak Emil nem. Meddig lehet így élni?, sóhajtott. Hirtelen a strandra vágyott, a puha homokra, a turisták zsivajára. Elindult, ki az állomásról, végig a Président Auriolon a pálmafák mellett. Lassan a tengerpartra ért.
Hideg szél, a tenger fodrokban, összecsukott napernyők, egymásra pakolt műanyagszékek. Emil körbenézett az üres partszakaszon, leült a homokba, és arra gondolt, holnap ugyanolyan halott lesz, mint ma. Tudta, hogy valami szentenciának, de legalábbis egy frázisnak kellene eszébe jutnia, de csak a benzinkutasra tudott gondolni, akit a fiú lelőtt. Itt nyugszik ez és ez, meghalt egy tank dízelért.
Emil a fejét ingatta. Ha megpróbálom megakadályozni, kinyír engem is. Körülnézett a sivár tengerparton. A távolban kioszk, már rég bezárt. Mikor a Nap eltűnt a horizonton, Emil leporolta ülepéről a homokot, és hazasétált.
Otthon kezébe vette a bírságról szóló csekket. Körbenézett a szobában, és amikor megbizonyosodott róla, hogy nem figyelik, összetépte a felszólítással együtt.
